Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: Bemutatók

A külvárosnak Nádas Sándor szerzett szavazati jogot az irodalomban. Molnár Ferenc is tett kirándulást erre a vidékre a Liliom-mal és egy-két novellájában, de ő szimbolikusan és saját líráján keresztül látta meg a Városliget kis csirkefogóinak és cselédlányainak életformáit és primitívségében komplikált belső világát, alakjai a Városligetből valók, de a hangjuk a Molnár hangja. Mondhatnók: szublimálta ezt a sajátságos életformát. Nádas megtalálta a hangját, sőt a stílusát ezeknek a furcsa társadalomalatti alakoknak, akik nem tartoznak a proletariátushoz, mellyel a naturalista irodalom szeretett foglalkozni, mélyen alája kerültek a kispolgárságnak, melyből többnyire lezüllöttek s melynek némely ismertetőjelei mégis rajtuk vannak. Mint riporter járt-kelt köztük, érdekes cikk-anyagot keresve, megfigyelésein keresztül nemcsak azt tanulta meg, hogyan élnek, mulatnak, szeretnek, szenvednek, hanem megtanulta a sajátságos tájszólásukat, ezzel a gondolatokat is, amelyeket maguknak a világról és önmagukról formálnak. Hetilapjában nem egy olyan cikket írt róluk, melyeknek egy szociografiai tanulmány is hasznát vehetné s a külvárosi magyar tájnyelvhez ő szolgáltatta a legtöbb adalékot. Ez a tájnyelv közel áll a tolvajnyelvhez, aminthogy használói is közel állnak a bűnözők egyre népesedő osztályához, könnyen, gyakran bele is elegyednek, de mégsem azonos a tolvajnyelvvel, mert nem a hivatásos bűnözők öntudatából fakadt ki. Akik használják, a külvárosi utca népe, a prostitúció határszélén járó, azt alkalmilag átlépő lányok, akik álmainak álma egy jómódú úri «barát», apró csirkefogók, akik mindenféle fantasztikus foglalkozásokból élnek, a pöffeszkedő című kis kávéházak közönsége és személyzete, jobb sorsból idehullott exisztenciák, alkoholisták és félbolondok, házalók és félbemaradt iparosok, - egyik sem tudná igazán megmondani, miből él és mindegyiknek megremeg a szíve a rendőrség szó hallatára, mert mindegyiknek van a rovásán valami kevésbé súlyos büntető paragrafus. A razziák népe ez, amely jóformán a büntető törvény hézagaiból él. Polgári szemnek fantasztikus társaság, de megvan a maga külön stílusa, morálja, atmoszférája.

A riportok anyaga annyira megnőtt, hogy az író, aki Nádasban sohase hallgatott egészen, sőt mindig igen nyomatékosan támogatta a riportert, idejénvalónak látta ezt a riport-anyagot beleemelni az irodalomba. Így jött létre a Kültelki muzsika, melyet a Vígszínház mutatott be. A cím nem egészen találó, amiről szó van, az nem kültelek, hanem a szó teljes értelmében külváros, a József- és Ferencvárosnak az a része, amely a Nagykörut és a Népliget között terül el. Annál találóbb maga az a kép, amelyet a függöny szétbomlása megmutat. Egy kitünő riport van előttünk az első képekben: zsarolási jelenet a külvárosi primadonna passzív asszisztenciájával, az éjjeli kávéház népe a női zenekarral, a vendégeket animáló ravasz főpincérrel, azzal a szegényes duhajkodással, amelynek a razzia vet véget. Kitünően rendezett kép, olyan élethű, mint egy foto-montage, mégis színpadi élete van, a teljes valószerűség nem veszi el a tért az illuzió elől. Azt mondtuk, az író támogatta Nádasban a riportert, mikor ujságba írt. Most a riporter támogatja az írót, mikor színpadra ír.

Az egész bekezdésben csak az az aggályos, mikor belép a gazdag úriember, a hölgyzenekar primhegedűsének a leendő barátja. Értjük, hogy ez az autón járó, elegáns fiatalember feszélyezetten érzi magát ebben a környezetben, nem tudja, hogy kell megfelelően viselkedni. De ez az ő baja. A mi bajunk az, hogy az író is feszélyezetten érzi magát ezzel az alakkal, zavarban van, hogy hogyan kell neki viselkedni, nem tud neki emberi hangot, tehát szerepet adni. Olyan idegenné teszi, olyan széles határ-árkot von közéje és a többiek közé, hogy az alaknak nincs gravitációja, csak mint fogalom lebeg a levegőben. S ami a kezdetben el van hibázva, az mindvégig útjában van a dráma kifejlődésének. A földbirtokos alakjának irrealitása a reálisan induló cselekmény vonalát egyre jobban félretolja a maga természetes vonalából, valami szentimentális, íz nélkül való romantikába. Angyalka talpraesett kis külvárosi macska mindaddig, amíg az úri fiúval össze nem kerül, a népligeti padon már csak úgy nyeli a holdvilágot, egyre szegényebb lesz a figurája, egyre kevésbé érdekes a sorsa. Kiderül, hogy a riporter nem tudta a maga reális látását teljesen beleoltani az íróba, aki rögtön elszakad az élettől, a belső igazságtól, amint a poézishez nyul. Mintha azt hinné, hogy más a poézis, más a valóság, holott pedig a poézis koncentrált valóság. Kiderül, hogy a külvárosi milieut legkitünőbb ismerője, Nádas sem bírja máskép, mint a hamis romantika belekeverésével irodalomképessé tenni.

