Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom

Rosti Magdolna: Két angol írónő
V. Sackville-West: The Edwardians - 1930. All Passion spent 1931 Naomi Mitchison: The Corn King and - the Spring Queen 1931

Két írói csoport van Londonban, melynek tagjai közül sokaknak művét ismeri a magyar olvasóközönség. Az egyik Bloomsburyben tanyáz, eddig főkép Lytton Strachey, most a híres életrajzíró halála után Woolf, Garnett és mások köré csoportosul; a másiknak Chelsea volt az otthona, nálunk legismertebb tagja talán Richard Hughes. Általában azt lehet róluk mondani, hogy Bloomsbury inkább a klasszicizmus felé hajlik, formai, ésszerű és fölényes. Ha fantasztikumnak enged tért, akkor is az író meséli a csodát - mint «Orlando» vagy «Lady into Fox»-ban. Esetleg menti, mindenesetre rámutat és rajt marad a bélyeg, hogy írói fantázia szülötte: irodalom. Chelsea formátlanabb, melegebb, meséiben a csoda megtörténik magától, mint a természet csodái, vagy a könyv alakjainak fantáziájában él s így lesz közvetlenebb valóság. Néha csak hajszál választja el a két irányt, vagy tisztán stílusbeli a különbség, mégis mindig kiérezhető.

Nagyon szembeötlő a fent említett két írónő újabb könyveiben. A nagyközönség legtöbb érdeklődéssel az «Edwardians»-t fogadta, bár alig a könyv belső értéke miatt. Elsősorban a szerző neve hatott, s tudott dolog volt, hogy ő róla s családja történetéről írta Virginia Woolf feltűnést keltett «Orlando» című regényét. Azután izgató volt a téma: az angol arisztokráciáról ír, aki maga is hozzátartozik, s amire rámutat e pompás arisztokrácia elmúlása.

A hanyatlás tünetei észrevehetők a jól megfigyelt, élénk és éles szellemességgel megírt néhány képen, melyben a szerző lefesti VII. Edward, a mulatós uralkodó köré gyűlt «smart» társaságot. Látszik, hogy az fölénye belső érzését elvesztette már s most a nagy fényűzéssel, a raffinált élet és élvezetformák excluzivitásával akarja kifelé még mutatni, önmagával még elhitetni azt. De már befogad akármily multú milliomost, ki e törekvést támogatni tudja. A vidéki kastélyaiban ülő szegényebb arisztokrácia megközelíthetlenebb, tán érzi ez is, hogy lábai alól csúszik a talaj, de keményen fogja még s a Viktória-kor erkölcseinek szigorú betartásával akarná megállítani az időt. Köztük mint visszajáró lélek jelenik meg valami nagyanya, «ki még ma is a XVIII. században él» és elmaradottságában naivul tükrözi az akkori nagyurak régóta lehetetlen életfelfogását. Végül szerepelnek a századeleji fiatalok, kik közül sokan már menekülnének a tartalmatlannak érzett tradició zsarnoksága alól: van, akinek sikerül átjutni az intellektuális életpályák világába. Ez utóbbiakat a regény hősei, a Sebastian-Viola hercegi testvérpár illusztrálja és sejteni lehet, hogy mindkettő a szerzőt jelképezi.

De mintha itt elhagyná őszintesége: amennyire színes és találó a milieu-rajz, annyira elmosódott e két főalak lelki képe. Viola, ki gyermekkora óta öntudatosan halad célja felé és amint nagykorú lesz, megvalósítja azt: érdekes leányjellem lehet, - de e jellem rajzát nem kapjuk meg. Igaz, nem kell az írónak mindent elmondania, sejtetni sokat lehet, de akkor meg kell írni a sejtelmet - könyvön kívül az olvasó nem keresheti azt. Így vagyunk a nagy szeretettel, melyet Sebastian ősi otthona iránt állítólag érez: a szerző beszél róla és el lehet képzelni egy nemzedékeken át örökölt függés mély szenvedélyét. De Sebastian szavaiban és tetteiben, sőt gondolataiban is e szeretetnek nagyon hűvös mértéke található csupán. A többi a könyvön kívül maradt.

A szerző újabb kötete: «All Passion spent», az irodalmilag még oly kevéssé kihasznált témát, az agg matróna lelki életét festi. Fínomabb árnyalatokkal, több pszihológiai tudással, mint előző hőseét, de a mélybe itt sem hatol s az ily kényes, ezerszeres ködbe burkolt valóság élesebb boncolókést kíván. Mind a két könyv tisztán értelmi munka, úgyhogy kérdezni lehet, nem irodalmi környezete hatott-e a szerzőre olyképpen, hogy az érzést az észszerűséggel összeférhetetlennek láttatta vele?

A chelsea-i csoporthoz tartozó Mitchison Naomi ellenben ugyan nem félti művét semmi emberi érzés hevétől s annyi vitalitással telítette a «Corn King» és a «Spring Queen» regényét, hogy annak harmadfélezerév előtti világa: a Fekete-tengerparti skytha-telep, III-ik Kleomenes Spártája és II-ik Ptolemaeus romlott udvara eleven valóságként nyüzsög körülöttünk. S nem úgy, hogy a szerző mai eszméket, vagy történéseket öltöztetne ókori ruhába, ellenkezőleg, a mai olvasót viszi a multba ellenállhatatlanul. Legfölebb megmutatja, milyen formában léteztek egyes mai eszmék akkor is már.

