Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Nagy Endre: Fatornyos hazám

1. Magam is megrettentem a vakmerőségtől, amellyel hazulról elcsatangoltam. Meztélláb, vonszolós lépteimmel az országút porát kavargattam, a gomolygó felhők körülvettek, fölibém kerekedtek, a talpam alá gömbölyödtek, felhők alatt, felhőkben, felhők fölött libegtem, idő és tér elől gonddal eltakartak.

Ott állottam meg a Felvégen, ahol az országút a szőlőhegyek tövében a Tisza felé elkanyarodik. Ott aztán a falu felé tartva szembe jött vélem egy ember; olyan meseszerű, olyan sohselátott, hogy nyitva felejtődött tőle a szájam. Hegyes süvege apró csöngökkel volt teletűzdelve, hóna alatt duda pöffeteg zsákját szorongatta, a szájából a sokbillentyüs síp fityegett, a hátán nagydob volt, amelynek verője az egyik könyökéhez volt kötözve, a jobb-lába sarkához zsinór volt erősítve, amellyel a dob tetején lévő cintányért lehetett rángatni.

Tétovázás nélkül, megbűvölten szegődtem a nyomába. Ő tudomást se vett rólam, csak ment tovább a falu felé, mintha valami kóbor kis kutya lettem volna. De én ezzel nem törődtem, mentem a nyomában és hűséges kutya-szemmel bámultam a tömérdek csudát, amit magán cipelt. aztán az orosz-templom előtt, ahol széles térségbe torkollik az országút, megállott és megszólalt a csuda.

Karjával ritmikusan szorongatta a duda zsákját, a sípból vékony és vastag hangok göndörödtek ki, mint a kunkorgós pántlikák, fejét szaporán rázogatva csilingeltek az apró csengettyük, könyökét, mint röpülni tanuló madár a szárnyát billegetve puffogott a nagydob és zsinóros lábával hátra rugdalva csörömpölve csattant össze a két cintányér. És ez a sok nyekergő, visító, brümmögő, csilingelő, puffogó, csinnadrattázó hang egy közös hang-förgetegbe keveredve szétrobbant mindenfelé, fölverte az egész falut, a kutyák lihegve rohantak ki, vonyítva összemarakodtak, a gyerekek visítozva, ujjongva száguldottak mindenfelől, a népek a kiskapukba állottak ki.

A rajongó bámulat és a nagyszerű zene magasztosító áhítata egyszerre úrrá lett rajtam. Őrjöngő táncba kezdtem, hogy könnyítsek túláradó lelkemen. Nem volt ez valami változatos vonalú tánc, mindössze abból állott, hogy váltogatva egy-egy lábamat és karomat magasba lendítve nagyot ugrottam. Most már a Mester is észrevett és a sípja mögül kurtán, de jóindulattal odapöfögte felém a bíztatást:

- Bráv!... Tanci!... Tanci!...

Ez szinte fájt. Mintha bizony az én őszinte extázisomnak biztatásra lett volna szüksége! Tovább mentünk a piac felé, a Mester zenélve, én pedig táncolva. Ma is emlékszem, hogy tánc közben, mint alélt el egyszerre talpam alatt a nehézkedési erő. Egyike lettem a hangpántlikáknak, amelyek a Mester csuda-szerszámából kiáradtak, súlytalanul lengedeztem a szellő hajladozó hátán lovagolva. Arra vágytan, hogy bárha örökre így tartana ez: örökre szólna a varázsló muzsika és az én életem csak ennyi volna, ujjongó, mámoros kábulattal szökdelve kitáncolni a lüktető ütemeket!

Hátulgombolós kurta nadrág volt rajtam, az ingem hátul szabályosan lompos farkban állott ki belőle; egyéb öltözékem mindössze a posztóvégből készült hózentráger volt. Sárgás bőrömet barnára sütötte a nap, fekete hajam a szemembe hullott. Amint most látom magam, bátran beillhettem volna világjáró kis savoyard-nak. A Mester szeméből kiéreztem, hogy ő hajlandó is magával vinni. Ő zenélve, én táncolva - így fogjuk bejárni az egész világot.

