Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS

BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS [+ ]
(Tanulmány a középkor latin himnuszairól)
3.

A himnuszok korában ezek a magasságok nem voltak teljesen kívül az életen, aminthogy ez a holt nyelven írt költészet semmitől sem volt távolabb, minthogy holt költészet, élettelen könyv-poézis legyen. A latin nem is volt igazában holt nyelv, hanem élő nyelve egy nemzetközi nemzetnek, mely az ég polgárának érezte magát, s idegennek s vándornak e földön. Ez a nemzet nem mindig beszélt latinul, de kezdettől fogva iparkodott oly nyelven szólani, melyen nemcsak egy-egy véletlen kis néphez szólhat, hanem szerte a világon mentül több emberhez, az egész lelkes emberiséghez. Aminthogy Krisztus is nemcsak a zsidó nemzetet ölelte szívére, hanem az idegent, a vámost és pogányt is. Az evangélium szent szerzői sem a kis Palesztina nyelvén irtak, hanem a művelt görög világnyelven.

Ez a nemzetközi nemzet énekes nemzet volt, s költészete nem papirosra szánt s csak olvasnivaló, néma költészet, hanem valóságos és szószerinti ének, gyülekezeteken s templomokban zengett dal, fohász, dícséret. Gaston Boissier, a híres filológ, különösen téved, mikor azt állítja, hogy a himnuszköltészet «csak a III. század vége felé kezdődik», s hogy az ősegyháznak nem volt költője s nem volt költészete. Inkább azt lehetne elképzelni, hogy az első keresztények mind csupa költők voltak, a lelki ébredés hatalmas ihlettségében. Annyi azonban igaz, hogy próza és poézis sajátságosan eggyéforrt e korban; nem kellett mérték és ütem, a tartalom magában is fölgyujtotta az énekeskedvet; s másrészt a legszárazabb theológiai tartalom is jól harmonizál a szép «logaoedikus» anapaestusokkal, amiknek már a nevében is ölelkezik az ének és a próza; a legszárazabb theológia mélyén is költészet van és halálraszánt érzés.

Egyes helyein már az evangélium is tiszta líra s énekbe kívánkozik; és az Egyház énekelte is és énekli mind a mai napig. S a kereszténység legelső himnusza talán az a Magnificat, amelyre a Botticelli Máriája teszi finom ujját a Szentkönyv kitárt lapján. Ez az őshimnusz már Máriához zeng, vagy épen Mária ajkáról, amint Erzsébettel találkozott és «a magzat repese az ő méhében és bételék Szent Lélekkel Erzsébet»:

Magasztalja az én lelkem az Urat
és örvendezik az én szellemem az én Istenemben és Megváltómban.
Mert meglátá az ő szolgálóleányának alázatosságát
és ime mostantól boldognak mondanak engem minden nemzetek
mert nagyságos dolgokat cselekedett énvelem az erős Isten
és szent az ő neve,
s irgalma nemzetségről nemzetségre
áldja azokat akik őt félik.
Hatalmas dolgokat tőn karja erejével,
s szétszórta a gőgösöket önnön szivük elbizottsága által.
Levoná székéből az erőst,
s fölemelte az alacsonyt.
Az éhezőt betölté minden jókkal
s a gazdagot üresen küldte el.
Fölfogadá szolgáját, Izráelt,
hogy ne felejtse irgalmát,
miképen megmondotta vala atyáinknak,
Ábrahámnak és az ő maradékának, mindörökké.

