Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám

Komor István: Magyar ostor, német vasderék

A következő sorok egy rossz németséggel megírt kézirattöredékből valók; az írás Alsó-Ausztria egyik kolostorának szép, de rendezetlen könyvtárában hever. Szerzője, ha hihetünk a jó névtelennek, spanyol ember, aki 1621-ben Magyarországon járt és látta Buquoy gróf, a császáriak világszerte nevezetes, kegyetlen hadvezérének gyászos végét. Akkor szerzették azt a dalt, amely azt mondja, hogy:

Toppantó lovamat magyar paripákkal
Pályafutni bocsátám
Én is azt gondoltam, hogy az magyarokat
Meg tudom tanítani
De a magyar korbács német vasderékban
Halált tudott okozni.

Ígyen énekeltették az magyarok Buquoy uramat halóporaiban. Egész Európa fölfülelt erre a nótára.

És most beszéljen az öreg kézirat. Isten nevében.

*

Akkoriban, ott, szakadatlanul dobok pergését hallottam.

Pörlőszavú dobok száraz, vésztjósló, cudar szavát. Ó, átkozott üstjei a Halálnak! Hajnalban és este szóltak a legerősebben. Olyankor ott minden köd és pára; fátylaikon keresztül leáznak a vizekbe az égbolt gyöngyház-színei. A Duna folyamnak és a Nyitrának édes poshadás illata van. A dobok folyton peregnek.

Amidőn az Érsekujvárt ostromló császári táborba utaztam, a kardinális úr ajánló levelével táskámban és szent érmeivel a bádogbélésű tollas kalapomon, kísérőim azt állították, hogy nem dobok szavát hallom. A mocsarak bugyborékolnak, böfögnek; vízi madár szól a dob hangján, vén békák brekegnek és ropogva erjed a víz meg a vér. Azon a vidéken ugyanis örök háború folyik és rengeteg vér áztatja a földet. A véres földből a mocsarak belsejében csudálatos, húsos, csaknem gombaképű virágok nőnek. Én magam nem láttam ilyen vérvirágot, ámde a mocsarak mélyén igen sok nő és nem hazugság, hogy vannak; nekem igen komoly, művelt és megbízható férfiak beszéltek róluk.

Magyarország tele van az ilyen furcsaságokkal. A magyar kísértetek nem bolyongnak bújkálva, mint a mai spanyol kísérteteink, hanem csaknem olyan életet élnek, mint az eleven emberek. Abban a harcias országban nincs nagy külömbség az élő és a kísértet között. És így nem csodálható, hogy a magyar földön küzdő német, spanyol, wallon és olasz katonák lelke tele van bizonytalan és gyötrő sejtésekkel, szorongással. A skótok és írek ellenben jól érzik magukat a magyar földön, mert az ő kísérteteik, szellemeik hasonlatosak a magyarokéihoz. Így azután nem félnek ezektől, sőt, társalogni is tudnak velök. A franciák is szeretik az országot, mert ők nevetnek az ilyen dolgokon és nem gondolkoznak komolyan fölöttük. A fiatal René hadnagy, akit a kegyelmes vezérlőtábornok úr elém küldött, gyermekes dolognak nevezte a kísértetekben való hitet. Nem titokzatos dolgok ezek, mondta; hanem egyszerű, költött mesék. Titokzatos, rejtelmes maga az emberi gondolat, a gondolkodás. Az árnyékéletünk híg tengerén hányódik a hajónk; a gondolat a vitorla, a gondolat a horgony! Így beszélt ez a René és az ilyen bogaras ötletek ellenére sem volt ostoba ember, sőt inkább tudós volt. Kissé tudákos is. A sólymos asszony megjelenése azonban néki is torkára forrasztotta a szót.

Ez már Érsekujvár alatt történt. Hatalmas, igen sűrű, mocsáros berken át vezetett az út. Keskeny ösvény, de jól megbírta vasba öltözött kísérőimet is. Az esti szürkületben alattomos, riasztó hangok szólaltak meg. Torturázott embereknek vannak ilyen halk és mégis velőtszaggató sóhajai. Susogó éles nesz közeledett. Azután egyszerre néma lett minden, csak a dobok peregtek és hirtelen elnyargalt előttünk egy sápadt, lenszőke, kissé véresszemű, de gyönyörűszép, karcsú asszony, zsinóros, paszományos zöld bársonyruhában. Az arca áttetsző volt, üveges. Három apród kísérte, nem volt fejük, csak valami ködféle gomoly a prémes kucsmájuk alatt. A dáma keztyűjén óriási, szürkésfehér sólyom ült. A sólyom fején bőrcsuklya volt, ámde ezen keresztül is láttam a szörnyű madár parázsló, rubintszínű szemét. Rettentő, álorcás, rezescsőrű feje lassan felém fordult és borzalom dermesztette meg minden tagomat. Kísérőim azt mondták később, hogy ez a jelenés csak pillanatig tartott. És ennek ellenére jól emlékszem minden aranygombjukra, magasan imbolygó kócsagtollaik lengésére, ágaskodó szilajon száguldó paripák szerszámára. Követtem volna őket; a vértesek altisztje azonban szelíden, tiszteletteljesen megérintette karomat és a fülembe súgta: «Hová, hová, uram?! Az ingovány elnyeli. A sólymos asszony paripástúl, hadastúl vígan járja a lápokat, mert ők nincsenek húsból, vérből, csontból. Köd meg lehellet a testük.» - «Vagy tűz, vagy fényesség,» - tette hozzá René, aki mozdulatlanul és lárvához hasonlatos, megfejthetetlen kifejezésű ábrázattal ült a nyergében.