Kiértünk a piacra. Apám és anyám a tornác karfájára könyökölve nézte a spektákulumot. A többit már az ő elbeszélésükből tudom. Apám szívbajos volt, folyton közeli halálán tünődött és amint az út közepén azt a porlepte, verejtékező, ugrándozó koldusgyereket elnézte, szomorú merengéssel szólott anyámnak:

- Istenem! Ha meghalok, tán a mi fiúnk is ilyen sorsra jut majd!

Anyám meghatottságában kikapott a köténye zsebéből egy ezüst húszast és az országútra szaladt, hogy a koldusgyerek markába nyomja. Aztán - erre már megint magam is emlékezhettem, - fölkapott, becipelt a házba és míg elől az arcomra az anyai szeretetet csókolgatta, hátul, az ingem csücskének tövére a szülői fegyelem fenyítékét pacskolgatta. De én e pillanatban nem éreztem sem az anyai csókot, sem az anyai ütleget. Keserves szemmel csak azt éreztem, hogy egy gyönyörű életpálya ívéről szakítottak le örökre.

2. Az is nagy szenzáció volt, amikor először medvetáncoltatót láttam. Ép az udvar hátsó részében játszadoztunk, amikor idegennyelvű kornyikálás, brümmögés, csörgős dob csörömpölése és a kutyák dühös vonyítása kicsalt bennünket az utcára.

Maga a medve egyáltalán nem imponált. Ez nem Medve-bátya volt, a rengeteg félelmetes humoristája, hanem egy keshedt, rőttes bundájú sovány, nyiszlett állat, nedves orrába akasztott lánccal, tajtékosan nyáladzó szájjal és amint kétlábon tipegett, betegesen vinnyogott és panaszosan dörmögött hozzá.

De az embere! Az egy sötét arcú, hollófekete hajú erdei cigány volt, durva halina-ruhában, bozontos gubában, magas báránybőr süveggel, amely alól hosszú haja úgy csavarodott ki, mint egy kigyócsalád. Szeme fehérje fenyegetően villogott, hangja rekedten kurjogott és szörnyű husángjával kegyetlenül döfködte, püfölte a girhes sovány állatot. Ez igen! Ez már inkább hasonlított azokhoz az erdei rémekhez, amelyekkel képzeletünk népesítette volt be a távolban sötétlő Rengeteget.

3. Azt hiszem, városi és falusi gyerek között mégiscsak az a leglényegesebb különbség, hogy falun nincs állatkert, menazséria. Városi gyerek a meséiben szokott csalódni, falusi gyerek a valóságaiban.

Emlékszem, egyszer az unokatestvérem, Tóni, lelkendezve szaladt el hozzánk az Al-végről. Lihegve mesélte, hogy a házuk előtt döglött farkas van. Egy salánki ember lőtte az ilonoki erdőben, szekérre rakta, behozta, most itt van.

Nővéremmel azonnal abbahagytam a játékot; mentünk az Al-végre farkas-nézni. Már akkor sokmindent tudtam a farkasról. Sokszor hallottam Piroskával esett nevezetes történetét, mint nyelte le a nagymamáját és mint feküdt be helyette az ágyba. A fogam vacogott izgalmamban, hogy most végre meg fogom látni a valóságban. Loholva futottunk és útközben nagyot nyelve, tikkadtan kérdeztem Tónitól:

- És nagy?

- Hát persze! - felelte Tóni és loholt tovább.

Odaértünk. A házuk előtt térség volt, amelyen a szekeresek szoktak kifogni etetésre. Most csak egy szekér állott ott. A gazdája nem volt ott; a kocsmába ment egy ital borra. A farkas a saroglyában hevert négy lábával mereven elnyújtózva. Orrából csöppenként hullott a vér. Majdnem sírva kérdeztem:

- Ez az?

