Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Cs. Szabó László: Dunántúl

Cs. Szabó László: Dunántúl
1. Költők

Egyszer Michelet üres óráiban (vagy inkább: üres másodperceiben) megpróbált ismétlés nélkül bókokat mondani Franciaország valamennyi tartományának. Egyiknek se mondta, hogy te is szép vagy, mint ama másik s amikor Provencetól a szomszédos Languedochoz fordult, hangot változtatott, mintha szelíd Bianka után bősz nővérének, a Makrancos Hölgynek udvarolna. Ez a lelkes, munkafaló plebejus megírta Franciaország leggyöngédebb szerelmes könyvét, a «Notre France»-ot, amely úgy csüng hatalmas művén, mint egy amulet.

A mi Notre France-unkat szedegesse össze kiki ahogy tudja Jókai dohányszínű papírra nyomott száz kötetéből. Vánkos mellé való könyvnek hívja a francia a kedvenc olvasmányát: «livre de chevet»-je volt például Goethe Kazinczynak. Én egy képzelt olvasmányt választottam ki ilyennek: Jókai megíratlanul maradt könyvét Debrecenről, a Vágról s az Aldunáról, amiket alaposan kiismert előbb a szabadságharc kapkodó hónapjaiban, aztán ama nyugodt, évjáradékos esztendőkben, amikor Rudolf trónörökössel az Osztrák-Magyar Monarchiát szerkesztette írásban és képben. Jókai könyvéhez nem hagytak elegendő üres másodperceket Berend Iván s a többi céllövő varázsló. Vagy talán a békülékeny, szelíd és jóhiszemű költő olyan káprázva pillantott fel a kiegyezés utáni Magyarország homlokzatára, hogy nem akart belőle interieuröket elárulni?

Mert a millenáris nemzedék pompás emlékműveket hagyott ránk, csak néhány intim könyvről feledkezett meg, amelyeknek a segítségével zaklatott életünket derüsebb életükhöz fűzhetnénk. De vajjon volt-e ezeknek az uraknak egyáltalában magánéletük, amit a sajátos magyar politikumon s közéleten túl olyan műgonddal s kultúrával ápoltak volna, mint a nyugati népek? Lázadó rákosmezeiek döngetik Bécs kapuit, inkviziciós odukba fúj be a szabad magyar szél, s büszkén lengeti a szabadságleveleket, amelyeket Tengerfehérvártól Tordáig osztogattak a megszorult magyar államfők. Úgy hangzik ez, mint például Gulliver utazása Tripartitumba. Az emberséges magyar élet elsikkadt a hatalmi egyensúly folytonos védelme közben. Védték a hatalmat az elvont rendszerré légiesedett Császárság előtt s kemény hangon beszéltek a szkeptikus, gavallér és finomságában verhetetlen Béccsel. Mindebből mi már alig értünk valamit, a közelmult Magyarország belsejébe vezérlő Kalauz viszont hiányzik: hiányzik a mi Notre France-unk, amelyből magyar tájaink civilizációja mosolyogna felénk.

A Dunántúl szentek fegyverét használja: hódít azzal, hogy szelíd. Száraz erdeiben hónapokig bujkál a napfény s a somogyi tölgyek közé helyenként fügefák vegyülnek, mint idegen szavak a határmenti hazai nyelvbe. A fák talán olaszul is tudnak, bár lehet, hogy csak a szőlőkkel rakott balatoni vulkánok emlékeztetnek illuzóriusan arra a földre, ahol Aeneas egy kihült kráteren át leszállt az Alvilágba. Irodalmi megszokásból nemsokára valami vers után keresgélek s Fehérvár alatt tízévi pihentetés dacára folyékonyan mondom Szép Ilonka románcát. Vers őrzi a tájak titkos ujjlenyomatát. Első dunántúli útbaigazítóm Szép Ilonka: a szelíd vidék önkéntelenül fölébreszti legszelídebb költeményünket, amelyben a hősi előidők emléke bujkáló délutáni napfény hátán lebeg.

A dunántúli vers házitanítók és cselédfiúk engedékeny, melankólikus lírája: Vörösmarty preceptorkodása dunántúli költői iskolának számít és Erdélyi Józsefből, a bihari kommendás ivadékból igazi veszprémmegyei költő lett. Hadifogoly szívem (mert érzem, hogy igaza van a délibábos történésznek: magyarok behódolt hadifoglya a székely) minduntalan ellágyul ezen a vidéken, ahol az Itália felé igyekvő magyarság megrekedt s akarva-akaratlan keresztény királyságot alapított. Pogány mondakörünk nem lévén, a romantikus dunántúli költő ehhez az Árpád-házi királysághoz fordult s csinált belőle a Nibelungnál szelídebb, félig-meddig piárista mithoszt. Jókedvű papok szoknyája mellett nőtt fel, serdülő korában rájárt a tisztelendő tanár, vagy grófi kenyéradója könyvtárára s titkos irodalmi vággyal osztrák metszetek fölé hajolt, amelyeken egy-egy Szent Flóriánba oltott római császár ábrázolta az Árpád-házi hercegeket. Az apja még megyei robotba jár, a grófi ház úrnője (finom cseh baronessz) az asztalnál németül kínálja, de ha beesteledik, a színes, nyári ég alatt tündérszép gázló madarak szólítják a folyó felől.

A szelíd költő mindent szelíden lát, talán ezért fátyolos a Dunántúl a verseiben. De könnybelábadó, heves ellágyulásai voltak itt ama szegény s hanyatló erejű vándorlegénynek is, aki a debreceni köztársaságot cívis rátartisággal s nagyon rakoncátlanul szolgálta. Debrecen, Patak, Enyed: ősi köztársaságok (legalább is lélekben azok), csizmásan, vagy tógában jár ott az úr s nem visel copfot, mint a dunántúli házitanító gazdája. Ám ez a bécsi hajtincs jól illett ahhoz a vidékhez, ahol a cívis köztársaság számkivetettje a Hajduságnál szívesebb tájra talált. Végeredményben ő énekel a legszebben a Dunántúlról, mintha egy átutazó piktor jobb képet festene a királyról, mint az udvari művész:

Szelíd magánosság! az ily helyekbe
Gyönyörködöl s mulatsz te, ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.

Amíg a hold besüt a kisasszondi gyertyánosba, a keszthelyi sás nimfái Festetichnek hódolnak. Udvari költészet? Inkább weimari poézis, a Spaziergang távoli visszhangja, amint egy felvidéki bölcs házáról visszaverődik.

Régi Múzsák kék fátylai lebegnek előttem, fújja őket a meleg adriai szél. Kék a Dunántúl is: olyan, amilyennek Babits látta, aki fogarasi és pesti száműzetése után az Árpád-házi székesegyház árnyékába húzódott, mint élő jelképe egy dunántúli költői hagyománynak.