Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Kassák
Kassák Lajos: Egy ember élete - Második rész, 3 kötet

Egy lélek tör fel a legalacsonyabb helyzetből a megismerés magaslatára, a legsúlyosabb akadályok közt, nyomról nyomra haladó lassusággal, pusztán csak a tehetség s a belőle kapott erkölcsi ellenállás hajtóerejénél fogva. Keserves és diadalmas emlék annak, aki megírja, izgató olvasmány annak, aki olvassa.

Önéletrajzi regényének (mert akárhogy, mégis csak regény) első háromkötetes része a gyermekkort és a serdülőkort mondja el, majd a régi iparosok ősi vándorösztönének ujraéledését a leendő íróban. A másik három kötet, mely most jelent meg, az előbb még csak bimbózó írói tehetség kinyílását, céljainak és eszközeinek tisztázását, a világban való helyének görcsös belső küzdelmek között való kiküzdését s a világnézet kiforrását mondja el. Az első rész az anyaga természeténél fogva mozgalmasabb, külső történésekben gazdagabb, a szó romantikus értelmében regényszerűbb volt, az új második rész nyugodtabb és az írói kiforrás és alkotás módjába mélyebb bepillantást engedő.

Az a fiatal lakatoslegény, aki kalandos csavargásai után Párizsból a konzulátus által kiállított kényszerútlevéllel hazajött, már író volt, de még maga nem tudta biztosan, hogy az. Már a lénye szellemi munkássá alakult, a testi munkába való visszatérésre tett ugyan itt-ott gyenge kisérletet, de csak immel-ámmal s titokban örülve, hogy ez a visszatérés nem sikerül. Ha néha elfogta a vágy a kalapács után, ez már csak izmainak lírai nosztalgiája volt, lényének mélyét már nem érintette. Azzal a fogékony és érzékeny lelki diszpozicióval, amely nyilván veleszületett s a szellemiekkel való foglalkozás révén kifinomodott, az alsóbbrendű proletariátus életformái között, egy proletárcsalád apró és annál kínosabb viszontagságaival kellett élnie, hozzá szellemileg méltó társak nélkül, minden anyagi eszköz nélkül, ama belső támasztékok nélkül, melyeket nekünk, polgári sorból kerekedetteknek az iskola, a szellemi munka gyermekkor óta megszakítás nélküli beidegzettsége adott, jóformán könyvek nélkül, minden pillanatban az ismeretek valamely hézagába ütközve. Minden talpalatnyi tért lépésről lépésre kellett meghódítania, de még nagyobb küzdelmek közt kellett meghódítania önmagát, hogy el ne vesszen sem az elkedvetlenedés ernyedésében, sem a züllés mocsarában. A darabos modorú, a polgári érintkezés szokásos formáiba bele nem nevelt s ennek tudatában félénken önérzetes munkás-ifjúnak hosszú idő és sok véletlen kellett ahhoz, amit más elér egy délután alatt: hogy ismeretségbe jusson írótársakkal, olyan emberekkel, akikkel a mesterség dolgairól beszélgethet és nézeteit vitatkozások során tisztázhassa. Ahhoz pedig vérévé vált hit önmagában és hivatásában, hogy ennyi nála műveltebb s az érvényesülésre jobban felszerelt kortárs között remélni merje a boldogulást. Mindezt az olvasó talán tisztábban látja, mint maga az író, mert jobban megvannak hozzá a mértékei, a polgári életformáknak és mások érvényesülési útjának ismerete, míg az író szinte magától értetődőkül mond el olyan dolgokat, melyeket a proletár-sorsot át nem élt olvasó előtt rendkívülieknek tünnek fel.

