Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Illyés Gyula: Magyar irodalmi ritkaságok
Édes Gergely: Eredeti oktató mesék - Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások - Szent Erzsébet Legendája

A «Magyar Irodalmi Ritkaságok» sorozatban Vajthó László már a tizenegyedik könyvecske kibocsátásánál tart. Muzeumokban eltemetett kéziratokból és már múzeumokban is alig található régi nyomtatványokból kerülnek napvilágra ezek a többé-kevésbé elfeledett művek. Vajthó László érdeme, hogy amint látjuk, egyre nagyobb mértékben fel tudja lelkesíteni az ország különböző középiskoláinak tanárságát és felsőbb osztályú diákságát, hogy foglalkozzanak ezekkel a régi kiadványokkal, lemásolják és sajtó alá rendezzék őket. Szép jelenség, hogy a hajdani érettségi bankettek közös dáridói helyett, a diákok és a tanárok egyre gyakrabban ilyen kis könyvek közös elkészítésével zárják le békésen életük egy-egy nagy periodusát és emelnek emléket nyolc esztendei változatos együttműködésüknek. Olyan jelenség ez, melynek láttán a kritikust is megüti a lelkesedés heve s nem is próbál védekezni a meghatottság és valami szelíd írigység ellen: vajha neki is annak idején ilyen tanárai lettek volna.

S így van magukkal a művekkel és azok századok óta porladó szerzőivel. Próbálja ki rajtuk modern gáncsvetéseit? Régtől fogva testnélküli szellemek ők már, akiken átmegy a kard, anélkül, hogy sebet ejtene rajtuk. Az egyetlen, amit e művekkel kapcsolatban felvethet: vajjon érdemes volt-e életre kelteni őket? De mégha nem is lett volna érdemes, - vajjon nem ásná-e ki mindenki örömmel dédapjainak poros arcmásait s nem keresné-e rajtuk izgatottan atyái vagy akár élő testvéreinek vonásait? A «Magyar Irodalmi Ritkaságok»-ban eddig megjelent műveket nemcsak hogy érdemes volt kiadni, de Vajthóék olyan feladatot teljesítettek közrebocsájtásukkal, melyre a tradiciókon békésen nyugvó vagy végtelen üzleti fontolgatásokba merült hivatalos társaságaink a bűntudat enyhe nyílalásával tekinthetnének. És mennyi munka van még hátra! Hány kripta felbontása, hány perújrafelvétel és hány rehabilitáció! Hogy csak a nekem legkedvesebbet mondjam: mióta vár a szegény debreceni Fazekas, hogy kilépve a terjengős, bőbeszédű Kisfaludyak mögül kallódó okmányai alapján elfoglalja az őt megillető helyet a Csokonaiak sorában! De hagyjuk most ezt s örüljünk annak, ami így is, pár tanár és diák lelkesedése révén felmerül.

*

Az Irodalmi Ritkaságok 8. füzetje Édes Gergely Eredeti Oktató Meséiből ad bő szemelvényt, melyet a debreceni Református Kollégium gimnáziumának VIII. A. osztályos növendékei másoltak ki az eredeti kéziratból és adtak ki Zsigmond Ferenc tanár bevezetésével és Asztalos Dezső nyolcadikos diák Édes műveiről írt rövid ismertetésével. Ezek a mesék, épúgy mint Édes legtöbb írásai sohasem jelentek meg nyomtatásban. Annak idején nem jelenhettek meg a közöny miatt, mely Édes egész munkásságát körülvette s mely közöny felidézésében, vagy fentartásában nem csekély része volt Kazinczynak. A széphalmi remete ösztönös idegenkedéssel fogadta mindazt, ami a paraszt Debrecenből jött; mennyivel inkább idegenkedhetett hát ettől a türelmetlen, jó borivó és lármás peregrinustól, aki még a debreceniek közt sem fért meg! Hogy állíthatta volna ezt a kicsit mániákus örök-legátust, aki még ennek is megbízhatatlan volt, a komoly tisztelendők sorába! Ezt az izgága országfutót, aki minden levelét más-más istenhátamögötti faluból keltezte, aki konokul kitartott a maga egyéni helyesírása mellett s olyan nyelvújítási bogarai voltak, hogy a kedd példájára, melyet ő a ketted-ből származtatott, a szerdát a harmadból rövidítve hard-ra, a csütörtököt vedd-re, a többit ödd, hadd, hedd-re akarta keresztelni, egyéb ötleteiről nem is beszélve?

Most egy század távlatából visszatekintve, nem látunk már oly nagy közt Édes és kortársai közt. Szépen megfér mellettük, törekvéseit ép olyan mosollyal vegyített tisztelettel nézhetjük, akár a többiekét, akik ekkor csak rajta mosolyogtak. Édes Gergely egyik legnagyobb bogara a forma kérdése volt. Míg kortársai beérték négy-öt görög metrum átvételével, ő lankadatlan kitartással kereste azt a versmértéket, amely a magyar nyelv szellemének legjobban megfelel. Végig próbálta csaknem az összes antik formákat. De ahogy az időmérték szívében nőtt, ép úgy egyre fülében csengett, egyre a magyar verselés rímje is. Végül a kettőt a leoninusokban vélte szerencsésen összepárosítani. Kudarccal végződő, de milyen hősies vállalkozás; kimenekülni a hexameterek vége-hosszatlan, lábra tekeredő folyondárjaiból: szándékban mindenesetre megelőzte korát. Másik rögeszméje, melyet szintén nehezen néztek el neki, az a szívós elhatározás, mellyel az antik kereteken belül is, a verset magyarítani akarta. Sajnos, az is csak elhatározás maradt, a magyarításból legtöbbször parlagiasság lett, de nem vitathatjuk el tőle, hogy ebben a szándékában is már egy kicsit a következő korok szemlélete mozog. Annyit mindenesetre elért, hogy verse így is világos, könnyen érthető lett és ma már feltétlenül élvezhetőbb, mint teszem azt, az akkor legnagyobb dicsőséget élvező Kissé. Ha költői értéket nem is sokat, a forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, melyekért hálásak lehetünk szerzőjüknek.

