Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Figyelő · / · Idegen szinpad

Németh Antal: Shakespeare «Vihar»-jának
új rendezése a Burgtheaterben

Shakespeare agyonrendezett darabjaival szemben «A vihar» kétségtelenül mindig mostoha sorsban részesült a szinpadok részéről. Pedig a dramaturgok nem minden ok nélkül vontak párhuzamot e különös, mélyértelmű dráma és a «Hamlet», továbbá a «Faust» között. Természetes, hogy a naturalizmus fénykorában nem igen tudtak volna mit kezdeni a rendezők a költészettől és a zajos élettől egyformán búcsúzó öregedő poéta e remekművével, melynek valóság-szövete át van szőve a fantasztikumok arany és ezüst szálaival... De azóta is hiányzik a nyugati szinházak műsoráról «A vihar» és a Burgtheater régi mulasztást pótolt, amikor a most indult szezon elején, új rendezésben, teljesen új kiállításban felújította e színjátékot.

A klasszikus szinházi hagyományok e templomában először 1877 jan. 6-án került színre «A vihar» és másfél év alatt összesen nyolcszor adták. Akkor a színes fantáziájú Franz v. Dingelstedt átdolgozásában és rendezésében játszották a darabot. A plasztikus és pittoreszk szinpadi képek, csillogó világítási hatások, zenei hangulatok nagy kedvelője, a reinhardti impresszionista rendezés előfutárja, Dingelstedt, kora legmagasabb szinvonalán álló előadást produkált és ha ma már semmiféle kritika, leírás révén sem tudjuk élményszerűen átélni a közel három és fél évtized előtti előadást, az egykori és mostani színlap összevetéséből azonnal megállapíthatjuk, hogy a szereposztás akkor jobb volt, mint ma. (A darab legproblematikusabb szerepét, Calibant pl. harmincnégy év előtt a kor egyik legnagyobb színész-zseníje, a demonikus erejű Friedrich Mitterwurzer játszotta, most pedig a különben tehetséges Albert Heine formált e szörnyből kedélyes bécsi nyárspolgárt.) A Burgtheater előadása mégis szép, kiegyensúlyozott, élményszerű és számunkra nem minden tanúlság nélkül való. Ez pedig a rendező, Ivan Schmidt és a szinpadtervező, Oskar Strnad érdeme...

Amint fölmegy a vasfüggöny, azonnal látható az egész szinpad elé feszített organtin-fátyol. (A rendes plüssfüggöny e mögött jár.) Az elavult rivaldavilágítás így automatikusan elesik, a nézőtéri reflektornak pedig új szerepe támad: a fátyolra vetített felhőszerű fényfoltokkal időnként tompítani a szinpadi kép élességét, a nyilt változásoknál pedig ugyanilyen módon láthatatlanná tenni a fekete dominóban és álarcban szinpadon dolgozó munkásokat. Az első kép, a vihar és a hajósüllyedés teljesen realisztikus. Mindössze annyi benne a rendezői novum, hogy a hajót nem profilban, hanem keresztmetszetben látjuk a szinpad baloldalán. A kapitány a közönség felé, előre, fel-beszél a képzelt árbocokon dolgozó «legénységnek». A szinpad jobb fele «háborgó tenger». A hajó «elsüllyedése» után a «tengert» is elnyeli a süllyesztő és előregurul tizenegy méter szélességben a hátul elkészített masszív, plasztikus «díszlet», amely azután csekély változtatásokkal az egész további játék állandó színtere lesz.

Ez a szinpadkonstrukció tervezői szempontból zseniális és a kitünő Oskar Strnad egyik legszebb munkája. Stilizált «sziklás táj» ez, amely azonban finom arányaival csakhamar elárulja, hogy tervezője - építész. Elől, körülbelül két méter mélységben, a szinpad teljes szélességében egy alacsonyabb sík húzódik végig, mely jobbra és balra szabálytalan lépcsőkben emelkedik fel, körülbelül egy méter magasra a szinpad színétől. Ez az «előszinpad». E mögött az egész szinpad egy ugyancsak méter magas fensíkká van kiképezve és ezen a síkon két bonyolult formájú sziklatömb áll. Ezek további két méter magasak, több oldalról könnyen megmászhatók, forgathatók, elmozdíthatók. Az ilyen módon rendkívül változatosan, de nagyvonalúan kiképzett plasztikus szinpad fölé tizenöt-húsz méter magas körhorizon borul. Amikor a pár pillanatig tartó sötétség után hideg világos-sárga fénnyel begyulladnak a reflektorok és Raoul Aslan ott áll Prospero kék-selyem köpenyében a stilizált sziklákon, a valószinűtlenül zöldes-kék «ég» alatt és alakja körül a végtelenbe úsznak a legmodernebb felhővetítőgép lehelletszerű cirrusz-felhői, ez a pillanat nagyszerű. Aslan már kevésbé az, még kevésbé a Miranda szerepét felmondó Julia Janssen, de mindent feledtet az, amikor először megszólal a kísérőzene, Franz Salmhofer ideális szinpadi muzsikája. E sorok írója két évvel ezelőtt, a «Csongor és Tünde» rendezésénél szerette volna alkalmazni az aether-zenét, hogy a hangszerek egyéni színeivel szemben irreális hanghatásokkal kísérhesse a nagy magyar filozófiai mesedrámát. Ez a terv anyagi okok miatt meghiusult és most örömmel hallgatta a különösen fátyolos furcsa hangokat, melyeket a nézőtér különböző pontjain elhelyezett hangszórók ontottak sejtelmesen, lágyan, valószínűtlenül.

A harmadik képben az állandó előszinpadtól és a fennsíktól eltekintve, új táj tárul elénk: más alakzatú sziklacsoportok, melyekről az élesen figyelő sem fedezheti fel, hogy - ugyanaz a kettő, mint előbb, csak kissé elforgatták és most más szögből látja a szem. A sárgás égen komor, sötét felhők. És a nyolc képen keresztül: a legkülönbözőbb módon variált két sziklatömbcsoport és az «ég» különböző hangulatú megvilágítása - ez minden. Néha egy-egy kaktusz-szerű fantasztikus, furcsa, nagy növény színesíti üde zöldjével a tájat, másszor stilizált virág- és lombaggaték zárja finom keretbe a képet, mely mindig modern, korszerű, a mai ember theátrális érzékeihez szóló.

«A vihar» rendezője Sztaniszlavszky mellől került a Burgtheaterbe. Ez egyetlen este kedvéért örülhetünk, hogy nem maradt érzéketlen a zseniális Leopold Jessner berlini rendező puritánizmusával szemben sem. A játékot mindig pszichológiai megalapozottsággal fejleszti ki, de a szinpadképben tovább mer menni a realizmusnál. A Burgtheaterben!...

(Bécs.)