Legközvetlenebb a babonával és szenvedéllyel telt skythavilág leírása. Első lapjainál az olvasó még meghökken a varázslásokon, - azután egyszerre bent van olyan légkörben, amelyben minden lehetséges. A csoda magától értetődik, a primitív ember a természettel összeforrt életét csak annak segítségével tudja megmagyarázni; vérébe szövődött a csodában való hit.

Ám mindvégig sok fínom vonás rajzolja az ellentétes atmoszférát is: «Rajtuk nem fog a varázs, mert gondolkodnak», mondják görögökről a barbárok. «Nézd», magyarázza Hellasz ege alatt a skytha művész, «milyen világosság ömlik itt el mindenen! Minden fűszál oly tisztán látható, hogy legyet sem tudna elrejteni. Minden élesen végignézhető, - úgy értem, király, nem mágiás-ország ez.»

De a skytha királyi pár lelkében az egész görög filozófiának csak egy gondolata ver gyökeret, a sztoikusok azon igazsága, hogy minden kézzelfogható jelenségnél és látszatnál igazibb valóság lesz a kép, ami a lelket megragadja, a «kataleptika phantasia», melyet viszont a lélek megragad, hogy vörös fonala legyen, védőfala az irrealitások s ama borzalmas hely ellen, «ahol az ember elveszti önmagát». Hitnél, tudásnál elemibb erő a mély érzelem. Fejlődésük története ezt a fiatal párt teszi a regény hőseivé. De életük rajza mégis keret csupán, mely körülfonja a regény magvát, az époszt: Kleomenes küzdelmét Spárta régi erényeiért, miket megrontott «az eredeti baj: gazdagság és szegénység - forró- és hidegláz - egy testben».

Elmondása széles keretben folyik. A mindennapi dolgok sokasága mögött egyenletesen halad a sors beteljesülése felé. A háttérben heroikus érzések és gondolatok fénylenek, annál hatásosabban, mennél egyszerűbb szók sejtetik.

Mert a regény nyelve a lehető legegyszerűbb, minden páthoszt, minden hangosabb színt messze elkerülő. S bár az ilyen szűkszavú beszéd talán legújabb modernség, mégis az antik világ felelevenítésére nagyon alkalmas. Mert a kothurnusok divatja változik, de a mindennapi beszéd, a megfontolatlan szó, mellyel igazat mondat a lelkünk, - ez minden időben és nyelvben egyforma értékű. Ezért nem zavar az olyasmi sem, hogy p. o. Philylla, arcához kapva a váratlan első csók után, hamisítatlan angol hangsúlyozással mondja: «What are you doing?» Bizonyosan talált az ó-görög lányka gyors szót, hangsúlyozást, mellyel ugyanezt a rosszalló, kissé kokett csodálkozást ki tudta fejezni.

A forróbb szerelmi jelenetek realisztikus részleteit ugyancsak egyszerű és szerény szók mondják el. S íme realizmusuk nem oly visszatetsző, mint amilyent ma megszoktunk, - talán mert hisz itt nem a valóság maga, hanem csak annak elmondása sértheti az ízlést, az elmondás kicifrázása tetőzi az indiszkréciót. A regény dús erotikájában azonkívül mindig van valami kedvesség: rámutatás arra, hogy a szerelem eredetileg nem hordott magában tragikumot, sem bűn bélyegét, sem harc és gyűlölet csíráit, hanem inkább az emberi jó indulatoknak, az egymás iránti szívességnek, segítségnek volt gyökere és kifejezése.

Az egyiptomi udvar gyilkos erotikája persze más lapra való: a harcok és öldöklések leírásaihoz, melyeknek borzalmát viszont szertelenül megnöveli. Eleinte alig érti a mai, háborús könyvek borzalmain edzett olvasó, miért oly kevéssé elviselhető e jelenetek hatása, mikor oly egyhangúan, majdnem egészen jelzők nélkül vannak megírva. De ez a keresetlen beszédmód egészen közel valóságnak érezteti, ami leír - s ez a valóság iszonytató. Ám az ilyen erős hatásokkal éppen a regényírónak takarékosabban kellene bánni, mint ahogy Naomi Mitchison teszi, mert könnyen szétmarják művét; kirívó foltok a kompozícióban, melyek aztán egyedül maradnak meg az emlékezetben s meghamisítják a regény képét. Homérosi öldöklések ugyanilyen természetes-nyers leírásait ismerjük, de mélyenzengő hexaméterekben olvastuk azokat. S a Homérosz óta elmúlt ezredévek valamit csak változtattak ízlésünkön?

«A Szépség veszedelmes istennő, tudod, láncon tartottuk egykor», mondja a könyvben Agiatis. De gyarló ember, mit tud ellene? A szép kultuszát száműzték Spártából, íme az istennő a szép tett képén játszatta fényeit s azt imádva, vakon lettek áldozatai. Mit használ a Corn King szerzőjének, hogy spártai akar lenni egészen s nem félve a leláncolt bálványtól, megszegi itt is, ott is annak legfőbb törvényét, a mértéktartást? Könyve veszít a maradó, a művészi értékéből, pedig a benne felvillanó valódi szépségek sokasága mutatja, hogy az még nagyobb lehetett volna, mint amit így elért.