Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő

Apró bírálatok

Fenyő László

Térkép - Erdőházi Hugó versei. -

Az előszóíró Földes Sándor Erdőházi költészetének előnyét abban látja a többi szlovenszkói költők felett, hogy míg amazok fáradtak és hitetlenek, Erdőházi hitteljes.

Nem célunk Földessel szemben megvédeni a szlovenszkói lírát, de nem értjük, hogy a hitteljes Erdőházi miért tarthatna nagyobb érdeklődésre számot, mint, mondjuk az a fáradt szlovenszkói költőnő, akit nem egy versében utánoz (Mint a csillagok felé, Ismeretlenek találkozása).

S bár Földes és társai bizonyára rámsütik az «esztéta-lélek», ha nem az «ellenforradalmár» megbélyegző bélyegét: mégis le kell írnom, hogy nálam a versíró tehetségének és nem hitének a foka és mértéke irányadó, amikor könyvét megbírálom.

Amit pedig Erdőházi csakugyan teljes hittel művel, az nem más, mint idejétmult romantika: munkás-romantika, prostituált-romantika, forradalmi-romantika.

Hogy ambicionálja az ócskaságot: a prostituáltban meglátni az embert - hagyján. De itt van a «Munkás a bankban» c. vers: ő a hős, az ember, gyárak gyermeke... nyögi jobbágysorsát ezerévek óta... szőrös, tagbaszakadt ölelésből áramlik a néma fenyegetés, erő és forradalmas élet stb. Ez már tipikusan olyan, mint amilyennek azokat a verseket képzelem, amelyeket a Népszava szerkesztői üzeneteiben tanácsolnak el egy kis íróasztalfiók-kúrára, mivelhogy «jó szocialista érzését még nem sikerült egyéni formába önteni.»

Mit mondhatnék még? E költő képlátása hibrid és bizonytalan, nyelve zűrös patakzású; erős szavakkal vél erőteljesnek hatni: nála a nyomornak tetves ágyéka van, a világ piszok és dölyfös - és a tavasz feltámadást bizonylik. Bizony ez még stílus-romantika. Már régen kiment a divatból.

Évekkel ezelőtt egy tehetséges költőnek magam is több hitet tanácsoltam, Erdőházival kapcsolatban most abban a sajátságos helyzetben vagyok, hogy azt üzenhetem: kevesebb hitet, nem bánom. És jobb verseket!

György Ferenc: Címtelen levél. - Úgy tudom, György Ferencnek ez az első kötete. Afféle reprezentatív kiállás, mely tizenöt esztendőről ad számot. Aki 1906-ban verset írt, az ma már mindenesetre a negyedik X-ben jár és felelőséggel tartozik azért, amit a szedőgépre rábíz. György nem látszik érezni ezt a felelősséget. Ő megmaradt húszéves ifjúnak, azok sorában is a kevésbé válogatósak közül való. Ami a szívén, az a száján, sőt a tolla hegyén. S nemcsak ami a szívén. Ami a fején átmegy, akár a pöttynél is kisebb ötlet: nincs szíve le nem írni.

György Ferenc az a költő, amilyennek a versolvasás naív vidékiei a «költőt» elképzelik: vad, csupa temperamentum, fegyelmezetlen, iskolázatlan, kócos, megveti a polgárt, mert mindez költői; kicsit romantikus, kicsit szentimentális; irígyli a fésűt, amely a kedves hajába jár, de ez nem gátolja meg abban, hogy önmagát ugyanakkor csatahajóhoz, Zeppelinhez és süvöltve rohanó expresszhez ne hasonlítsa; ódát ír a bár-beli táncosnőhöz, de igazi testvéreinek a fizikai munkásokat mondja; fantáziája van, «költői» fantáziája, de ez a fantáziája csak a bizarrságok iránti fogékonyságára jellemző, nem primer képalkotó fantázia.

Egy vidéki színész ágál előttünk, egy tragikusabb s mindamellett felületesebb hamleti sírásó, aki koponya helyett az egész test felett mond filozófikus emlékbeszédet egy kórbonctani óra kadaverjében (A gazdátlan halott). A hangutánzások mániákusa. S utánérzésekkel sem fukarkodik. «Mákvirág» c. versét így fejezi be:

Vagy kinek jut eszébe kérdni máma,
E bús élettel terhes szép világba,
Hogy hová lesz a pipacs, ha lehull...

Vagy kinek nem jut eszébe a Babits-vers?...