A homlokomat jéghideg verejték lepte el. Azon a földön a legforróbb napokon is fagyos volt az izzadságom. Sajnáltam, hogy katonáim nem lőttek a rém után; René azonban kijelentette, hogy a vezérlőtábornok szigorúan megtiltotta a sólymos asszony háborgatását, mert ez a szép kísértet néki még mindig szerencsét jelentett. Így Pozsony bevétele előtt is feltűnt, három apródjával egyetemben. «Természetesen mosolyog a gróf úr emez intézkedésén, hadnagy úr?» - kérdeztem Renétől. «Ezt a parancsot magam szorgalmaztam, titkár úr,» - felelte ő kurtán. - Megvallom, hogy megfélemlített lélekkel, új és jaj, annyira határozatlan, zavaros érzésekkel terhesen érkeztem a császáriak táborába.

Éjszaka volt, ámde azonnal a vezérlőtábornok színe elé vezettek. Nagy, jólépített házban lakott. Áthaladtunk egy hosszú, dísztelen termen, amelyben részeg főtisztek tivornyáztak, borral bemocskolt szakállal, ragadós kézzel. Már csöndesek voltak. Egyik ráborult az asztalra, a másik a földön feküdt, leokádott csipkegallérral. Egy délceg, igen magasrangú ifjú tiszt, könnyű, szépen vésett mellpáncélban, elém térdelt és áldásomat kérte. Egyre azt hajtogatta, hogy feketeruhás ember: papi ember. Kitéptem a köpenyem szegélyét a kezéből, elvágódott és a sárkányölő Szent György képével ékes mellvas csúnyát csörrent a szennyes padlón. A főparancsnok ágya szélén ült, nehéz csizmában és valami rossz, kopott ujjasban, ápolatlan hajában tollpihék. Szakálla csapzott. Nem ilyennek képzeltem a katholikus kereszténység egyik első hadvezérét, Buquoy nagy grófját. Finom, leereszkedő nyájassága, de még inkább édes, folyékony spanyol beszéde erősen enyhítették csalódásomat. Bűzös gyertya füstös lángjánál elolvasta a kardinális úr levelét és kijelentette, hogy nekem, Spinola rokonának, nincs szükségem ajánló írásokra. Megismertetett föladataimmal és titkári hatáskörömmel. Keserűen panaszkodott; a bécsiek hanyagok, az élelmiszer szállítása gyalázatos. A hadbiztosok lopnak, a zsoldosokat megrövidítik, a katonák éheznek, lázadoznak, még meg is szöknek, igen gyakran. Megdöbbenéssel hallottam, hogy a vár teljes körülzárása nem sikerült és az ostromló sereget kétfelől ostromolják. A várból és hátulról is, mert az erdélyi fejedelem lándzsái, fölmentő seregének zászlós kopjái már-már az ülepünket csiklandozzák. A kegyelmes vezérlőtábornok úr saját kifejezését idézem ezen szavakban. Az ostromlottak parancsnoka, Thurzó Szaniszló úr vadászatokat rendez és bántatlanul nyargal végig figyelő őrseink vonalán. Az éhes és rosszindulatú zsoldos, aki talán két nap múlva Thurzó úr bőséges kenyerét fogja enni, elhagyva, elárulva a császárt, - a hitvány zsoldos elfordul, sőt köszönti Thurzó urat, és nem a muskéta golyójával üdvözli őt. A császár tisztjei kevés kivétellel gyávák és hetvenkedők, ritkán józanok. Zsákmányolt holmival üzérkednek, paraszttal, zsidóval csereberélnek. Az élelmiszert szállító szekérsorokat gyakran ő maga, a vezérlő tábornok fedezi testőrszázadával, mert alig van megbízható, tanult, tapasztalt tisztje. Szörnyűködésem és vigasztaló szavaim jól estek a gróf úrnak, aki nem térhetett nyugovóra, mert René hadnagy kihallgatást kért és jött nagy sebbel-lobbal egy fiatal, durva arcú tiszt kíséretében, aki füstszínű vértezetben volt. Ez a tiszt parancsot kapott ezredesétől a környéken levő láboni kastély átkutatására - ami annyit jelent a wallon vértesek szép nyelvén, hogy: kifosztására és felgyujtására.