- Hát persze! - felelte Tóni.

Jóval kisebb volt, mint a mi Bundás kutyánk. A hasa horpadt volt, a szeme fátyolos. A nyelve feketén lógott ki szája szegletéből. Hiába próbáltam jóindulatommal áltatni a szememet; be kellett látnom, hogy ez a hitvány kis állat ugyan sohse birta volna egy darabban lenyelni Piroska nagymamáját. Keserű fájdalmat éreztem; jobb lett volna nekem ezzel a farkassal sohse találkoznom.

Tóni suttyomban belemarkolt az állat foszladozó nyári bundájába és egy csomó szőrt kitépett belőle. Azt mondta, hogy már régóta gyüjtöget egy lapdára való tehénszőrt. Ezt most belekeveri majd; attól olyan ugrós lesz, hogy csuda.

4. De volt nekem ennél siralmasabb csalódásom is.

Egy napon híre érkezett, hogy a miniszter jön le a Perényi báróék látogatására. Ez a miniszter Trefort Ágost volt. Ünnepélyes fogadtatást rendeztek neki; a kisdedóvóban az én Gizi húgomat jelölték ki, hogy a vasútnál verssel és virág-bokrétával köszöntse.

Anyám új ruhát varratott neki. Szép fehér ruhát, átalvetős széles nemzetszín pántlikával, keményre vasalt cakkos bugyogóval. Készülődés közben bőven megbeszéltük, hogy milyen lehet a miniszter. Abban megállapodtunk, hogy a legnagyobb úr a király, utána jön a miniszter, utána a báró. Csak azon tanakodtunk, hogy vajon koronát visel-e ő is. Én úgy véltem, hogy okvetlenül visel; csakhogy a király koronája gyémántból van, a miniszteré pedig csak aranyból. A húgom, mint mindig, vakon hitt nekem.

Elkövetkezett a nagy nap. Mi gyerekek szagos szappannal kimosdatva, símára fésülve, ünnepi ruhánkba öltöztetve hosszú sorban mentünk ki az állomásra. Színes papírból ragasztott zászlócskát tartottunk kezünkben; az igazgató-néni előre megtanított bennünket, hogy majd adott jelre hogyan lengessünk azzal a Miniszter felé. Húgom pedig a nagy virágbokrétát cipelte, amit anyám vagdosott neki a hátsó kertben verbénából, violából, mályvából, muskátliból. Egész bokornyi virág volt; a húgom alig látszott ki mögüle.

Perényi báró ezúttal nem a nyitott bricskába fogott két kis tarka lóval jött ki az állomásra, hanem üveges hintóval, két nagy csontos pej paripával. Ilyen üveges hintót sohse láttunk azelőtt; ujjongó csudálkozással adtuk tovább egymásnak:

- Ablak van a kocsin!

Besüstörgött a gőzös Újlak felől; a megyei és városi urak éljeneztek, mi gyerekek kivörösödött arccal visítoztunk, a cigánybanda a Rákóczi-indulót cincogta és az igazgató-néni izgatottan tolta elő a húgomat. Két ember állott előtte. Egy alacsony öreg, fehér szakállal, kopasz fején kerek fekete selyemsapkával, fekete lüszter-kabátban, sötétszürke nadrágban. Mellette hódító szép, magas, karcsú férfi állott és két sárga bőröndöt tartott keztyűs kezében. Aranyzsinóros, testhezálló bíbor-szín ruhája volt, sárga csizmája aranysarkantyúval, oldalán arany-tarsoly, arany kard, a fején magas tollbokrétás csákó. És e tömérdek díszessége közt a legszebb dísze szőke bajsza volt, amely gyűrűkbe kunkorítva olyan volt, mint egy arany lánc. Húgom elmotyogta a kis verset halkan, de hiba nélkül, aztán átnyújtotta a bokrétát a csákós embernek. Az igazgató-néni fanyarul mosolyogva kapta el a karját.

