Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám

KASSÁK LAJOS: VIOLA

Viola most ébredt fel délutáni álmából. Viola nem iparművészeti csecsebecse s nem is a népdalokból ismeretes virág, hanem egy igazi kislány, alig több négy esztendősnél. Kék szemei vannak és fekete haja, a ruhácskája előtt fehér kötényt visel, amit a mamája frissen mosottan és vasaltan ad át neki minden reggel. S ha Violára azt mondjuk, rendes és szép kislány, akkor a mamájára is azt kell mondanunk, hogy rendes és szép fiatalasszony. Úgy élnek ők együtt, mint ahogyan a fa együtt él a virágával. A mama huszonkét éves lehet.

Egy kültelki bérház kétszobás lakása az otthonuk. A ház négyemeletes, Violáék lakása az első emeleten van, a szobák egyablakosak s alig nagyobbak 4×4 méternél. Valami olyan kalitkaféle otthon, de ha rácsot tennének az ablakokra, akkor is ugy láthatná az ember, hogy nem egyéb ez a lakás humánus börtönnél. Valami ilyesféle sejtelmek élhetnek is Viola mamájában, mert néhanapján, olyankor, ha borús az ég az udvar fölött, halkan fölsóhajtja magából: - Várj, várj, kicsi galambom, egyszer csak agyonnyom bennünket a sötétség.

Viola ott lábatlankodik vagy ott ül a mamája mellett és hirtelen kíváncsisággal megkérdezi:

- Anyukám, a sötétség nehéz? - Nagyon kíváncsi tud lenni ez a kislány. Hátrabillenti a fejét és úgy néz fel az anyjára; csodálatosan kinyílnak a szemei és valósággal meggyulladnak a tiszta kékségükben. Az anya visszanéz rá és megérzi, hogy többé nem beszélhet a sötétségről.

- Piszkosak a kezecskéid, - válaszolja neki mosolyogva. - Mosd meg a lavórkában, de szappan nélkül, kicsinyem.

- Tudom, a szappan elrontja az ember bőrét.

Az ablak most nyitva van s a beszélgetésüket kihallani a folyosóra. Ha valamelyik lakásban hangosabban beszélnek, azt mindig kihallani az udvarra s a folyosón mindig álldogál néhány ráérős ember. Legtöbbnyire asszonyok, úgy, ahogyan éppen elléptek a házimunkától. Violáék lakása fölött egy emelettel most két férfi támaszkodik neki a feketére mázolt rácsnak. Keresztbefonott lábakkal, arccal lefelé bámulnak az udvarba. Olyan ez az udvar, mint valami mély, kiszáradt kút. Szinte nyirkosan szürke s a szavak és zörejek megerősödve verődnek vissza egyik faltól a másikhoz. Az emberek hallgatnak, akárha csak valahova mélyre leszálltak volna önmagukban. Végül az egyik megszólal:

- Hallja azt a kislányt? Úgy beszél, mint egy valóságos ember.

- Ott lent?

- Igen.

- Éppen az a szép benne, hogy még nem ember.

Elhallgatnak. Az egyik harmincötéves lehet, a másik valamivel több negyvennél. Megint beszéd hallatszik föl alóluk, észrevehetően figyelnek. Valamiféle munkanélküliek, ráérnek így ácsorogni. Nem szólnak, de az idősebb néha szomszédja felé fordítja a tekintetét és biccent a fejével, mintha a kihallgatott beszélgetésbe elegyedne bele ezekkel a mozdulatokkal. De végül is elunja a némaságot, cigarettát vesz elő a mellénye felső zsebéből s a szomszédját is megkínálja.

- Sose mertem gyereket csinálni. A poklokon is átmentem az életemben, nem vagyok gyáva természetű, de erre soha sem volt bátorságom.

A másik elnevette magát. A cigarettát a nyelve hegyével a szája sarkába kormányozta s úgy szólalt meg, hogy alig mozgatta az ajkait:

- Pedig hát, annál sincs könnyebb ezen a világon.