Az írói hivatás-érzet mellett még egy másik tényező segített Kassákot kiemelni a szellemi élet felsőbb régióiba: a szocializmus. Ez volt az első eszme, amellyel életében találkozott s rajta tanulta meg az eszmékkel való foglalkozást, sőt az öntudatos gondolkodást. Ha azt, amit Kassák a szocialista eszmével való találkozásairól ír, eszmélkedve olvassuk, akkor megértjük azt a vallásos áhitatot, mellyel ifjú szocialisták a szocializmushoz ragaszkodni tudnak. Rés ez nekik, melyen bepillanthatnak a szellemi világ mennyországába. Kassák mindvégig szocialista maradt, az irodalom napfényére jutva sem tagadta meg proletár-voltát, ő a magyar szocializmusnak legkitünőbb írója. Csodálkozna az ember rajta, hogy nem jutott neki szerep a szociáldemokrata mozgalmakban, ha nem látná, hogy ő benne mindig az író volt túlsúlyban, az író szemével, tehát kritikai szemmel nézte itt is a dolgokat, gondolatait nem szorította egy párturalom békóiba. A szocializmus neki nem párt, hanem világszemlélet, magas értelemben vett humanum, vérbeli szolidaritás. A pártban való politikai szereplést bizonyára nem is ambicionálta. Hogy a párt taktikusai és szervezői nem szívesen látták az olyan kritikai szellemű vitatkozókat, mint ő, az kitetszik az önéletrajz egyes részleteiből, de kitetszik belőlük az is, hogy ő sem alkotott magának róluk egészen kedvező képet. De hogy ilyen vérbeli szocialistát és kitünő írót, mint Kassák, a magyar szociáldemokrata párt nem karol fel és nem hasznosít, azon csak azért nem csodálkozunk, mert tudjuk, hogy az irodalomhoz való viszony tekintetében nincs különbség politikus és politikus, párt és párt között.

Amit Kassák a szocializmussal való érintkezéseiről elmond, az addig élő és érdekes, amíg élményeket beszél el. Mikor a szocializmusról való gondolatait fejtegeti, nem a néha naivul ható gondolatsorok érdekelnek, hanem az, hogy figyelhetjük egy ember birkózását a saját eszméivel, igyekezetét élő hitének logikai formulákkal való kifejezésére. Legtöbbször közhelyekig jut el; csak az érdekes, hogy mikép jut el a közhelyekig. Mikor pedig a háború előtti szocialista megmozdulásokról ír, akkor nagyon is érezzük, hogy nem élményeket mond el, hanem hallomás és ujságolvasás útján szerzett képet igyekszik adni olyan dologról, aminek csak igen kis részletét látta saját szemével. Az élmény írója ő; elmélkedő ember, de nem az elmélkedés embere.

Hogy mennyire epikai író, azt legjobban azon lehet megfigyelni, ahogy önmagát az elmondott dolgok közepébe állítva látja. Korlátlan őszinteséggel beszél magáról és életkörülményeiről, nincs benne semmi szépítgetés, de én nem látom benne az őszinteségnek azt az osztentációját, amely a legtöbb önmagáról nyilvánosan beszélő író hangját ellenszenvessé teszi s amelyből - a műfaj apjánál, Rousseaunál is - biztosan kiderül az őszinteség hiánya. Kassák beszél sebekről, de nem dicsekszik velük, beszél szenvedésekről, de nem érzékenyül el rajtuk. Nem panaszkodik és nem sajnálkozik önmagán. Úgy nézi és látja önmagát, mint a regényíró a kitalált alakot, teljes elfogulatlansággal. A hangja mindig egyformán tárgyszerű, van modulálása, de nincs páthosza, - nem a szavak, hanem a tények páthosza az, ami a hangját néha magasabbra emeli. Memóriája írói memória, élete eseményeinek tömegéből azok maradnak meg benne, amik a lényeghez tartoznak, amik az elbeszélés felépítéséhez való alkalmatos téglák, de azok aztán olyan hűséggel és pontossággal, minden a kép teljességéhez tartozó részletnek olyan elevenségével, a rézkarc vonalainak hajlékonyságával és finomságával, hogy az író élménye a maga teljességében válik az olvasó élményévé. Innen az egész mű abszolút hitele. Egyetlen részlete nincs, amelyben kételkedni lehetne.

Ugyanúgy látja, mint önmagát, a többi alakokat is. Csupa élő, vagy élt emberek mozognak az elbeszélésben, nevükön nevezve; az írót nem feszélyezi - az olvasót már inkább - semmi néven nevezendő diszkréció. De az alakjai mind élnek, sokan vannak, szinte nyüzsögnek, de mindegyiknek éles az arcéle. Vannak köztük, akik csak pillanatra tünnek fel, de ezek egyike sem marad puszta név, valamit, ami egy embernek megkülönböztető jellege, mindig tud róluk mondani, hozzájuk való viszonyát mindig jelzi. Minduntalan felbukkan az Osvát Ernő neve, - ő jelentette számára azt a kaput, amelyet be kellett törnie, hogy az irodalom nyilvánosságába bejusson, de ezentúl is Osvát személye, mint majd mindenkire, fascináló hatással volt rá is. Ezt érezni az első, percnyi találkozás elbeszélésénél és még inkább annál a jelenetnél, mikor Osváttal találkozik az Erzsébet-kötúron, s az karonfogja és a Misilló királysága regényéről beszélnek. Az önmaga előtt is csak félig bevallott büszkélkedés érzik ma is e másfél évtized előtti találkozás elmondásán. Nagyon érdekes dokumentum ez arra, hogy Osvát makacs ellenállásával is milyen serkentő hatással tudott lenni a fiatal írókra.