- Ne oda, gyermekem!... Ide!...

Húgom elszántan fogta két-kézre a bokrétáját és kipirosodott daccal mondta:

- Nem adom annak az öreg zsidónak! A miniszternek hoztam!

A fehérszakállas öreg nevetve levegőbe kapta, megcsókolta, mindenki nevetett a háta mögött, még az igazgató-néni is nevetett és csak titokban csípet egyet a húgom karján. Egyelőre nem is lett semmi baj se belőle. Csak amikor hazaértünk, akkor támadt az anyám elkeseredve a húgomra:

- Hogy engem az Isten ilyen buta kölyökkel vert meg!

Szegény húgom panasz nélkül tűrte; bemenekült a hátsó szobába és a divány sarkába kuporodott. Utána surrantam, mellé kuporogtam, egy szót se szóltunk, mégis megértettük egymást. Átéreztem vele együtt az elszenvedett igazságtalanságot. Valami keserű sejtelem megmutogatta nekünk e gyászos pillanatban a ránk váró fonák világot, a felnőttek megmagyarázhatatlan suta világát, amelyben a megroggyant fakó öregek a miniszterek és a tündöklő daliák a szolgák.

5. Komédiások gyakran húztak át a falunkon. Magas oldalú szekérben utaztak; két girhes ló húzta a szekeret, hátul pedig a saroglyához kötözve törpe lovacska poroszkált. Trombitálva, dobolva mentek végig a főutcán, a piac-téren deszkával bepallózták a szekér tetejét és azon mutatták be akrobata-kunsztjaikat. A törpe ló pedig apró patájával verte ki, hogy hány éves és ha megkérdezték tőle, hogy szereti-e a zabot, a bozontos fejével igent bólogatott rá.

De igazi cirkusz csak egyszer járt nálunk emlékezetem szerint. Ez már három kerekes házikóval érkezett, amelyben lakni is lehetett és amelynek görbe bádog-kéménye bodorul füstölgött. A piac-téren vertek tanyát, kúpos tetejű, kerek ponyvasátort állítottak föl és délután már cifra ruhában, sallangos lovakon lovagolva, trombita- és dobszóval járták be a várost.

Az udvarunk mélyén, az istálló mellett volt egy üres vályogházikó. A cirkusz igazgatója a családjával odaköltözött. Ez nagy változás volt életünkben; az igazgató felesége nyitott bográcson főzött a ház előtt, vagy pedig díszes ruhákat és cifra lószerszámokat foltozgatott, mi bámész gyerekek folyton körülötte őgyelegtünk.

Az igazgatónak fia is volt, «Sarl»-nak szólították, velem egyidős lehetett, azzal első pillanatban összebarátkoztam. Vézna testű, szeplős arcú fiú volt, nagy, kusza, vöröses hajjal. Csak egynehány magyar szót tudott, de úgy emlékszem, hogy ez társalgásunkban nem okozott különösebb nehézséget. Naphosszant nagyszerűen eljátszadoztunk. Különösen volt egy játéka, amilyet azelőtt sohse láttam. Ez egy szabályos kis hordó volt, vízzel megtöltve, jól bedugaszolva és a pereméhez egy kis bőr-nyelv volt erősítve. Ezt a bőr-nyelvet a foga közé vette és a kis hordót így emelgette. Ő könnyen csinálta, nagy gyakorlata volt benne, de amikor én megpróbáltam, a fogam majd beletörött. Sokat hempergőztünk, futottunk versenyt, birkóztunk, de mindig magamat éreztem erősebbnek, olyan satnya, madártestű volt szegény.

Volt az udvarunkon egy körtefa, annak egyik kiugró ágán himbálózott egy gyönyörű körte, amely egyik oldalán már kívánatosan sárgult. Szemet vetettem rá és egy darab fával próbáltam lehajigálni az ágról. Valamennyi dobásomat elvétettem, akkor aztán Sarl vette célba egy kővel és mindjárt elsőre eltalálta. A gyönyörű körte nagyot cuppanva zuhant le a földre. Diadalmasan fölemelte, már-már bele is harapott, de én haragosan utána kaptam:

- Add ide! Az az enyim!

