Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám

Móricz Zsigmond: Huszonöt év

Fájó öröm: túlélni az életet.
Örvendve fáj: rügyezni a jövőnek.

A Nyugat a mai számmal kezdi a huszonötödik évét.

Huszonöt év, ötven tömérdek kötet, annyi oldal, annyi sor, annyi betű: s minden betű egy-egy rügy, minden oldal egy-egy ágyás, minden kötet egy-egy virágoskert a magyar irodalomtörténet dominiumában.

S milyen virágoskert: botanikus parcella, tenyésztő melegágyak, nevelő üvegházak, növények, bokrok, fák, nemes és hasznos flóra dús otthona.

A Nyugat huszonötödik évét azzal kezdi, amivel az elsőt: magvat termelni a jövőnek.

Különös program, amelytől soha egy negyedszázad alatt el nem tért: a Nyugat sohasem pályázott arra, hogy kész virágot áruljon; arra, hogy aratást érjen, zsákoljon, eladjon; hogy eredményeket fölözzön le: huszonöt évének rendeltetése az volt s az ma is: magvakat csiráztatni, rügyeket bontogatni, surjánt nevelni. Az övé a kezdés, az elindítás, a kiröpítés.

Százak jelentkeztek hasábjain első írásukkal. Százak, akik közül a legtöbbet addig, míg a Nyugat napfényre nem hozta, semmiféle nyomtatott dicsőség meg nem tisztelt. Százak, akik itt nyerték a keresztvizet, az anyakönyvi beiktatást s a honpolgári oklevelet az Írás birodalmában.

S a százak közül váltak ki az utolsó huszonöt évnek mindazok a nevei és egyéniségei, akik aztán vezetői, díszei és értékei lettek a magyar irodalomnak.

A Nyugat primőrrel kedveskedett, az első zsöngével áldozott, mindig a friss lélek friss édességét adta a magyar szellemnek.

A fáradt tekintélyt sohasem portálta, az ilyen utakon kiverekedett elsőséget sohasem honorálta, a nagyméltóságú impotenciát egyetlen esetben sem eresztette be a fiatalok, az erősek, az akarók, a ragyogó mézhordók és virággal virágzók közé.

Legyen dicsőség azoknak, akik ennek a folyóiratnak alapelveit úgy megszabták, úgy kijelölték s úgy szentté tették, hogy nem is volt rá lehetőség, hogy arról bármikor is letérhessen.

Ignotus, Osvát Ernő, Fenyő Miksa.

Ez a három író volt a lap megalapítója, szerkezetének megkonstruálója s gépezetének nagyszerű irányítója.

Milyen csodálatos találkozás volt ennek a három embernek összeérkezése. A kultúrának ilyen homogén volta, az ízlésnek ilyen harmóniája, s a nemes emberi céloknak ilyen kongeniális eredője.

Az a három fiatal ember, akik között a vezér, Ignotus.

Az az Ignotus, akinek szelleme telítette és nevelte és vitte bele az irodalomtörténetbe a Nyugat íróit a Nyugat által, melyet irányított. Ignotus - maga is a Nyugat egyik legelső költője - két évtized harcaiban küzdött élünkön és értünk, vállalva a Nyugat által hozott új irodalmi eszméknek és irányoknak esztétikai tisztázását és védelmét, sőt a sokszor keserves polémia terhét is; senkinek írásai nem fejezték ki erélyesebben e törekvések korformáló jelentőségét. Ignotus neve a XXII. évfolyamban lekerült a lapról, de ez nem jelentette azt, hogy az időközben felmerült nézeteltérések, amelyekről azóta bizonnyal megállapítható, hogy félreértéseken alapultak, csökkentették volna a Nyugat mai vezetőinek iránta való nagyrabecsülését és szolidaritását.

És az az Osvát Ernő, akinek nevét a Sors törölte le a Nyugat homlokáról, de aki két évtizeden át a magyar lélek új rügyeinek bontogatója volt. Ő volt az, aki valóban irodalomtörténeti korszakká építette a Nyugat két decenniumát. Sose volt s lesz nála becsesebb, becsületesebb és éltetőbb szerkesztő. A tehetségeket nemcsak felfedezte, de szinte vivisectio-szerű beleavatkozással lelkesítette ki belőlük az alkotást. Mind, aki valaha dolgozott vele, feledhetetlen hálával őrzi emlékét.

És Fenyő Miksa, aki valóban a biztosító-szelep volt ebben a különös gépezetben. Kritikai szelleme elsősorban magát a lap irányítását, megcsinálását tartotta féken, s csak azután irányult az irodalmi termés felé. Fenyő Miksa volt e triumvirátus szilárd alapja. Munkája nem került annyira a nyilvánosság felé, mint társaié, de nem kisebb és nem kevésbé fontos. S ime az ő neve is lekerült a lapról, mert egy másik szerelme, a politika csábította el.

Mi, Babits Mihály, Gellért Oszkár és én, egy más kor más szellemiségével állunk szemben.