A legszélesebb teret azonban két nő foglalja el az elbeszélésben. Az egyik a feleség, aki hasonló sorsból, hasonló módon, a férfi hatása alatt, de a maga jóságával és okosságával emelkedett fel a világosságra. Ahogy viszonyuk fejlődött a csavargás-kori elszakadás után, látszólagos elidegenedésből, kölcsönös ellenállhatatlan vonzás ereje alatt egyre közeledve egymáshoz, civakodások közben egyre összébb melegedve, végül teljesen összeforrva, abból nyilvánvalóvá lesz, hogy két egymásnak teremtett ember került össze, akiknek lehetetlen volt össze nem kerülni és lehetetlen volna egymástól elszakadni. Közben pedig a nőnek, akiről sok olyan dolgot olvasunk, ami zavarba hozza polgári diszkréció-érzésünket, olyan szép és rokonszenves képe alakul ki előttünk, amelynek vonalaiban lehetetlen fel nem ismerni minden indiszkréción túl a tiszta gyöngédséget. Itt mutatkozik meg legjobban Kassák lényének leginkább megkülönböztető vonása: vállalja a felelősséget mindenért, amit tett s ami vele történt. S ebben a felelősség-vállalásban osztozik vele az asszony is. Ezzel az indiszkréció morális bátorsággá válik.

A másik asszony az anya. Proletár asszony, nincs meg benne a fölemelkedésnek sem akarata, sem képessége. Küzködő, gonddal és nélkülözéssel teljes sorsát mint adottságot viseli. Tyúkanyó, akinek mindene az anyai ösztön, szárnyai alá veszi a kicsinyeit, gondoskodik róluk, szenved értük, szakadásig dolgozik értük, ősi, öntudatlan jósággal és egyszerűségében meleg bölcseséggel. Családját folyton szaporítja, vők kerülnek szárnyai alá, majd meny is - ő mindig kész őket befogadni, értük dolgozni. Élnek benne a vallási és hagyományos erkölcsi fogalmak, de kimegy az utcára a munkásokkal tüntetni, csak szolidaritásból, hiszen a mozgalom mibenlétéről fogalma sincs. Egyszerű alakját valami meleg humor aranyozza be, - ez a humor nem az íróból jön, hiszen Kassák nem sok humor-érzéket mutat, hanem belőle magából, önkénytelenül. Mosolyogni kell rajta és ő visszamosolyog. Kassák csak lerögzítette az anyja és a saját mosolyát. Nem hiszem, hogy volna a világirodalomban a proletár-anyának ilyen pompás képe. Kassák talán nem is tudja, milyen szép koszorút kötött két asszony fejére.

Az önéletrajz 1916 októberében végződik. Ez az az idő, mikor a Tett betiltása után a Ma megindult. Azt a szakadékot, amely az önéletrajz és a két folyóiratban, majd más művek sorában kifejtett elvek és végrehajtott írói gyakorlat között van, az önéletrajz nem hidalja át és meg se magyarázza. Kassák maga is aligha hiszi, hogy a dolog elintézhető a legelső kötet előszavának ama kijelentésével, hogy az önéletrajzot nem tekinti irodalmi műnek. Akárminek tekinti, mégis csak írói mű, kvalitásainál, módszereinél és előadásmódjánál fogva regény, egy életnek a regénye. Regényíró műve, nem mémoire-íróé. Különös, eddig meg nem magyarázott kettősséggel állunk itt szemben, annál is inkább, mert Kassák egyéb regényei is az önéletrajz realisztikus eszközeivel vannak írva. Ha az önéletrajznak még lesz folytatása, a rejtvény megoldását is elvárjuk tőle.