- Nem így értem. Én se vagyok fajankó, de hogy az ember életet adjon egy gyereknek, aztán ki tudja merre mi lesz vele...

- Nálunk is így gondolkodtak az öregek? Lettünk, hát vagyunk. Nekem van kettő, de nem eszem magam miattuk... Én egy biciklit szeretnék, szabályozható kormánnyal.

A másik hallgat. Nagyon jól tudja, hogy a szomszédjának van két angolkóros, szőkefejű gyereke s éppen ezek miatt nem tud most vele őszintén beszélni. Pedig érzi, hogy a nyelvére égnek az elhallgatott szavak. Az a kotyogó csöppség ott lent, egészen összezavarta a bensejét. Áradoznak benne az érzések, valósággal vénkisasszony lett belőle percek alatt. Egy egészséges, szép gyereket kiván magának, olyant, amelyik már készen van s nem kell hónapokig attól rettegni, hogy valami vízfejű nyomorékot hoz világra az ember felesége. Mindig ilyen szörnyű félelemérzések éltek benne. Ezért maradt meg agglegénynek. Járt egyik szeretőjétől a másikhoz s élte a világát megcsorbítatlan örömérzésekkel. De most, hogy öregség felé hajlik az élete, egyre nyugtalanabb lesz, mintha valami nagy hiányérzet bujkálna benne. Ha megiszik egy-két pohár bort vagy valakivel jobban belemelegszik a beszédbe, mindjárt ez a mániája kívánkozik a nyelvére. Most is erről kellene beszélnie s látja, hogy a másik várja is a szavát. De mit mondjon neki? Azt, hogy ő éppen attól félt mindig, olyan istenkegyelméből sikerült gyerekei lennének, amilyen az ő kettője. Úgy tesz, mintha már nem is érdekelné a beszélgetésnek ez a fonala, fáradt mozdulattal legyint:

- Olyan ez, mint a szerencsejáték.

A negyedik emeletről lekiált hozzájuk egy asszony:

- Apa, ha feljössz, hozzál föl magaddal kenyeret a boltból!

Az asszony egész súlyával a rácsnak dül, felfújt, nagy test, szinte félelmetesnek látszik ott fönt a magasban.

- Látja-e, nemsokára meglesz a harmadik? - mondja a fiatalabb az elszontyolodott másiknak. - Akkor aztán még több kenyeret hordhatok föl a boltból, ha lesz miből. Ha az asszony lefekszik, fillér se marad a háznál.

Az asszony megint lekiabál:

- Tata, hallottad, amit mondtam?!

Az ember, ahelyett, hogy válaszolna, fölfelé kiölti a nyelvét s vigyorogva kezet nyújt a szomszédjának:

- Elmegyek. Még rámugrik onnan a negyedikről.

Nekiindult a lépcsőknek. A másik mozdulatlanul még pillanatokig lebámult az udvarra, mint valami kiszikkadt kút fenekére, aztán ő is belépett a mögötte lévő ajtón. Félszoba bérlete van itt valami süket öregasszonynál. Nem rossz hely, az öregasszony miatt csinálhat amit akar. De mit akarhat ő valami különösebbet csinálni? Ha itthon van, halálra unja magát, hanyattfekszik a vetetlen ágyon és bámulja a plafont.

Fekszik arccal a plafon felé, jobb dolog híjján akár el is aludhatna, de nyugtalankodnak az idegei s akaratlanul kifigyel az udvarra. Még mindig a kislány jár az eszében, de már csak értelmetlen hangfoszlányok jutnak hozzá az első emeletről. Nemsokára ennyi sem.

Alkonyodik. A hűvösség behúzódik Violáék lakásába, az Anya feláll az asztal mellől és behajtja az ablakot. A lámpa kigyullad a plafon közepén s tiszta izzó fénnyel önti el a szobát.

