Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · Német irodalom

Illés Endre: SÁRIKA

Gnóti seauton! - Aki a görög mondást felénk kiáltja: Hans Sammereyer, német író. S a tükör, amit elénk tart: Sárika című «magyartárgyú» regénye.

Ismerjük hát meg végre önmagunkat: kik és milyenek is vagyunk.

Milyen például a magyar pusztai élet? Mert a «puszta» csak nem maradhat ki egy «magyartárgyú» regényből. Ó, nem! Csanádpusztán vagyunk, a tizenkilencedik fejezetben. S most képzeljük el a pusztát... A babföldeket, a kukoricatáblákat, a kurta pusztai füvet s lazúrban bronzban és korallpirosban a végtelen alkonyi égboltot, - Sammereyer úr biztos ecsetvonásokkal rakja fel a hatalmas freskó színeit. S hallga, csak hallga... Énekszó is száll felénk. Faluvégen nyája míg szerte legelész, ő addig subáján a fűben heverész. «János Toth» énekel, a hosszúhajú pásztor. És ime a nyája: «In allen Farben stand die buntbewegte Herde vor uns: tollende braune Füllen... stillgehende Rosse... scheckige bunte Kühe... kurzhörnige Büffel... hellweisse Oschen... flaumgelbe Junggänse... Und der Schafe wolliges Geblöck.» És még: «Kälber, Stuten, Ziegen... ja selbst paar Hasen und Hühner...» Tehát nemcsak csikók, lovak, tehenek, bivalyok, ökrök, libák, birkák, borjak, kancák, kecskék, hanem ezenfelül néhány szelíd nyúl s egy csapat kapirgáló tyúk is. S mind békés egyetértésben. Micsoda nyáj! S milyen kitünő ember ez a «János Toth»! Így együtt tudja valamennyit tartani. Mi eddig néhány felületes természettudósunk, így a megbízhatatlan Hermann Ottó most immár elavult leírásai után úgy képzeltük, hogy csikósaink, tehénpásztoraink, kondásaink, libátlegeltető kislányaink, juh- s kecskepásztoraink vannak. S ezek mind külön-külön legeltetik nyájaikat. Milyen tévedés volt! Kiderült: ezek költött alakok s költött foglalkozások voltak csupán. Csak «János Toth» van, a Tierpastor. Az állatok pásztora. Az összeseké. S az alapos német szem végre tisztázta: kis Noé-bárkák úsznak a magyar pusztákon, minden állat békés egyetértésben rajtuk, együtt. Még a nyulak is. Ki tudta, ki hitte volna, hogy még a nyulakat is kihajtják a pusztára. Nyilván legelni.

Sammereyer úr azonban nem éri be a pusztai élet eredeti s újszerű leírásával. Ő többre s magasabbra tör. Ó, sokkal magasabbra. Az egész magyar életet akarja bemutatni.

Elviselhetetlennek s dögletesnek érzi a magyar atmoszférát. Trágár szavaktól fertőzött itt a levegő, tisztátalan ajkaktól mérgezettek a kutak, a föld aljas titkok eltűrője, tanuja s rejtegetője. Az állami berendezkedés rothadt s középkori. A parasztság tanulatlan és sötétagyú. S a magyar úriosztály... Ami aljas beállítást, sértő célzást, felkapott hazug közhelyet, «Magyaren, Betyaren»-kiszólást a német Gartenlaube-fantázia fáradságosan össze tud csak hozni, mindannak posványában s hinárjában egy köteten át s minél kompromittálóbban meghempergeti jellemzően kiválasztott alakjait, akiket a magyar élet reprezentánsainak tart. Leleplezi a «magyar nagyasszony»-t: egy öreg s úri kerítőnőt mutat be helyette, aki eladná lányát, csak megmenthesse az eladósodott birtokot züllött fia számára. S «leleplez» mindenkit. Acsargó dühhel sorozza három kategóriába a magyar urat: vagy az italtól egészen elhülyülve elissza, elkártyázza, nőkre szórja apai örökségét, - ez az első s legnépesebb csoport; vagy hivatalos és szervezett összejátszással valamikép még tollasodik is, - a második csoport; vagy egészen apró csalásokkal, hamiskártyázással, kitartottan, piszkosságokhoz kibicelve menti valahogy életét, - a harmadik s utolsó lehetőség. S a nők... Parasztlányok és úrilányok, - még hősnője is, akivel pedig kifejezetten rokonszenvez, - előbb-utóbb kivétel nélkül mind odaadják magukat a férfiaknak, akik kívánják őket. Ők már ilyenek.

Kihívó pökhendiség kell ahhoz, hogy valaki, aki nyilvánvalóan soha nem járt Magyarországon, akinek a magyar életről olyan tiszta képei vannak, mintha itt a nyulakat s a bivalyokat együtt hajtanák ki a pusztába legelni, aki a magyar viszonyokat, bűnöket, a magyar parasztokat, urakat, nőket, a magyar szokásokat még közhelyekből is felületesen s rosszul ismeri: ez a tájékozatlan, idegen valaki vállalkozzék a magyar élet bemutatására s kritikát merjen gyakorolni egy előtte ismeretlen ország, nép, erkölcsök s emberek felett.

S még ha író volna! Ha egy élő embert idéző mondata volna. Ha igazság, humanizmus, művészet, tisztább emberi gondolat s gondolkozás zászlait lengetné felénk. De még ennyi mentsége sincs. A német Gartenlaube-irodalom szirupos, állott limonádéját kavargatja itt egyszerűen valaki. S mert «egzotikus miljő»-re volt szüksége a hatcukros meséhez, - átrándult hát mihozzánk. Fantáziája átkalandozott a Lajtán innenre, erre a csodálatos földre: ahol az urak komázó pajtása, tegeződő barátja s kártyakibice a paraszt csendőrőrmester (ó, milyen fínom megfigyelés a magyar gentryről); ahol a kártyázó fiatal földesurakat a még fiatalabb húgok szokták éjféltájt hazasírni és hazavinni; ahol a vidéki nagy familiák nem egymáshoz, hanem a falu kocsmájába invitálják egymást vendégségbe; ahol az urak nagy társaságban s nővérük jelenlétében a legkisebb csekélység miatt is anyjuk női becsületét vonják kétségbe káromkodásaikban; ahol a földesúr prémmel szegélyezett fekete selyemköpenyben és ezüst fokossal megy leánykérőbe a lányosházhoz, s ahol az előkelő anya s a lány a kapuban díszbe öltözve s nyakukban fonálrafűzött aranypénzekkel várják és fogadják őt (milyen további fínom s igaz megfigyelések a magyar úriosztályról); s ahol nemcsak úriember, de még jellemes úri kutya sincs: vadászat közben a szomszédban lőtt vadakat saját gazdájukhoz hurcolják a csaló s romlotterkölcsű ebek.

S ez az ország, ahol mindez még ennél különb is - megtörténhetik, ismételjük meg még egyszer: Magyarország. S az az író, aki ennyire ismer minket, írjuk le még egyszer a nevét: Hans Sammereyer.