*

Elsősorban ilyen, nyelv- és stílustörténelmi szempontból érdemel figyelmet az «Irodalmi Ritkaságok» következő, 9-ik száma is, a kis gyüjtemény Dugonics András: Magyar Példabeszédek és jeles mondások című könyvéböl, melyet Szabó Béla soroksári polgári iskolai igazgató állított össze és adott ki. Dugonics fenti műve 1820-ban jelent meg először és utoljára a magyar könyvpiacon s ma már ritkaságnak sem lehet nevezni, úgy eltünt, még a könyvtárakból is.

Dugonics, mint az egyik példa magyarázatában maga is megemlíti, túl volt már a hetvenen, mikor az élete során följegyzett mondások összeállításába fogott. Hosszú élete, hosszú tanárkodása folyamán bejárta az egész országot, sokat érintkezett a társadalom minden osztályával, a köznéppel is. Ezektől hallotta a feljegyzett közmondásokat. A közmondásokat legnagyobbrészt változatlanul, eredeti formájukban közli, kevés az olyan, melyet láthatólag ő fogalmazott át, öntött kecsesebb irodalmi formába és még kevesebb az olyan, melyet a jelek szerint más nyelvből fordított vagy valamely példabeszéd alapján önállóan alkotott. A mondások magyarázatánál azonban már nem tudott ilyen tárgyilagos lenni. Mondataiból megérezni, hogy itt egy bölcs aggastyán, tudós professzor beszél, akinek már mesterségénél fogva okosabbnak kell lennie az egyszerű népnél. Szóval a magyarázatot legtöbbször nem az eredeti forrásnál veszi, hanem ex cathedra ő szolgáltatja s boldog, ha annak kapcsán minél messzebbre haladhat, különösen a történelmi műveltség irányában. Ahol tisztán póri eredetű mondásokkal áll szemben, ott is szívesen hajlik arra, hogy annak eredetét valami szemléltető, megesett történettel magyarázza. De ami aztán megint nagy érdem, a gyüjtés közben maga Dugonics is úgy elsajátította a nép nyelvét, hogy a magyarázatok gyakran élvezetesebbek, tömörebbek a példáknál. Így, hogy csak egyet említsek a «Gyermekszeretetben is lehet gyarlóság» fogalmazású, magyar közmondásnál nehezen nevezhető kijelentés magyarázatában egymást érik a zamatos-ízes fordulatok, példabeszéd eredetű kifejezések, melyeket Dugonicsnak eszébe se jut magyarázni, oly természetesnek érzi őket. A gyermeknevelésről beszélvén, visszautasítja a szülők vádját, hogy a fiúk a városi iskolában romlanak el s mindezt ilyen kitünő magyarsággal: «Azért okádtok tehát kigyót, békát vagy az ártatlan tanítókra, vagy az ártatlan városokra? Mennél fényesebb a város, annál többet láthat és tanulhat a jóban neveltetett ifjú (tapasztalásomból mondom, mivel vagy húszezer tanítvány kezemen általment); de a gonosz nevelésű gyermek (mivel már egyszer a dögrovásra van metszve) Dorosmán is elveszhet.» Veszik észre, mit akarok mondani? Dugonics kisüt egy közmondást, hogy gyermekszeretetben is lehet gyarlóság s nem veszi észre a saját szavaiban az olyan vizsgálódásra érdemes kifejezéseket, mint: kigyót-békát okád és dögrovásra van metszve; sőt ráadásul, jó ösztönnel még egy új közmondást is rögtönöz: az még Dorosmán is elveszhet. Érdemes volna a gyüjtemény magyarázataiban elszórt kifejezésekből gyüjteményt csinálni.

*

A Ritkaságok 11-ik füzetét a ciszterci rend bajai III. Béla reálgimnáziuma nyolcadikos diákjai adták ki Ágoston Julián tanár és Meskó Géza tanuló másolásai alapján. Ez a füzet Szent Erzsébet Legendáját és középkori költészetünk tán legértékesebb darabját, a Példák könyvének Halál himnuszát tartalmazza. Bár ezeket ritkaságnak nem lehet számítani, szemelvényesen ismertetik őket már a középiskolában is, teljes kiadásukat mindazonáltal örömmel üdvözölhetjük.

És az eddigiek után örömmel várhatjuk az Irodalmi Ritkaságok további kiadványait. S végezetül is Vajthó Lászlónak csak a legnagyobb elismerésünket fejezhetjük ki értékes munkásságáért, melynek példája, tán remélhetjük, nem csak a középiskolás diákokra hat buzdítólag.