Abban az időben Ignotus, Osvát, Fenyő mint érett és kész irodalmi férfiak alapítottak lapot a harmincas évek erejében.

Ma ez a kor a kezdők kora. Különös világunkban ősz fejjel indulnak a fiatalok. S ők már akkor szinte a csúcsponton voltak pályájukon. Egyikük sem lehetett már több, készebb és jelentősebb, mint abban a percben volt, mikor a Nyugat első száma kikerült kezük közül, hogy igazolja addigvaló életük komoly és becses igazságait.

S mindahárman valahogy a Nyugattal csupán beleolvadtak a Mindenbe. Egyéniségük csak még érettebb lett, övrjük még finomabb lapokkal gazdagodott, de új irányt, új színt és új meglepetést nem hozott.

Nem magukon akartak újat építeni, hanem a magyar irodalmon és hozták Adyt. És hozták Babitsot. És hozták a Nyugat fényes főmunkatársi karát: Ambrus Zoltánt, Biró Lajost, Cholnoky Viktort, Elek Artúrt, Farkas Zoltánt, Feleky Gézát, Földi Mihályt, Fülep Lajost, Füst Milánt, Gellért Oszkárt, Halász Imrét, Hatvany Lajost, Heltai Jenőt, Juhász Gyulát, Kaffka Margitot, Karinthy Frigyest, Kassák Lajost, Kárpáti Aurélt, Kemény Simont, Király Györgyöt, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Laczkó Gézát, Lengyel Menyhértet, Nagy Endrét, Nagy Lajost, Nagy Zoltánt, Oláh Gábort, Révész Bélát, Schöpflin Aladárt, Szabó Dezsőt, Szász Zoltánt, Szép Ernőt, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt, Tersánszky J. Jenőt, Tóth Árpádot.

Köztük engem is.

S most ahogy deresedő fővel visszanézek ezekre a fiatal emberekre, akik nem szánták annyi évüknek, évtizedüknek mégis legszebb s legfőbb munkájául tekinteni a Nyugat szerkesztését, megértem őket, mert valóban nagyságos szenvedély és méltóságos öröm ilyen fiatal lelkek kertésze lenni. Az nagy dolog: a szerelem. Nagy a szenvedély. De a legnagyobb és legkielégítőbb: apának lenni s megválogathatni a gyermekeket.

Megkérdeztem a napokban Babitsot, aki a poéták apja, kik a kedvenc fiai ebben az újonnan jött lírikus nemzedékben s ragyogó arccal mondta: «Van olyan raj, akire büszke vagyok, akinek röpte otthonosan száll líránk magasságaiban.» És valóban, Erdélyi József, Illyés Gyula, Bányai Kornél, Fenyő László, Marconnay Tibor, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Török Sophie versei méltón foglalnak helyet a magyar költészet nagy anthológiájában.

S én csak ma bocsátottam ki a Mai Dekameront, két éves munkánk igazolóját, benne tíz ifjú novellista, mint tíz élharcos a jövő felé: Bibó Lajos, Bohuniczky Szefi, Dallos Sándor, Gelléri Andor Endre, Kodolányi János, Nyirő József, Pap Károly, Szabó Pál, Szitnyai Zoltán, Tamási Áron.

S korunk különös vonása, hogy az ifjúság a líránál és epikánál még jobban törekszik az összefoglaló és úttörő szemléletre. Esszéista oly sok van az alkotó művészek mellett, amennyi sose volt egy kornak teremtő szellemei mellett sem. Csak a Nyugat fiatal tanulmányírói és kritikusai is milyen gárda: Gyergyai Albert, Hevesi András, Ignotus Pál, Illés Endre, Joó Tibor, Komlós Aladár, Németh László.

S ha így eposi, homerosi névsoradást tettünk, szeretném a Nyugat huszonöt évének másik tényezőjét, a közönséget is személyenként köszönteni. Ez persze lehetetlen, bár Fenyő Miksa két év előtt még azt írta, hogy «az előfizetők, quae non sunt»... Ez csak kedves tréfa, ami éppen azt jelenti, hogy a Nyugat-Tábor olyan intim kör, ahol az ország legbecsesebb, legmagasabb közönsége van együtt. Ez a közönség egy negyedszázad alatt szívbeli és lelkesítő szeretettel tartott ki a Nyugat mellett: övé az érdem, hogy nehéz harcunkat megharcolhattuk.

A Nyugat huszonötödik éves. Meg fogjuk találni a lehetőséget, még ebben a súlyos papírrendeletes korszakban is, hogy valamelyik számunkat ennek a huszonöt évnek szenteljük. Talán a husvétit, talán a karácsonyit, ki tudja még, hogy fordul.

Addig legyen szabad visszafelé baráti kezet nyujtani a régi élő és holt vezéreknek s vitézeknek s előre az ifjaknak, akik ellenállhatatlanul törnek a Jövő ellen.

Áldott a Mult s legyen áldásos a Jövő.