Ő két kezével magához ölelte a körtét és motyogott valamit a maga nyelvén. Elkeseredetten kiáltottam rá:

- Add ide! A fa a miénk! Meg az udvar is! Meg a ház is! Meg minden!

Hiszen nekem eltökélt szándékom volt, hogy megosztom véle, csak ahoz ragaszkodtam, hogy ismerje el az elsőbbségemet. Ismerje el, hogy enyém a fa, enyém a körte, - csak ennyit akartam. De nem volt rá mód, hogy ezt megértessem véle. Haragomban belemarkoltam bozontos hajába. De erre ő hihetetlen méregbe jött. Vékony arca kipirosodott, szeplői úgy sziporkáztak, mint a tűz-szikrák. Belém rugott, hogy hátra estem, akkor aztán rám vetette magát. Rettenetes verekedés kezdődött volna, a húgom visítozva botorkált körülöttünk, de szerencsére az igazgató felesége még idején odafutott hozzánk és szétválasztott bennünket. Jól el is nadrágolta a fiát, ami nyomban ki is békített vele. Neki adtam a körtét, aztán tovább játszottunk harag nélkül.

Este elmentünk az előadásra. A lépcsőzetes, körbefutó padok első sorában kaptunk helyet; előttünk márcsak a kerek porond, ájulásba hajszoló, őrjítő szenzációk tündéri tisztása volt. Mindaz, amit itt láttam volt, a kígyóember képtelen csavarodásai, az erőművész mosolygós hőstettei, a lovarnő lebegései és főként a bohóc csattanó pofonjai és puffanós zuhanásai valami zagyva tarkaságba kavarodtak össze. De mulhatatlan fénnyel edződött az emlékezetembe egy mutatvány.

Maga az igazgató jött ki; alig birtam ráismerni. Testhez álló trikóban volt; nappal a civil-ruhában beesett arcú, foghíjjas, keszeg ember volt, de itt roppant izmú óriásnak látszott. Egy vászonkoffert hozott magával, azt letette a porondra, kinyitotta és egy kis rózsaszínű angyal ugrott ki belőle, mintha valami rugó röpítette volna ki.

Sarl volt.

Ma is úgy érzem hogy ennyi szépség és báj csak az angyalok felhővarából szállhatott alá. Arany-fényű haja göndören röpködött a feje körül, a szeplői egyáltalán nem látszottak, ragyogóan fehér volt az arca, két oldalt gyöngéd rózsaszínű folttal, a szája pici volt és tulipiros. Csillogó arany-pikkelyekkel telehintett rózsaszínű trikó volt rajta. De a legjobban elbűvölt a kis fehér selyem-papucsa, amelyet piros pántlikák erősítettek a lábszárához. Most kisebbnek és teltebbnek látszott, mint nappal.

A kis hordót letette a földre, ő háttal állott hozzá, a két kezét egymásután lassan, lágyan az ajkához érintette, aztán könnyedén, mosolyogva el kezdett hátrafelé hajlani, mintha csont se lett volna a derekában, mikor a szája leért a hordóig, a foga közé kapta a bőr-nyelvet és ugyanolyan könnyedén, mosolyogva visszaegyenesedett a kis hordót a szájában tartva. Aztán az apja előrenyújtotta a karját, ő megmarkolta a két kezével, egyet lendülve fejjel lefelé megállott rajta és ő, aki az imént olyan lágyan hajladozott, most olyan merev volt, mintha egy darab kőből faragták volna ki. Az apja lassan, a karját kinyújtva emelte a magasba, ő egyenesen mint egy áldozati gyertya nyúlt feljebb-feljebb és közben összenéztek, egymásra mosolyogtak valami földöntúli, átszellemült büszke diadallal. Fejjel lefelé ragyogva pihent apja tenyerén; mindenki tapsolt és ő két kezét ismét mosolygó ajkához illesztve csókot hintett jobbra-balra. A torkom elszorult, a szívem vadul dobogott, a szememet ellepte a könny; a megdicsőülés apoteozisát azóta se láttam szebb allegóriában.