Amit a rendezés egy darab érdekében megtehet, azt Hegedüs Tibor munkája megteszi; a kávéház, a rendőr-őrszoba, a törvényszéki tárgyalás (micsoda nagy divat az idén a törvényszéki tárgyalás a színpadon!) minden mozgalmával, az alakok és csoportok elrendezésével nemcsak kifogástalan, hanem ötletes is. A színészek közül elsősorban a kis epizódszereplők jók mind, köztük különösen Peti Sándor, Gárdonyi, Makláry, - ha ez a sok jó alak az első elindulás után nem maradna mind állva, hanem tovább mozogna egy igazi dráma sodrában, micsoda hatás lenne belőle! A nagy szereplők közül a szokottnál jobbnak érezzük Jávor Pált. Mozgásban, beszédben jól eltalálja a külvárosi amorózó nyerseségét, ingerült indulatosságát anélkül, hogy - aminek veszélye mindig fennforog - végképp ellenszenvessé tenné az alakot. Őbenne marad meg mindvégig a legtöbb realitás. Törzs Jenőt lehetetlen feladat elé állították, a legjobb, amit tehet, az, hogy símán megússza a dolgot. Titkos Ilonának vannak tiszta, erős megszólalásai, de gyakran érezzük, hogy nem játssza, csak imitálja a külvárosi primadonnát, alakításának nem elég erős a külvárosi zamatja, nincs elég köze ahhoz a levegőhöz, amelyben az alak lélekzik. Rajnai humorral, de kissé nagyon is kézenfekvő eszközökkel formálja a megzsarolt mészárost.

*

Nehezen érteni meg a Nemzeti Színháznak azt a tévedését, melyet Sierra Martinez A jó pásztor-ának előadásával elkövetett. Csakugyan azt hitték, hogy ez a darab jó és hogy a magyar közönség örömmel fogja fogadni? Nem gondoltak volna arra, hogy ami benne jó, az annyira helyhez, az ibériai félszigethez van kötve, hogy tőlünk világrésznyi távolságban marad? Az a viszony, amelyben a spanyol író derék falusi plébánosa a népével él, nálunk éppen olyan idegen és ismeretlen, mint a pectusban gazdag, de tudományban szegény falusi papság konfliktusa a pectus mellett tudományt is követelő főpapsággal s az öregség melancholiájának, amely át kell hogy engedje helyét a modernebb fiatalságnak, kevés aktualitását érezzük ma, amikor az öregek éppen az alatt a vád alatt állnak, hogy elállják a teret kereső fiatalok útját. Nekünk ez a spanyol darab nem mond mást, mint hogy hitbuzgó beszédek és érzelmes könnyek között nyugdíjba megy egy öreg pap, aki angyali jó ember, de megérett a nyugdíjra. Az embernek, amint a nézőtéren ül, akarata ellenére is az jár az eszében, hogy: jól van, jól, de mi közöm hozzá? Sajnálni kell, hogy az a kitünő színész-munka, amit az előadásban Kürti József, Bartos Gyula, Harasztos Gusztáv és Mátrai Erzsi produkálnak, kárbavész egy olyan darabban, amely, mire e sorok megjelennek, már le is hullott a műsorról.

Az orvos és a halál, Heltai Jenő mély humorral zengő kis drámai költeménye sem került át szerencsésen a Vígszínházból a Nemzeti Színházba. Jó színészek játsszák, a munkájuk ellen nincs is komoly kifogás, - az előadás módjában van a hiba: nem találja el a darab hangját s ezért nem tudja kihozni a humorát, ami a legfőbb értéke. Az a ravatali komorság, amely az előadáson végigvonul, teljesen hamis, nem a darabból van kifejtve, hanem valami külső elgondolásból. Heltai darabjának, akármily komoly dolgokról van benne szó, az alaphangja humoros, a szónak eredeti értelmében s ha ez kimarad az előadásból, akkor a muzsikáját veszti el a darab. Az előadásból kiemelkedik Pethes Sándor alakítása; a halál szerepében szinte ijesztően szuggesztív és erőteljes.