Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám

Elek Artúr: Goethe és a nemzedékek

A közelgő Goethe-ünnep alkalmából egy német ujság néhány fiatal embertől - egyetemi hallgatóktól és a diáksorból már kinőtt kezdő íróktól - megkérdezte, hogy viszonylanak Goethéhez. A válasz az volt, hogy sehogyan. Volt közöttük, aki kereken tagadta, hogy Goethének és az ő nemzedékének egyáltalán köze volna egymáshoz. Olyan fiatalokról volt szó, akik többé-kevésbbé ismerték Goethét, ha egyebünnen nem, az iskolából. A német iskolának fontos pedagógiai anyaga és eszköze Goethe.

A legtöbb ember, ha Goethéhez való viszonyát annak eredetéig követi, az iskolába jut el. Iskolai emlékeink aszerint kellemesek, vagy kellemetlenek, hogy milyen tanítókhoz fűződnek. A lelketlen tanítás, tudjuk, a legszebbet és legmagasztosabbat is meggyűlöltetheti az ifjúval. Az iskolai emlékek hatása legtöbbünket egész életünkön végigkisér, befolyásolja izlésünket, itéletünket, sőt a fogékonyságunkat is. Jól elképzelhető, hogy a körbekérdezett német ifjak iskolai emlékeik hatása alatt fordultak el Goethétől. Az iskola kényszere nagyon alkalmas a dac kihívására. S a dacos szembefordulás mindennel, ami valaha volt és a mi valaha dicsőséget jelentett, Goethe halála századik fordulójának idejében inkább divat, mint valaha.

Megvolt a dacosságnak ez a hajlandósága a mi nemzedékünkben is, mely a középiskolát a mult század kilencvenes esztendeiben járta. Goethét, bár olyan tanáraink igyekeztek megkedveltetni velünk, mint Péterfy Jenő és Patthy Károly, nem tudtuk a szívünkbe bocsátani. Művészete, annak egyensúlyossága és nyugalma, melyet nagy öntudatossága tett lehetővé, a mi fiatal temperamentumunkra idegenül hatott. Petőfi is így volt Goethével, s ezt az irodalmi adatot mi jól megjegyeztük magunknak. Ma - annyi évtized távolságából - azt kérdezi magától az ember, vajjon nem egyáltalán hozzáférhetetlen-é Goethe az ifjú lélekre nézve? S hogy akkor helyes-é, hogy az iskola annyira belevonja tanításának körébe? Goethe művében kevés az olyan írás, melyben a fiatalember önmagára ismerhetne, már arra, amit önmagában olyan becsesnek és érdekesnek érez: az egyensúlyzavarból következő temperamentum-hullámzásra, a következménnyel nem számoló kezdőlendületre, s általában a lélek zürzavarára. A homályos ösztön és a nem tisztázott érzések viaskodnak az ifjúban az ébredező tudattal. A forrongó lelki homály tele van titokzattal, s ez az, ami az ifjú számára annyira vonzó benne. Az a tisztító munka, amit a fölébredt tudat végez, kevésbbé érdekes az ifjúnak. S Goethében végig azt találja. Még fiatalkori munkáiban, még romantikus Wertherjében is a rendező és mérlegelő tudat az úr, nem a fékezetlen érzés és képzelet.