Ötletei ritkán lírai ötletek. Irónikus grimászok. Néha egy-egy egész versre is telik belőlük s ezek legsikerültebbek a kötetben. (Lakatos, Fésű, Címtelen levél.) De éppen ez mutatja, hogy ezeknek a verseknek nincsen lelki gyökerük: ötlethordta innen-onnan. A benső komolysága, mondhatnám: erkölcsi ereje hiányzik ennek a testes kötetnek.

Raáb Miklós: Alázat útjain - Két feltünő van ebben az első kötetben. Valami vallásos extatikus hév, amely azokat a sorokat is lázzal szövi át, ahol a költő fáradtságot és lemondást emleget és egy központi vágy, a tiszta gondolat vágya. Nem is a gondolati líráé, hanem a metafizikáé. Kár, hogy ezt a költői eszményét, amelyet tiszta formában volna méltó megközelíteni, a költő mindvégig salakosan hozza elénk, ezzel is emlékeztetve mesterére Komjáthy Jenőre, akinek megkésett tanítványául tekinthetjük.

A kötetben Sári Schalk László tizenhat műmellékletét találjuk.

Szepesi Zoltán: Mennyek csavargója - Szepesi Zoltán kissé túlkomolyan vette azt a napjainkban divatos frázist, hogy «a költő korát fejezze ki.» Így verseinek egy része tele van közkeletű korszerűségekkel, kissé doktrinéren adagolva, míg másfelől, az ellenkező végleten, a népdallal játszó «egyszerű» vers varázsa is megérintette. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbiak (Polinézia, Csipegető, Kenyéren és vizen, Együgyű) a természetszerűleg sikerültebbek, kár, hogy egy nálánál erősebb fiatal költő hatásának letagadhatatlan nyomait viselik.

Szepesiben őszinte igyekezet él, hogy a felötlött formát egy-egy versen át végig betartsa, de sokkal is nehézkesebb, semhogy a formával való harcból győztesként kerülhetne ki. Szándéka így is megbecsülendőbb, mint az a formátlanságban való kényelmes lubickolás, amely új verseskönyvekben ma is még több a kívánatosnál.

Mankó József: Láncok zenéje közt - Milyen jó is ilyenfajta versírónak lenni, mint Mankó József! Az ember leül a papír elé és jönnek az érzések és eszmék, könnyű, virágos nyelven, az első fogalmazás üde közhelyességével. Van valami rokonszenves, gátolatlan lírai kedv ezen a könyvön. (Vagy csak vers-írói kedv?) Tetszenek nekem a Mankó hitteljes és bátor közhelyei, a lírai mondanivalónak ez a feszélyezetlen közvetlensége. Ha eszébe jut, hogy: Csókország álomrózsái - hát leírja, ha eszébe jut, hogy forrongó lelke egy oltár - leírja, aminthogy nem tartja magában azt a szenzációs lírai örömet sem, hogy - A május reggel derüs kacajjal szivemre csókol, mámorba kerget stb.

Irigylem ezt a költőt, aki hinni tud ebben a költészetben, s tele van az ember jövőjét illető optimista reménykedéssel.

Bánáti Oszkár: Fiatal ritmusok - Szegedi költő. Tehetségesnek látszik. Egy manapság egyre ritkább lírikus erénye van: hajlama a dalszerűségre. De ezt a vékony, halovány eret kisérő és magyarázó szövegek homokjába fojtja. Festői látása is egyelőre inkább csak egyes verseinek címéből ütközik ki. (Akvarell - korsós lánnyal, stb.)

Próbálja meg egyszer, az írás-diszpozició sokrétű és homályos szövevényéből egyetlen ritmus célirányába vezetni a Dalt!

Aranyos Béla: Jön a jövő lelke - A jövő lelke? Inkább a multé. Annak sem a lelke, csak a rekvizitumai.

Bólya Lajos: Erő - A Szlovenszkóban megjelent füzet a kora-expresszionizmusnak azt a gyerekcipős idejét idézi, amikor még trouvailleként hathatott, ha a költő kötetét ilyen sorokkal vezette be:

Világokkal játszom
És új élet alá rombolok
Városokat, hegyeket.

Holló Ernő: Estéli utazás - Fiatal költő első könyve. Előszóval ellátta Lázár István, a Petőfi-társaság tagja.

Holló ígénytelen költő. Ez az ígénytelenség legsikerültebb strófáiban szerénységgé nemesedik, általában azonban inkább a csendes banalitással talál érintkező felületet.

A «Hazafelé a nyárfasoron» üde impresszionista krétarajza az a pont a kötetben, amelynek színében látva a költőt, nem volna meglepetés, ha valamikor jobb kötettel is jelentkeznék.