Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · MAGYAR ÍRÓK SÁTORA

«LEHANGOLÓ OLVASMÁNYOK»

Egy előkelő folyóirat, amely bizonnyal tudja miért, szépirodalmi művet soha, kritikait pedig csak időnként és általánosságban, esetleg apróbetűs mellékletén közöl, legutolsó számában «a modern francia irodalom két arcával foglalkozik», - még pedig oly felületes, téves és fontoskodó módon, hogy mind a lap, mind a francia irodalom két, vagy száz arcának érdekében illendőnek tartjuk a tiltakozást. Először is a cím miatt, amely gorombán megszűkíti egy eleven irodalom teljességét s egyfelől csak az «immorális» Gide-et és az «amorális» Proustot, másfelől csak az istenes Claudelt és az «antimodern» Maritaint látja benne: vajjon állítható-e egyrészt, hogy ez a négy év kimeríti, másrészt hogy meg is közelíti a mai francia irodalom lényegét? A három alkotóművész mellett, akik közül az egyik már halott, mi keresni valója van Maritain-nek, a filozófusnak? Nem helyettesíthetnők-e, ugyanolyan önkénnyel, Gide-et, vagy Proust-ot Valéry-vel, vagy Alain-nel, vagy Barrčs-szel, vagy bárki mással? Vagyis már a cikk alapja is ötletszerű, ingatag és főleg zagyva, mivel eleve meghamisítja, összehányja s megnyírbálja az igazi francia irodalom képét. Ahány állítás, annyi tévedés, vagy legalább is felelőtlenség. Szabad-e például Romain Rolland, Maeterlinck és Paul Bourget, e valóban jelentékeny s ma is eleven elmék mellé, negyedik, egyenrangú társként vagy «bálványként» egy Fernand Gregh-et említeni, ezt a közepes, termékeny, de mindig másodrendű epigon-költőt? Ugyanígy mit keres Pierre Bost, ez a kedves, fiatal, de egyelőre igénytelen regényíró a Duhamelek, Mauriac-ok és Jules Romains-ek társaságában? Ismeri-e a cikkíró akár Gregh-et, akár Bost-ot, hogy ily könnyedén lapdázik velük és a többiekkel? És ha őket tekinti «a mai francia regény képviselőinek», akik - excusez du peu! - «mint regényírók talán tökéletesebbek mestereiknél», vagyis Gide-nél! vagyis Proust-nál! a Faux-Monnayeurs és a Temps Perdu című jelentéktelenségek szerzőinél, - talán szabad lesz megkérdezni tőle, hogy ha ilyen nagyra tartja Bost-ot és a többieket, ismeri-e, legalább nevük szerint, Colette-et, Giraudoux-t, vagy Martin Du Gard-t, akik a francia regénynek talán éppen oly fontos, ha ugyan nem fontosabb «képviselői»? Micsoda «követés», vagy «hatás» az, amely, a cikkíró szerint, csak a «teljes őszinteségben» és a «teljes szabadságban» nyilvánul meg? Vajjon Gide és Proust követői csak ezt tanulták volna mestereiktől? Érdemes volt-e nékik ezért ebbe az új iskolába járni? S épp Mauriac volna-e olyan «őszinte» és olyan «szabad», akinél kötöttebb és rejtőzködőbb író alig van ma a franciáknál s aki olymódon «követi» Gide-t is, meg Proust-ot is, hogy mikor velük polemizál, mintha rejtett ösztöneivel viaskodna? Mért volna csak a modern francia irodalom «rákfenéje» az a «természetellenes hajlam», amelyet a cikkíró olyan pironkodva ír körül, mikor maga is bevallja, hogy «sajnos, más irodalmakban is megtalálható», jóval előbb, mint Gide-nél s legalább oly nagy számban, mint a franciáknál? S mivelhogy Martin-Chauffier, aki inkább kritikus, mint regényíró, egyetlenegy könyvében sikerrel utánozta a prousti stílust, nem vall-e tudákoskodásra s másodkézből való értesülésre, hogy azért őt a cikkíró Proust egyetlen s «közvetlen» tanítványának kiáltja ki? Elhiggyük-e, hogy Proust nagy művét «gyakran vette a kezébe», mikor, idézve, félő hogy rosszul, a kitűnő Bremond abbét, a «Sonate de Vinteuil»-ben, a regény egyik vezérmotívumában, külön regénycímet vél látni és egy szúszra emlegeti a «Du côté de chez Swann»-nal, amely valóban külön regényrészlet? Magyarázzuk a cikkírónak, aki szerint «Proust-ot nem megérteni, hanem megérezni kell», hogy - ha írni óhajt róla jóhiszemű olvasóknak, - akkor őt is, más írót is elsősorban nem «megérteni», vagy «megérezni», hanem egyszerűen olvasni kell? Szabad-e, mikor Gide-ről, vagy Proust-ról van szó (mert hisz a jó társaság némi kötelezettséggel is járna), jó lélekkel oly elcsépelt szólamokkal dobálódzni, mint például hogy «Gide és Proust az egyéniség s a művészet aranyborjúját imádja»? Igaz-e hogy e nagy írók «sub specie aeternitatis semmit sem alkottak»? s hogy «hiányzik bennük - Gide-ben! - a vallásos lélek, az anima»? Amikor Gide megírta a «Tékozló Fiú Megtérését» nem egykori barátja, a nagy Claudel köszöntötte-e érte legelőször? Nincs-e vallási probléma akár a Porte Etroite, akár a Symphonie Pastorale mélyén? S ha ismerné a cikkíró Gide vallásos meditációit, a «Numquid et tu»-t, merné-e annak szerzőjét, holmi apró szimmetriák reményében, tovább is «immoralistának» bélyegezni? Folytassuk? Idézzük a cikkírónak a romantikusokról való «véleményét», akik, szerinte, «rengeteget írnak Istenről s mégis egyetlen istent ismernek, az Én-t?» Magyarázzuk talán néki, mennyit vét a kritika, a költészet, sőt a vallás szelleme ellen, amikor Baudelaire-ben még mindig csak a «rossz dúsan nyíló virágait» s «liliomokat» lát, mint egy Faguet? S hogy méltatlan mind Claudelhez, mind legnagyobb remekművéhez az a részben semmitmondó, részben nem is helytálló megállapítás, hogy hőse «többre becsüli a bizonytalanság részegítő levegőjét a négy fal zárt légkörénél»? Azt mondja a cikkíró, hogy «nincs lehangolóbb olvasmány, mint egy háborúelőtti modern francia irodalomtörténet.» Nincs igaza: sokkal lehangolóbb a kritikának az a «műfaja», amely az ily kézikönyvek, szemelvények és ujságcikkek második és leszűretlen leöntése s amely, ha soká burjánzik, fölöslegessé tenné még az elsődleges szövegek olvasását, a kritikát meg előbb-utóbb felelőtlen fecsegéssé aljasítaná.