Ne nyúljon tehát az iskola Goethéhez? Erre a kérdésre is bajos egy szóval megfelelni. Azt látjuk, hogy az olvasó emberek legtöbbjét annyira lefoglalják a maguk korának olvasmányai, hogy az elmult korokéhoz vissza se találnak miattuk. Minden kor válogatatlanul ontja a maga olvasmányait, s hogy melyikükbe nyit be az olvasó ember, az sokszor a véletlentől függ, sokszor éppen a divat sodrától. A múlt olvasmányai közül az emberek legtöbbjében csak annyi él, vagy dereng, amennyiről az iskolában kapott fogalmat. Azok a nemzedékek, melyek a mai fiatalságot foglalják magukban, Goethéről vajmi keveset tudnak, pedig éppen a háború óta jelentek meg új magyar fordításban Goethe fontos művei, köztük az életrajzi vonatkozásúak is. A legutóbbi húsz esztendő folyamán Goethe, úgy látszik, nem igen jutott szóhoz a középiskolában, talán mert maguk a tanárok is túlságosan a velük egykorú irodalomban merültek el. De az iskola - a jó iskola - nemcsak ismeretközlő, hanem emlékgyüjtőhely is. Ha egyebet nem, elviszi belőle magával az ifjú annak a lelkesedésnek és szeretetnek emlékét, amellyel valamelyik tanára egy neki akkor érthetetlen jelenséget - írót, vagy írói alkotást - magyarázott és dicsőített. Aki ifjú tanuja volt annak, ahogyan Péterfy az Egmontból, vagy a goethei balladákból, vagy a Dichtung und Wahrheitből olvasott, az később, mikor már maga is megtanult olvasni, az emlékezés útján lehetetlen, hogy vissza ne találjon Goethéhez és ne keresse benne és általa önmagát, meg nem értett ifjúi élményét, s annak a kedves hangnak és lelkes szemnek emlékét, melyben neki két halhatatlan szellem találkozott.

S talán ez is az igazi módja a Goethéhez jutásnak. Goethe nem az ifjúság írója. Óriási oeuvreje végig az érett ember munkája. Benne végig az érett emberhez beszél, ahhoz, aki a maga egyensúlyát keresi a világban és aki az életben értelmének segítségével igyekszik elhelyezkedni. A gyermek- és ifjúkor hatását a későbbi életre ma sokkal nagyobbra taksáljuk, mint az ő korában. Milyen kicsiny fontosságúnak tetszett Goethének a maga gyermekkora. Leginkább a tréfás fordulatairól emlékszik meg a Dichtung und Wahrheitban. Frankfurti szülői házában érzi az ember a leghatározottabban, hogy annyi följegyzés után is milyen keveset tudunk egy ilyen ritka gyermek életéről. Arról, hogy hogyan bimbózott. Látjuk a kis Goethe dolgozó-szobáját, benne a sokfiókos, tisztapecsétes íróasztalát. Bizonyára ugyanazon a helyen áll ma is, ahol egykoron. Egy kis képzelettel látjuk a gyermeket, amint az úriház három emeletén föl-lesétál; mindeniken otthon volt. De ez mind külsőség: a mi belül való volt a gyermekben, arról csak ő maga tudott volna számot adni. A kivülről néző számára a nagy emberek életének minden szakasza egy-egy nagy ugrás, amelynek közét, hogy mi töltötte ki, nem tudja senki. Goethét a gyermek-Goethe, az kezdődő ember nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy megörökítse írásaiban.

Talán ez is egyik magyarázata annak, hogy a fiatalok általában miért idegenkednek annyira Goethétől. Hiába, Goethében épp úgy, mint Dantéban, csak az érett ember találja meg magát: azt is, a mi, s azt is, amilyen lenni szeretne. Életének minden körülményében és helyzetében úgy fordulhat hozzá tanácsért és megnyugtatásért, mint a hívő a bibliához. Hogy kit mivel és min által vonz magához, az egyéniség kérdése, sokszor pedig a véletlen dolga. Bennem olaszországi útijegyzeteinek olvasása ébresztett kedvet egyéb írásainak elolvasására. Milyen forró vágyakozással indult el Itáliába a harminchét éves férfiú. Tudta, hogy mi várja ott, hiszen nagyon fölkészült útjára. Könyvekből, képes ábrázolatokból, gipszöntvényekből és élő szemtanuk előadásából (első sorban édes apjáéból) ismerte Olaszország egész kulturáját és megtanult a nyelvén is. A mi korunkban jóval ifjabb korában kerül el az ember Olaszországba, mint Goethe. De akkoriban huszonnégy napi járóföld volt Karlsbadtól Velence. A tizennyolcadik század utasának nem kirándulás volt az itáliai út, hanem valóságos életszakasz. Arról, hogy megismételje, újra és újra visszatérjen beléje, szó sem lehetett. Aki alaposan körül akart nézni rajta, annak egy esztendőt, vagy többet is rá kellett szánnia.

