Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Figyelő

Vers

Fenyő László: Én is élek
Nyilas Márton versei

Érzed te is, hogy lassanként megesz, mint kulcs testét az elfelejtett zárban, a rozsda minket is? mert tönkretesz az egyedüllét, a mi rozsdánk.

Ebben a négy sorban valami jónak a lehetőségét pedzi a költő. Anyaga alkalmas, hogy képpé váljon, amely az olvasóban is képet kelt. Kutatom az okát: min sikkadt el ez a kép? És rájövök: rosszul van csoportosítva. Ez a négy sor egyetlen mondat s ennek a felépítése olykép erőltetett, hogy megtöri a látás vonalát; mellékes, sorkitöltő szöveg vonja el a figyelmet a lényegesről. A költő azt akarta mondani, hogy mint ahogy az elfelejtett zárban a kulcs testét lassan megeszi a rozsda: úgy minket az egyedüllét. Tehát az: Érzed te is - retorikus utalás, a: tönkretesz a rím miatt van, az egyedüllét, a mi rozsdánk - fölösleges magyarázó szöveg.

És a további versekben is nem egyszer felötlik egy-egy lírai alkalom, amely nincs elég jól megragadva, egy-egy kép, amelyet érdemes volna burkából kifejteni. Főkép vers-intonálása bizonytalan. Este ágyam szélére ültetem, marasztalom az elköszönni készülő napot - ez szép és a vers bízvást így is kezdődhetnék: három sorral s egy nyakatekert képpel kevesebb.

A gyenge versek közt is külön helyet kér a «Mit adhatnék Magának» kuplé-szentimentálizmussal elegy diákbölcselkedése. És figyelmeztetnem kell Nyilast, hogy a gyöngyházra a göröngy ráz alkalmasint jó rím, de az ő versében teljesen értelmetlen. A költő itt bedőlt a jóhangzásnak s bár bizonyára volt valami homályos sejtelme, hogy ez nem egészen jó, bedugta a fejét a homokba és továbbverselt. És nem szeretem az afajta olajnyomatot sem, amely a gazdagokat úgy ábrázolja, amint éppen a «kevély kandalló mellett is belül dideregnek». S hogy «salakká halványul az érték»? Hozzátehetjük: és képzavarrá. «Ne haragudj Anyám!» című versében Önzés, Jóság, Hála, Elégedetlenség, Szeretet, Megszokás, Kötelesség, Őszinteség, Erőszak lépnek fel nagybetűsen, mint megannyi élőkép egy műkedvelő előadáson.

A kis formákat teljesebben tudja betölteni. Ahol elfelejti, hogy ő költő: ott olykor költői tud lenni. A «Korhadó ifjúságom» Adys kereszteződése mellett is épkézláb, biztos szakaszokban kerekedő vers. És a «Husvéti locsolás», «Ez nem panasz», «Őszi hangulat»: éppen ezek a látszatra igénytelenebb «csak hangulat»-versek keltik a reményt, hogy következő kötete kényszerítőbb súlyával talán ki fogja harcolni, amit az «Én is élek» bevezető-verse oly meghatóan kér: «Vegyetek észre!»