Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám
Egy gondolat, egy hajlandóságot és eszmét akarok megnevezni, amely főkifejezése a szellem szeretetének az élet iránt. Ez a nevelés gondolata. Goethe teljes-tökéletesen nevelői ember volt. Életének mindkét nagy emlékjele, a Faust és a Wilhelm Meister ezt bizonyítja. Különösen a Wilhelm Meisterben látható, hogyan objektiválja magát az önéletrajzi, önmagát megvalló és alakító ösztön, hogyan fordul kifelé, a szociális, sőt államférfiúi felé s hogyan válik ezzel nevelővé. Belső ösztönzés és hivatás a nevelésre azonban nem a saját harmóniából származik, hanem a saját problematikából, diszharmóniából, az önmagával való leszámolás kényszerének nehézségéből. A költő-írónak nevelői volta úgy határozandó meg, mint vallomást tevő problematika, mint a mindennapiságtól távolodó valami, ami azonban reprezentatívságra és az emberileg általános kifejezésére van hivatva. «Az az igazi szimbolika - mondja Goethe -, amikor a különös az általánost reprezentálja». Ez pontosan a költői Én szimbolikája, amely azt hiszi, hogy csak önmagát fejezi ki teljesen és amelynek csak az önmaga kifejezésére van szüksége, hogy megoldja az általánosnak a nyelvét, de nem általánosság szándékával, ígényével és allürjével, hanem teljesen csak mint Ént, minden ingerével és feltételeivel a személyesnek, amelynek előre nem látott jelentőség jut osztályrészül. A kegyelem, melynek a műben része van, lényegileg jelentőség a reprezentatiónak, az akaratlanul és öntudatlanul sokakért-helytállónak ebben az értelmében - és pedig anélkül, hogy a belső sors tulajdonképpen sokak sorsa, tehát átlagos és normális volna -, azért lehet, sőt talán kell is, hogy különleges, fájdalmas, sőt beteges legyen. Milyen mindenkiétől elszakadt volt Rousseau élete és mégis mennyire a kor beszélt belőle, mennyire felszabadította műveivel a kor vágyát, mennyire megmozgatta a világot azzal, hogy vallomást tett önmagáról! Ő, aki bizonyára nem volt az istenek kedvence, döntően határozta meg Goethét, az isteni ifjút. Egész nevelő voltát, magát a nevelés eszméjét is tőle kapta Goethe. Ottilia szava a Wahlverwandschaftenben: «Nem tagadom, boldog elhivatottságnak érzem, másokat a szokásos úton nevelni, ha a legszokatlanabb úton neveltettünk», - ez a szó egyszerre rousseaui és goethei. Az író - így lehet meghatározni - az a nevelő, aki maga a legszokatlanabb úton neveltetett és a nevelés nála mindig kezet fogva jár az önmagával való harccal. Ez a belső és a külső egymásba olvadás, viaskodás az Énnel és a világgal egyszerre, míg a merő objektív nevelősködés a saját tökéletességének előre megadott feltevése alapján csak üres iskolamesterkedés. Ez a viaskodás azonban a tágabb Énnel, a nemzettel, a ragaszkodás az ön-korrigáláshoz és önleküzdéshez, melyet az ember maga visz végbe, ez a pedagógiai szolidaritás a környező világgal, a néppel, olyan szolidaritás, amely természetesen gyakran distanciába állásként, kritikai hidegségként és szigorként nyilvánul, ahogy minden nagy németnek, különösen Goethének és Nietzschének szavaiból és ítéleteiből ismerjük, - mennyivel több elkötelezettség van ebben, mint a hurrá-hazafiak rikoltozó ön- és népigazolásában.
Goethe nevelői és moralizáló hajlama kiváltképpen a szentenciózusban, az erkölcsi és lélektani aperçuben való kedvtelésben nyilatkozik, amely oly sokféleképpen ütközik ki prózájában és antikos stilizálással klasszicista drámáiban is. A szentencia, az erkölcsi és társadalmi megjegyzés egyike azoknak az írói beleavatkozásoknak a költőibe, melyekről szóltam és éppen benne nyilvánul a költőség az írósággal elválaszthatatlanul. Mert ezzel elég tétetik egy humánus feladatnak, egy emberi megbízásnak, amely a költőre mint íróra hárul. A szentenciában egyáltalán nincs tulajdonképpen újról és meglepőről szó. «Új kitalálások - mondja Goethe - történhetnek és fognak is történni, de nem lehet semmi olyan újat kitalálni, ami az erkölcsi emberre vonatkozik. Mindent gondoltak, mondtak már, amit legfeljebb más formákkal és kifejezésekkel adhatunk vissza». A feladat tehát emberi tapasztalatok végleges formálásában rejlik. Az emberiség a költő útján gondoskodik nyelvileg megismeréseiről, örök biztonságba helyezi őket. Talán sehol sem válik a szépség oly nyiltan felismerhetővé és tiszteletreméltóvá emberi jelenség mivoltában, mint a költői aperçuben, a szentenciában. «Megvan - mondja Goethe - az az elkerülhetetlen, mindennap megújítandó, gyökeresen komoly törekvésünk, hogy a szót lehetőleg összeillően ragadjuk meg azzal, amit megéreztünk, láttunk, gondoltunk, tapasztaltunk, képzeltünk, amit észszerűnek találtunk. Talán nincs szó, melyben az írói szenvedély, a szép szabatosságra való, az életen uralkodó törekvés oly kifejezésteljesen nyilvánul, s közel fekszik itt a kritikai és a plasztikai szabatosság közti megkülönböztetés is. Goethe dolga az utóbbi volt s mindig is az írói költő dolga. Őnála az absztrakció is alapjában véve plasztikus. Van kritikailag kihegyezett és éles szabatosság, de az övé nem az. A szépség kötelezettsége nem illeti meg az absztrakt megismerést, a tisztán gondolkozói nincs formával összekötve és nem is törekszik rá. A művész, költő és író érzéki módon van az emberi méltóság eszméjének elkötelezve, éppen azért, mert ő a hordozója annak a szükségérzetnek, hogy a tapasztalatnak a vonzón legtisztább és legméltóbb formát adja. Léte az érzékiség és méltóság különleges és veszélytől nem mentes egyeztetésén alapszik. Papi jellemvonások mutatkoznak nála, melyeket az emberi hivatás bélyegez rá s melyek gyakran ellentétben állhatnak azzal a szabatossággal, mely az érzékiséghez tartozik. Az átlagoson túl két vonatkozás nyilvánul nála erősen: a