Viola az asztal mellett ül egy nádszéken. Játékosan kalimpál a lábaival, de a kezei nyugodtan az asztal lapján feküsznek s a hosszúra nőtt, göndör haja ragyog a fényben, mintha be lenne olajozva. A szemei kékek s a szája szélei pirosak. Az Anya időnként felpillant a varrásból, ránéz a kislányára, örül a látásának s alig tudja visszatartani magát, hogy felé ne nyúljon s meg ne simogassa az arcocskáját. Ő is nagyon fiatal. Legjobb szeretne valami gyerekes játékba kezdeni, egész nap játszani, de tudja, hogy anyai kötelezettségei vannak, nem akarja túlontúl elkényeztetni Violát. Úgyis olyan szép ez a gyerek, hogy egyszer akad majd valaki, aki kényeztetni fogja s ebből mennyi sok baj származik majd az ő részére. Anyai kötelességének érzi, hogy erős és önálló embert neveljen belőle az életnek. Nem gyerekesedhetik hozzá vissza, inkább annak kell őhozzá hasonulnia. Ez a természetes fejlődés útja. Így okoskodik és összefogja magát, lehajtott fejjel dolgozik. Az egyik kezében valami színes selyemdarabot tart, a másik kinyújtott karja, mint valami mechanikus szerkezet, föl-alá jár a levegőben.

Viola szótlanul nézi ezt a mozgást és látja, hogy Anyukája karjának hol az egyik, hol a másik oldala ragyog meg a világosságban. Nem hiányolja hogy nem játszanak vele. Az ő szemében ez sem egyéb játéknál. Ugyanolyan játék, mint délelőtt a takarítás, azután a főzés, az ebédelés vagy a virágcserepek kihordása a folyosóra, ha esik az eső és minden, amit lát és hall maga körül, játék az ő számára. S úgy is tud játszani, hogy el sem mozdul a helyéről. Ilyenkor mindenféle emlékek jelennek meg a fejében, képek vonulnak el a szemei előtt és hangok kopognak be a füleibe. Ezeket a képeket és hangokat összegyűjti magában, mint egy nagy fekete zsákban, jól megkeveri azokat s aztán az egészet megint kirázza a világba. Új dalok és új történetek következnek. De minderről senkinek sem szól. Ez az ő külön élete az Anyja árnyékában.

Két ember így a lámpa alatt, a csöndben utazgatnak egymás mellett a világ egyik végéről a másikra és vissza. Valami roppant hajóhintában ülnek mind a ketten s az egyik azt hiszi magáról, hogy selyem ruhadarabokat fércelget szakadatlanul, a másik pedig úgy érzi, boldogságával talán jelen sincs a földön. Aztán egyszer csak megszólal a kislány:

- A Jézuska férfiben is van?

Csönd. Anyuka hallja, hogy Viola beszél valamit, de nem érti, föl se néz a munkájából.

A kislány a csésze aljával játszik az asztalon, forgás közben zörög a tányér s ezek a hangok kicsit elkeverik Viola gondolatait. Egyszer csak a tányér részeg tántorgással elgurul tőle s ekkor újból megkérdezi:

- Anyuka, a Jézuska férfi is lehet, ha akarja?

Anyuka hirtelen felemeli a fejét s szinte ijedt csodálkozással bámul rá a kislányára. Rosszalóan mondja:

- Mit kérdeztél? Te még azt sem tudod, hogy a Jézuska férfi?

- A Jézuska nő, én csak tudom.

- Ki mondta neked ezt a csacsiságot?

- Senki, én csak tudom. A Jézuska nő és úgy hívják, hogy Mária.

Anyuka nagyon tehetetlennek érzi magát ezekben a pillanatokban. Hogyan és mit mondjon, hogy a másik megértse és elfogadja a szavait. Úgy látja, mintha Viola most valami hináros tó közepén állna, legjobb szeretné felényújtani a kezét, magához vonni az egész testét, hogy kivezethesse a veszedelmekből. Szemben ül vele az asztalnál s mégis mérhetetlen távolságok vannak közöttük. Esztendők mélységei és magasságai feküsznek előttük a fényes deszkalapon.