Ez az ujjongó pár sor, mely oly erővel üti meg, mindjárt a Lukács könyvének első lapján a keresztény lélekzengés alaphangját, nem egyetlen helye a Szentirásnak, amiből hamar himnusz és ének lett. De a szent szövegek mellett nyilván hamar jelentkezett az egyéni ihlet is, jelentkezett a költő, új meg új versekkel, ahogy már Tertullianus megírja: Ut quisque de scripturis sanctis vel de proprio ingenio potest, provocatur in medium, Deo cantare. Ahogy kiki a Szentírásból vagy a saját tehetségéből győzi, lépjen elő s zengjen éneket Istennek! Hisz a legenda szerint maga Krisztus és tanítványai is himnuszt zengedezve, - azaz hymno dicto - vonultak föl az Olajfák Hegyére. Sőt a hagyomány még az ének szövegét is megőrizte, amit az Üdvözítő dalolt volna. Ezt már Szent Ágoston is apokrifnek tartja. De az a pár sor, amit idéz belőle, mégis tiszteletreméltó, már régiségénél fogva is - talán a legrégibb latinnyelvű himnusztöredék, ami ránkmaradt.

Oldani akarok s oldódni akarok.
Üdvöziteni és üdvözülni...
Nemzeni akarok és megfoganni.
Énekelni és énekké válni:
mindenki táncoljon!
Ékesiteni és ékeskedni vágyok.
Lámpásod vagyok ha meg tudsz látni engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit cselekszem, hallgasd el műveimet...

S kiegésziti e töredéket még néhány sor, ami görögül maradt ránk:

Sebezni akarok és sebesülni.
Táplálék vagyok és táplálékra vágyom.
Hallani akarok és tisztitani.
Akarom hogy értsenek mert értelem vagyok.
A malaszt vezeti a táncot.
Sipolni akarok, táncoljon mindenki!

Kétségtelenül igaza van Ágostonnak: ezen a himnuszon az eretnekség illatát érezni... Eretnekség és igazhit versengtek az éneklésben és himnuszokkal harcoltak. A költő ihletét isteni jelnek érezték és a szentség bizonyitványának. «Mutasson valami zsoltárt!» - kiáltott Tertullián Marcionnak, - «valami viziót! imát, ami a lélek révületében született, in amentia, őrületben!» Mások, mint Szent Efrém, «édességbe burkolt méregről» beszélnek. A megtérteket avató himnuszokkal készítették elő a szent rejtelmek föltárására. Arius világi dallamokra szerez énekeket, «matrózok, molnárok, utazók» ajkára. S Ágoston, aki egyébként nem volt poéta, versben felelt a donatistáknak, «hogy még az alsóbbrendű tömeghez s a tudományban járatlanokhoz is eljusson».

Ez az áradata a költészetnek, ez a szabadsága az egyéni ihletnek bizonnyal nem járt theológiai veszély nélkül. Az Egyház immár szervezett volt, s fegyelmet kényszerült tartani. A szellem galambjai túlontúl felelőtlenül szálltak össze-vissza s egymás tollát tépték. Az égi üzenet veszélyben volt. A laodicaeai zsinat, a IV. század közepén, szigorú végzést hozott, mely szerint «tilos a templomokban magánkészítményű zsoltárokat énekelni, vagy az ó- és újszövetség könyvein kívül egyéb könyvekből olvasni költeményeket».

Ezt a tilalmat a «matrózok, molnárok és utazók» nyilván nem nagyon tartották tiszteletben. A szent énekek már szakmányban zengtek s az «édes méreg» mindennapi táplálék lett. Gnosztikusok, elszakadt kis felekezetek, különös eszmék rajongói, százanként, százötvenenként gyüjtötték össze himnuszaikat, s már alexandriai Kelemen megírta, hogy a kereszténynek «egész élete egy zengő ünnep, hisz Isten mindenütt jelen van! dícséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert» és mint máshelytt mondja, «még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg». A vértanuk énekelve léptek a kínpadra s a költők vérükkel védték irattekercseiket a fanatikus képrombolók ellen, akik épúgy üldözték a esengő ritmusokat, mint az arany ikónokat és hímzett pluviálékat.

 

[+ ] Részlet egy hasonló című könyv bevezetéséből. Ez a könyv ötven középkori himnusz szövegét tartalmazza latinul és magyarul, s októberben jelenik meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában.