Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: CSÁSZÁRVÁGÁS

Az ácsmester váratlanul betoppant a lakásán, délelőtt tíz órakor.

- Hamar adjál csak tiszta ruhát.

A felesége nem mert egy szót sem kérdezni, mert az ura már vetkezett is lefelé s mire kész lesz, akkorára ott kell lenni a ruhának is. Nyitotta hát a szekrényt ész nélkül és kapkodta ki az inget, gallért, lábravalót.

A mester:

- Mibe mosdjak, a tenyerembe?

- Jaj istenem, - mentegetőzött a felesége s már szaladt ki és hozott be egy nagy tál cserépedény vizet. Azt letette egy székre, törülközőt készített mellé, de úgy sietett, mint akit kergetnek, mert érezte, hogy az ura ég a türelmetlenségtől mint mindig s inkább meghalt volna, minthogy rákiáltson.

A mester beletemetkezett a vízbe s úgy szétfrecskelte, ahogy nagy deres fejére csapkodta a vizet, hogy minden bútor tele lett.

A felesége közben berakta a gombokat s ott állott mellette, tartotta az inget.

Belebujt s az ing, amely házilag volt kicsit keményítve, szétnyílt vastag piros nyakán, síma fehér melle kivillant s ő gyorsan vetette le a csizmát, hogy egészen átöltözzön. A felesége már tartotta az alsó fehérneműt s ő felrántotta.

- Mi a fene hosszú ez?

Abban az időben az volt a szokás, hogy a fehérnadrág egész a lábfejig ért s ott pertli volt rajta, amivel gondosan körül szokták kötni a boka felett.

Az asszony nem is szólott, mert jobb ilyenkor nem szólani, már ismerte az urát. Siet. Új nadrág. Talán csakugyan hosszabb egy kicsit a többinél, vagy csak azért nem szereti, mert új s még kissé keményebb a vászna. Lehajolt s megkötötte a madzagját.

- Ne cifrád már.

Felhúzta a nyári szövetnadrágot, aztán cipőt húzott, a felesége mindenben segített, pedig nem szerette ezt a nagy kiszolgálást.

Aztán az ingbe akarta begombolni a gombokat, de a felesége vadonatúj gallért adott ki s abba sehogy se akart belemenni az acélgomb.

- Fene egye meg, - mondta, s kínlódott a gombbal. Szűk volt, vagy mi, nem birta a gomblyukát meglelni s mindenáron a gallér kemény szövetén akarta vas ujjaival átnyomni a gombot. De nem ment, erre iszonyú dühbe jött s letépte az egész gallért és a sarokba vágta.

- Adj egy másikat. Most kell ilyent rám rakni, mikor sietek.

Az asszonyka már ugrott, már hozta a maga vasalta gallért. Nem szerette ezt adni, ha az ura kényesebb helyre ment, mert nem volt elég szép.

De ezt aztán sikerült azonnal begombolni s ez csökkentette a feszültséget.

Magára hányta aztán a többi ruhadarabot is. Akkor azt mondja:

- Add csak ide azokat az írásokat.

- Milyen írásokat?

- Milyen írásokat, a tavalyi újságot! Na.

Az asszony tanácstalanul állott, el nem tudta képzelni, mi kell az urának.

- No, a Feldmesszer-féle szerződést. Nem tudod, hogy ma van a tárgyalás?

- Igen, igen, - mondta az asszony és sietve húzta ki az ebédlőszekrény baloldali fiókját, amely színig volt mindenféle irattal.

- Adod már? - kiáltott idegesen a mester, miközben a nyakkendőjét kötötte be. A nyakkendő olyan bolti kész kötés volt, amelyet csak hátul be kellett kapcsolni s már kész volt. De a karjai merevek voltak s nem igen érte a nyakszirtjén a csattot, a fejét egészen lenyomta a mellébe, onnan morgott: «adod már, hallod?»

- Igen, igen.

- Igen, igen, azt a tutuska istenit! ha nekem valami kell, az sohasincs meg.

Evvel belemarkolt a fiókba s egy marék iratot kitépve, odadobta a szekrény asztalrészére.

- No hol van már?

- Jaj istenem, de mérges vagy, - mondta csendesen az asszony s kétségbeesve nézegette egyenként a papirokat, melyik is lehet az. Emlékezett rá, hosszúba vannak hajtva és piros ceruzával, meg kékkel van aláhúzva a felsőn a szám.

- Mindent elhánynak. Roggyon rátok a ház.

- Meg lesz az.

- Meg lesz. Mikor lesz meg. Már is elkéstem. Ha ott nem vagyok tíz órára pontban, elmakacsolnak. Az isten döglessze meg ezt a fiókot, hogy ebbe sose lehet meglelni semmit.