Aki olyan érett korában és akkora időre indul Itáliába, mint Goethe, annak a puszta ismeretszerzés és az újban, szépben való gyönyörködésnél egyéb célja is van. Goethe életében a belső tisztulás nagy folyamatának ideje volt az Olaszországban töltött húsz hónap. Ott szabadult meg az ifjúkor minden zavaró elemétől, az érzelemnek és a képzeletnek mindattól a fölöslegétől, mely a tudat munkáját bizonyos mértékig akadályozta benne addig. Ott alakult ki az életideálja, arról nem is szólva, hogy jövendő alkotásainak csírája ott nyílt ki benne s nem egy remekműve ott érlelődött meg elméjében késszé. Aki maga is keresztülment hasonló folyamaton, még pedig éppen Itália földjén és ott is abban a városban, amely annyi ideig fogva tartotta Goethét - Rómában - az az Italienische Reise jelentőségét jobban megérti. És jobban megérti magát Goethét is, meg is szereti azon mivoltában, ahogy ott megmutatja magát: nagy érdeklődésével minden természeti és főként minden emberi jelenség iránt. Milyen jóindulattal figyelte azt a neki idegen világot, benne a neki idegen embereket. Minden észleletnek és ismeretnek a mélyén az ember érdekelte legjobban.

Az Italienische Reise Goethe legtöbbet megbírált könyvei közé tartozik. Érthető is, ahol annyi pozitívumról, annyi ellenőrizhető adatról van szó. Különösen sok szó esett Goethe művészeti nézeteiről, azokról a művészekről, kikről vándorútján legbővebben és legmagasztalóbban emlékezett meg. Szeretik a terhére róni, hogy Assisiban a giottói művészetet észre sem vett, hanem csak a kis római templomot méltatta figyelmére; hogy annyira elragadta Guercino művészete és akkora bámulattal állt meg Raffaello bolognai Santa Ceciliája előtt. Mindez nagyon érthető. Csak jóval utóbb találta meg az emberiség a művészet igazi élvezéséhez és helyes megitéléséhez vivő utat. Goethe műveltsége akármilyen rendkivüli volt, a látó-kulturája abban a fejletlen állapotban maradt el, melyben az előtte való korok legjobbjaié is. A művészethez hozzáférni akkor tanult meg az emberiség, amikor rájött arra, hogy a művészet elsősorban a művelt szem útján közelíthető meg. Goethe idejében ezt maguk a művészek sem tudták.

Ami Goethében korához kötött, az épp olyan mulandó, mint minden, ami az ember korával járulékos. Vannak, akik a nyelvét elavultnak érzik s ezért a gondolatait és elképzelését sem tudják élvezni. Ha ez igazi akadály lenne, akkor hogyan tudna az emberiség azokhoz az örök életü kincsekhez férkőzni, melyeket a klasszikus ókor művei rejtegetnek magukban? És mit kezdenénk Shakespeare-rel? Akkor - a gondolat logikáját követve - élvezhető valójában csak az lenne, amit az ember kortársai írnak. Goethe nem a mai német irodalom nyelvén írt és nem is a ma élők fejével gondolkozott. Valójában a maga koráéval sem. Messze fölötte járt annak is. Korstíluson, vagyis korok divatos konvencióin túl testesítette meg az emberi bölcseség-et.

Hogy Goethe «a mi korunknak semmit sem mond»! Mit tudják azt a fiatalok, hogy mi az ő koruk. Talán nem is egy egész emberöltő, hanem annak is csak egy töredéke. A «kor» olyan időt meghatározó fogalom, amelynek alakja és értelme csak visszatekintve, az idő távolából látszik. Hogy mi a «mi» korunk, arra rendszerint csak akkor jövünk rá, mikor már messze mögöttünk maradt. Vannak azonban nagy emberek, kik kortalanul nagyok. Az olyanok emlékét fölidézni, gondolataik útját végigjárni, érzelmeik és képzeletük világába belémerülni nagy vigasztalás az olyan kavargó időkben, mint ez a mostani is. Mikor aki a kordivat árja elől kitér, annyira magára hagyottnak és elszigeteltnek érzi magát.