- Ez csak olyan mese, kicsinyem, - mondja. - Éppen olyan mese, mint amilyeneket mesélni szokott neked Anyuka az aranymadárról, a királykisasszonyról, meg ilyesmi.

Viola hallgat kicsit, mintha gondolkodna valamin. Aztán két kezével fölemeli maga elől a csészét s azt mondja:

- Hátha az mese, akkor ez bőr?

Az Anya már hazatalált önmagához. Már nem látszik rajta az előbbi ijedt csodálkozás. A szemei csillognak s a száját játékosan előrecsücsöríti, amint feleli:

- Igen! Az porcellán.

Viola hangosan, jókedvűen fölnevet:

- A porcellánt miből csinálják?

Benne vannak a kerékvágásban. Anyuka most mesélni kezd a porcellánról. Azt sem tudja, miből van, hogyan állítják elő, de mindez most nem is fontos a kettőjük beszélgetésénél. Megértik ők egymást anélkül, hogy a fehérre azt mondanák, hogy fehér, a feketére pedig azt, hogy fekete. - A porcellánt a földből ássák elő az emberek. Ezeket az embereket pedig bányászoknak hívják. Mondom, kiássák a földből, aztán beteszik egy kemencébe, ahol megsütik s így lesz belőle tányér, csésze és más mindenféle edények. Ezekből aztán te jó kávécskát iszol reggel is, meg délután is.

Viola már oda se figyel az Anyja meséjére. Az egészből csak a kemence szó ragadt meg a fejében. Milyen lengő, piros szárnyai vannak ennek a szónak s most értenyúlnak Violáért, kiröpülnek vele az ablakon, fölfelé szállnak, keresztül a magas udvaron, ki a Nagyanyához a falura, ahol nem régen látogatóban volt egyedül, az Anyukája nélkül. S az az ember is velük repül onnan a második emeletről, aki mindig meg szokta szólítani Violát és nagyon szeret vele elbeszélgetni a lépcsőházban. Ez az ember tetszik neki s most mindjárt meg is kérdezi az Anyukájától:

- Hát akkor az a nagyfülű bácsi kicsoda, aki ott lakik a második emeleten?

- Az egy idegen bácsi, annak én sem tudom a nevét.

- Az Anyukája se tudja?

Az Anya szeretné hangosan elnevetni magát, de ő ezt nem teheti meg. Akkor megint újabb és újabb kérdések következnének s milyen fárasztó valami értelmesen felelni ennek a kicsinek a hirtelen kérdéseire. Komolyan mondja:

- De igen, az Anyukája az tudja. De az ilyen öreg embernek már nem is él az Anyukája. A te Apukádnak is meghalt már a Mamája, aki a te Nagymamád volt.

Viola föltámasztja az állát a két tenyerével és így néz szembe az Anyjával.

- Hát az én Apukám is öreg?

- A te Apukád még fiatal, de a Mamája már öreg volt.

Viola nem igen tudja rendbeszedni ezeket az összedobált szavakat. A bácsi öreg, az Apuka fiatal, de hát akkor hol van az Apuka, mért nincsen soha közöttük? Ezt is megkérdezhetné Anyukától, de már únja a beszédet. Hallotta már, hogy Apuka az üzletben van, de ennek a mesének az ő számára semmi értelme nincs. Olyan ez, mint a füst, nézi, nézi az ember s aztán egyszerre csak szél lesz belőle. Arra is emlékszik, hogy néha esténként, mikor ő már az ágyban van, látni szokta Apukát, amint az asztalnál ül és vacsorázik.

Nagy ember, kezei és lábai is vannak.

De azért lehet, ha egyszer a lépcsőházban találkozna vele, meg sem ismerné.