Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz

Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz
2.

Ich habe einen Menschen immer nur als ein für sich bestehendes Individium angesehen, das ich zu erforschen und das ich in seiner Eigentümlichkeit kennen zu lernen trachtete, wovon ich aber durchaus keine weitere Sympathie verlange. Dadurch habe ich es nun dahin gebracht, mit jedem Menschen umgehen zu können, und dadurch allein entsteht die Kenntnis mannigfaltiger Charaktere sowie die nötige Gewandtheit im Leben.

Eckermannhoz.

A hideg Goethe után a büszke Goethe, aki az emberekkel érintkezésben mindig megőrzött valami feszes tartózkodást. Távolságot tudott tartani az udvari levegőnek megfelelőleg, ahol az emberi megnyilatkozások lendülete letompult és az érzelmek szabad áradását szabályozott csatornák vezetik le. Ahogy az olasz út az ízlése elé, úgy állította Weimár az életformái elé eszményként a mértéket. De a kétségtelen környezethez alkalmazkodáson kívül más, mélyebb okai is vannak a goethei magatartásnak. Egyik Schillerhez írt levelében beszél legmélyebb hajlandóságáról, hogy magát, tetteit, írásait elvonja az emberek szeme elől, idegenekkel lényegtelen dolgokról beszéljen, könnyelműbbnek mutassa magát, mint amilyen «und mich so, ich möchte sagen, zwischen mich selbst und zwischen meine eigene Erscheinung stellen». Ő, akinél senki sem vetette magát mohóbban az életbe és mindent kívánt, ami élményül kínálkozott, belsőleg örökös distanciát érzett a kapottak és önmaga, de szereplő és szemlélő énje között is. A művész ösztönös hátralépése ez, hogy kedvező közös pillantásba fogja saját játszó személyét és a környező világot, az eseményeket, amelyeket a maga céljaira fog felhasználni. Az emberekkel sem határozatlan érzelmi együttesben akar felolvadni, hanem ismerni akarja őket, nem rajongást vár tőlük, hanem egyéniségük megmutatkozását. Teremtő önzés, de nem a romantikusok művészgőgje, akik testvériesedő vággyal az emberiséget ölelték keblükre, de akik előtt valójában csak a kiváltságos lény, az alkotó számított. Tolakodásnak érezné azt is, ha ő lépne kitáruló gesztussal az idegen lélek elé, tiszteletben tartja zárt határait.

Határtisztelet, a társadalmi keretek vállalása, hierarchikus érzék - ne feledjük, hogy Goethe abban a szellemben nőtt fel, amely természetesnek fogadta el a műfajok és osztályok különbségét. Századok tapasztalata, Castiglione és Gracian nyomán a moralisták légiója tanított a beilleszkedésre, alkalmazkodásra, az emberekkel bánni tudásra, kisebb-nagyobb ravaszságokra, szóval az élet művészetére. A válaszfalak elég rugalmasak voltak, a tehetségek érvényesülésével megvolt az ozmózis és a felfrissülés, a szellem emberei akkor is az osztályok margóján éltek - az egyéniség az erejét, sokkal inkább, mint gyakorlati napjainkban, az életben jártassággal mutatta meg. Az irodalom célja is az életbölcseség volt és Goethe egész emberi és költői pályája az életbölcseség apotheózisa.

Ha az írói függetlenség a szavakon, forradalmár külsőségeken fordul meg, Goethe valóban «Fürstenknecht» volt. De ha a szellem merészsége a függetlenség és a gondolatok forradalma és a nyugalomban érlelt alkotások meglepő ujsága, a felszabadulás századából is csak kevesen mérkőzhetnek a weimari udvari költővel. Az írót a sorsa az örök belső idegenség és fürkésző elkülönödés ellenére a társadalomhoz köti, akár paraszthoz vagy munkáshoz, akár polgárhoz, arisztokratához sodorják a körülményei. Emberekkel érintkezni tudni és átlátni rajtuk, ma is ambíciója a vérbeli alkotónak. Az Antonio költőjével nem mélységesen rokon-e Proust, aki amíg mélyen és őszintén meghajol előkelő ismerősei előtt, titokban lelkük minden moccanásáig meglesi őket, hogy képzeletében újjáteremtődve megkezdjék igazi életüket a Műben?