Másnap reggel nappali ruhájában várt rám megint konyhánk nyitott ajtaja előtt. Nem mert bejönni, megvárta, amíg megeszem a reggelimet és kimehetek kozzá játszani. De - csudák csudája - a szeplők ismét ott voltak az arcán.

6. Néha csudálkozva kérdem magamtól: voltak-e telek akkoriban?

Valahányszor visszanézek, gyermek-korom cikázó képei mindig nyári verőfényben ragyognak. Makacs unszolásra, kelletlenül húzódozva jelentkeznek téli emlékeim; de foguk rég kihullott, zordságukat nem érzem, oly fülledten enyhék, mint a színpad téli tájai. A szállongó hópihék és a csipkés jégcsapok csak ártalmatlan színpadi díszek bennök. Nagy áldása a távolságnak, hogy csak a fény üt át rajta; ami borongás, mind elenyészik benne.

Amint az első sűrű hó lehullott, az ünnep volt a számunkra. Nagyapám egy kétlovas szánba összeszedte az unokáit, tetejesen megtelt velük a fonott kas és körülsétáltatott bennünket a határban. A hóemberre is emlékszem, amit hét-számra mintáztunk; a hóvárakra, amelyeket a nagy csaták céljára építettünk; a várfalak mögött szorgalmasan gyüjtögettük a hó-bombákat, vízzel locsolgattuk, hogy jó keményre fagyjanak, egyszer egy török-magyar háborúban unokatestvérem, Fülöp úgy mellbe talált egy ilyen bombával, hogy napokig vért hánytam tőle. Aztán emlékszem a fagyott almákra, amelyek sisteregve ereszkedtek ki a bádog-kályha tetején; emlékszem a tollfosztó és kukoricahántó estékre, amelyeken sült-tököt, mézes főtt kukoricát eszegettünk és szépanyánk csudaszép meséit hallgattuk. Szépanyánkról azt mondták volt, hogy már száz éves is meg van az arca sima volt és fehér, mint a tej. Kék szeme azonban világtalanul nézett maga elé. Beregből való volt, furcsán beszélt magyarul; úgy mondta: regvel, estvel és a pénzre azt mondta: piez... Aztán emlékszem Nyiri Palira, az ácslegényre, akinek fakorcsolyája volt. Ez egy maga-faragta fatalp volt, amelynek aljába vékony vas-lemezt ékelt. Spárgával kötözte az egyik lábára és a keményre fagyott úton gyorsan siklott a másik, szabadon maradt lábával rugdosva magát előre. Mi gyerekek pedig lelkendezve próbáltunk versenyt futni véle.

De legszívesebben mégis a szánkózásokra emlékszem vissza. A nagytemplom tövében volt az árok; annak a jegére jártunk télen. A lecsiszolt keskeny jég-csíkok úgy ragyogtak a hóban, mint az acélpengék. Nekiszaladással csúsztunk végig és nagy diadal volt, ha a hóban egy arasznyival meg tudtuk nyújtani a pályát. De ezt a mulatságot otthon eltiltották, mert a csizmánk talpát koptatta. Lehúztuk hát a csizmát és meztélláb szánkóztunk. Emlékszem, amíg a sorunkra vártunk, folyton váltogatva kellett kapkodnunk a lábunkat, nehogy meztelen talpunk odafagyjon a hóhoz. Ez a tánc külön ráadás volt a mulatsághoz.

Ha most fütött lakásom ablakán kinézek a jeges aszfaltra, oly nehéz elhitetnem magammal, hogy az a meztélláb vígan csúszkáló fiú én voltam.

Furcsa.