Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Figyelő · / · Vers

Illyés Gyula: Versek a szibériai fogságból
Debreczeny Dezső könyve

Ezeknek a verseknek a költője szinte még gyerekfővel a háború első napjaiban orosz fogságba került; 1920 végén jutott haza; félévre rá a fogságban szerzett betegségben meghalt. Ifjúságának és költői fejlődésének legfontosabb éveit töltötte drótsövény mögött, távol az élettől s távol az irodalom életétől. Verseit csaknem kivétel nélkül a fogság testet és lelket senyvesztő levegőjében írta. És mégsem a fogság költője. Nem «dolgozta» föl azt az «élményanyagot», nem jegyzett fel különös-érdekes momentumokat a fogolytábor lelkületéből. Debreczeny Dezső költő, nem a külsőségek, a felszínes aktualitások, hanem a belső vívódások, a lélek mélységeinek költője volt. Szibériai környezete, a láger, költészetének annyi volt csak, amennyi a belső hévnek a test. Beszél róla, de elsősorban mégsem arról van szó. Szenved a fogságban, feledné minden percben s versein is látszik, hogy ezek a körülményszülte élmények mit jelentettek szerzőjüknek. Megannyi ürügy, hogy kimeneküljön ebből a környezetből. Nem a fogság költőjét mutatják meg ezek a versek, nem a hadifogság embereit tárják elénk, olyan értelemben, mint a fogság riporterei, hanem a testi-lelki börtönbe került fiatal költőt, akinek ép ezekben az években lett volna legnagyobb szüksége szabadságra, a tanulás, az igazi elmélyedés lehetőségére. Debreczeny Dezső fogsága igazi fogság volt: megkötötte. Költői szemléletét megzavarta, versei szárnyalását megbénította, a költői emelkedettségről minden percben visszarántotta. Igazi tragédia volt ez a fogság, amelyet még «földolgozni» sem lehetett, mert minden költői munkát eleve lehetetlenné tett. Tán később, évek mulva Debreczeny Dezső ki tudta volna fejezni akkori lelki állapotát. De akkor már halott volt; a fogság a testet is összetörte.

Mozaikokat hozott haza Debreczeny Dezső. Még egészükben is megtört, összerepedezett verseket, amelyeket ha itthon ír meg, tökéletesek lettek volna, ezt érezni rajtuk. Úgy éreztem, mintha a repedések vonalai börtönrács, drótkerítés árnyai lennének. Azt éreztem, itt igazi költőt tört meg a rabság. A rabság, amelyről bármennyit is beszél, idegen volt néki. Nem ez volt az ő világa.

Debreczeny Dezső költői arcát, ismétlem, nem azok a versek mutatják, amelyeket a fogság szenvedéseiről írt. A fogolytábor itt valóban csak keret, háttér ahhoz a portréhoz, ami a sorokból küzködve elénk villan. Elfogatásának, a fogolycsapat első menetelésének történetét például több versben is megírja. A leírásokat az teszi költőivé, az teszi többé, mint a riportregények hasonló oldalait, hogy elsősorban nem történeteket mond el, hanem belső élményeket, a grandiózus események közepette apróka mozdulatokat, egy mosolyt, egy gesztust, egy siránkozó nénikét. A háború első napjaiban viszik őket Szibéria felé, a szembejövő vonatokon barátságosan feléjük intenek a frontra utazó orosz katonák. Azt jegyzi meg, hogy a fogolycsapatot kísérő kozákok nem ütik meg. A kozák felemeli a kancsukát, de csak tréfából, - és ez a sor, bármennyire is küzd még a formával, szíven talál.

Minél tovább tart a fogság, annál jobban győz a költő. Legszebb versei azok, amelyekben már szó sem esik Szibériáról. A fejlődő, az önmagával és anyagával küzködő költő látja, hogy az ő területe nem az efemer aktualitás, hanem a költészet; érzi, hogy azon kell diadalmaskodnia. A kötet második ciklusának címe: Az elveszett élet. Egyre kevesebb szó esik a környezetről s egyre több bizonyságot kapunk, hogy itt igazi költő próbálja hangját, fájdalom, hogy a süket Szibériában.

Kisvárosok vasárnapi unalmáról, szüretekről, ünnepekről emlékeznek a versek, a költő, ez a húsz egynehány éves költő úgy néz vissza rájuk, mintha az élet alkonyán állna. Nem életet fest: emlékeket, amik úgy felszívódtak már a költő lelkébe, hogy belülről szólhat róluk. Én ezeknek az emlékeknek olvasásánál éreztem meg a fogság szörnyű lehét, ezeknél a vágyakozó felidézéseknél, hogy hang sincs Szibériáról.

Debreczeny Dezsőt nem alkalom tette költővé. A rettenetes alkalom legfeljebb csak magyarázatul szolgálhatna, miért hajlik a költői indulat egyre mélyebbre, egyre zárkózottabbá, hogy végül már önmagát marja. Egy huszonkétéves fiú, aki úgy kutatja magát, úgy harcol saját érzéseivel, testével, idegzetével, mint örök tisztaságra áhító barát! Nem Szibéria: valami ki-kitörő kényszer-szerzetesség Debreczeny Dezső posthumus könyvének a tárgya. Egy alapjában életszerető fiatalember küzdelme a vad brutalitással, amely Szibériába száműzte, de száműzhette volna ugyanilyen lelkiállapotba akár Pesten is. S ha nem ilyen körülmények közé száműzi a sors, ha boldogságot, szabadságot juttat neki osztályrészül: ez a lélek ott is lobog és bizonyos, hogy még fényesebben.

Milyen tragikus is ez a könyv! Egy nagyrahivatott, tehetséges fiatal költő műve, akit biztatni szeretne a kritikus és kifogásait is olymódon szeretné elmondani, hogy a költő tanácsnak vegye... Egy sokat ígérő pályafutás első dokumentumai, amelyek közt már tökéletesek is akadnak. Egy halott könyve - tele ígérettel, jövővel...