- Nem ez az? - mondta az asszony sápadtan s egészen remegve az izgalomtól s az ura kezébe ad egy spárgával áthúzott köteget, amit az már legalább háromszor dobott el.

A mester felismerte, hogy ez a keresett iratcsomag, hamar a zsebébe dugta s már rohant is, a kalapját csak úgy csapta fel a fejére, hogy az a búbján állott.

A felesége mire a fiókot félig betolta, szaladt utána, nincsen-e valami baj. Ijedten kiáltott neki, ahogy robogott dobáló lépteivel:

- Hallod?... Hallod!...

De a mester nem ügyelt rá s úgy ment el. A felesége majd meghalt a szégyentől, látta, hogy az egyik cipőre lelóg a gatya lábfejkötő madzaga. A fehér új madzag messze lógott a porba. Jaj és ennek ő az oka! Biztos hogy nem kötötte meg elég szorosra, de hisz úgy siettette. Kigyúlt az arca és rettegve gondolt rá, mi lesz ebből.

Aztán várta az urát. Délben a gyerekek megjöttek az iskolából. Hét gyerek. A legnagyobb már felső gimnázista, a legkisebb még csak óvodás. Most mind itthon nyüzsög s van elég futkosni valója míg valamennyit ellátja. De azért nem hall és nem is lát semmit, folyton csak az jár az eszébe, hogy mégis utána kellett volna szaladni az urának és megmondani neki... Most mi lesz... Jaj az az ember, de erős természetű...

De nem jött haza délben. Már muszáj volt ebédelni, mert a gyerekek mind elmennek két órára iskolába, nem lehet várni tovább. El is mentek, megint üres maradt a ház, csak a legkisebb lánykája maradt vele, mert délután nincs kisdedóvoda.

Nem jött az ura csak késő este, vacsora után.

Nagyon jókedvű volt. Biztosan ivott. A maga kedveért soha életében egy pohár bort nem hozatott a házhoz. Nem kellett neki, nem kívánta, de az üzleti élethez hozzátartozik a sok ivás, ott muszály.

- No Feldmesszerrel megint megegyeztem.

- Nem perel?

A mestert dühbe hozta, hogy a felesége szakszerűen szól bele, pedig annyit se ért hozzá, mint a tyúk az abécéhez.

- Új váltót adtam neki.

- Ki fogja kifizetni, -- nyöszörgött az asszony.

- Ki fogja, - nézett rá csúfolódva az ura. - Majd kifizeted te. Eladod a pelenkádat, kifizeted.

Nevetett, nyiltan, borosan, a bajuszát félre törölte a szájáról s egy szivar csutkájával hetykélkedett.

- Vesd meg az ágyat, - mondta vidáman s már dobta is magáról lefelé a kabátot, a mellényt s bontotta ki a gallért. Nem akart bomlani, hát eltépte. Azért kell mindig új gallért venni, mert nem állja az ujjait a gallérgombolgatás.

Úgy egy szál gatyában ült az asztalhoz, hogy valamit egyen.

Már ott is volt az asztalon az étel, mert mire az asztalhoz ült, akkorára ott kellett lenni a tele tálnak s üres tányérnak. Azt nem szerette, hogy neki kiszedjék. Nagyon keveset evett, de csak jó falatot. Azokat a híg ételeket nem kedvelte, keménymagoslevest, meg az ilyet. Szavajárása volt, hogy: «Jó nekem a hús is.»

Arra se kellett külön utasítást adni, hogy a kisebbek közül melyik fiú bujjon hamar az asztal alá s a lavor vízben megmossa az apja lábát. Úgy mosogatták a fiai, mint a szent asszonyok a Krisztus lábait.

De a gyerek hirtelen viharos kacagásba tört ki az asztal alatt.

Mindenki odafigyelt. Mert valamennyien az apjukat lesték és őt udvarolták körül. A nagy diák fiúk úgy ugráltak az édesapám mellett, mint a kis kutyák.

- No mi van odalenn? - nézett le az apa a kisfiára.

- Édes apám... hogy van az édesapám gatyája...

Az apa nevetett. Fogta az egyik lábát, kivetette a szoba közepe felé.

- No annyja, hogy nekem ne csinálj többet ilyen hosszú gatyát.

A felesége rémülten látta. A két gatyaszár valami barbár szerszámmal le volt vágva. Az egyik térdig ért, a másik szár középig.

- Mit csináltál evvel?

- Mit csináltam? Levágtam baltával. Tőkére tettem s levágtam. Csak nem járok neked lógó spárgával az utcán. Kapott a gatya egy császárvágást.

S az egész család harsogva nevetett.