René könyörgött, hogy a gróf úr semmítse ezt a parancsot. A láboni kastély nemes özvegyasszony tulajdona és ez a hölgy föltétlen híve ő szent császári fölségének. René hadnagy azt is mondta, hogy fejével vállal ezért felelősséget, noha, - tette hozzá kissé lassú, puha szóval, - ő maga nem ismeri az úrasszony személyét. - A tábornok úr azt felelte, hogy az ezredes csak az ő, a vezérlő tábornok parancsa értelmében cselekedett. A láboni kastélyban gyanus dolgok történnek, éjszakánként fáklyákat lóbálnak és tüzeket gyujtanak; - minden valószínűség szerint ezek titkos jelek. Rejtélyes lovasokat lát vendégül az úrnő; a kémek azt is megfigyelték, hogy a császári táborból is látogatja valaki. René felrántotta a vállát, köpenye lánca megcsörrent a nyakvasán. A jó özvegyet pedig ő, a tábornok sem ismeri, sőt a rejtelmes vendégen kívül senki sem ismeri a császáriak közül. Ezért udvariasan magához kérette az úrasszonyt; ha ez az invitálás nem volna elegendő, a wallonok majd ama vasból való kis csecsebecsékkel fognak neki kedveskedni, amelyek hasonlatosak a karperecekhez, de nem az ötvösöknél, hanem a tábori porkolábnál kaphatók.

René minden esdeklése süket fülekre talált az elkeseredett kegyelmes úrnál. Hasztalan mondotta, hogy a sólymos asszony, a szép lovas kísértet, sokszor száguldozik a láboni kastély körül, különös védelméről téve tanubizonyságot. A sólymos asszony bosszút fog állani, ha láboni kedvenceit zaklatják. A gróf megrendült, és már-már hajlott René szavára; az ifjú francia azonban megfeledkezett magáról, haragos beszéddel bélyegezte meg a császári sereg hadviselési metódusát, kegyetlenségét, ostobaságát. Buquoy gróf úr erre a vasasokat elküldte Lábonba. René a gróf úr lába elé borult és ott jajveszékelt és fenyegetőzött. Lehet - mondá - királyokkal hadakozni, lehet népekkel harcolni, - de jaj annak, aki a föld ellen von kardot. A császári sereg pedig ezt teszi. Ennek a földnek még az arculatját is megváltoztatja a császári ágyú, a császári sánc-ásó. A lakosságot kiirtják és kicserélik, a talajt vérrel öntözik és terméketlenné teszik vele, vagy monstrumokat érlelnek benne. A tábornok úr felnevetett; én azonban a vérvirágokra gondoltam és nem volt kedvem kacagni. René dühöngött és felrótta a császáriaknak, hogy még a kísérteteket sem tartják tiszteletben, még azokat is riasztgatják, a bolygó lelkek temetőben nyugvó csontjairól elrabolják az ékességeket. A föld és rémei meg fogják torolni mindezt; a föld, amelynek temetőit fölszaggatták, kriptáit föltörték, a belőle kitépett csontokért, szétszórt vázakért új csontokat akar elnyelni. Meggyalázott hullákért szenteletlen tetemeket követel. Meg fog nyílni a vérrel trágyázott mocsarak torka a császári csizmák alatt és saját csóváik tüze perzseli el sátraikat, saját füstjük fojtja meg őket. És a hörgő torkot nem védi meg sem a nyakvas, sem a flandriai csipkegallér.

A gróf úr súlyos büntetést szabott ki Renére, ítélete végrehajtását azonban nyugalmasabb időre halasztotta, mert minden derék tisztre szükségünk volt. A bölcs gróf most már egészen különösképen érdeklődött a láboni úrasszony személye iránt. Nem volt kétséges előtte, hogy René hadnagy ismeri, sőt, nagyon is jól ismeri az úrnőt; ez a pásztorjáték természetesen nem volt ínyére és kíméletlen cselekedetében őt nem gátolhatta. Nyugtalanná tette azonban a sólymos asszony viselkedése. Kósza hír szerint a sólymos asszony épen a láboni úrnő valamelyik ősének szilaj, bolyongó szelleme volt. Ezt azonban csak rebesgették; az is lehet, hogy csak René eszelte ki a szerelme nagyobb védelmére.

Hát ezen az éjjelen édeskeveset aludtunk, azt mondhatom. A harácsolásra, takarmányolásra kiküldött osztagok lassú közeledését jelezték, fölgyujtott szalmarakások segítségével. Már hajnalodott, amidőn lovas érkezett a takarmányolóktól. Ellenséges huszárokat láttak; Bethlen Gábor hadai már arra is rajzanak. A födözet sürgős megerősítését kérik a gróf úrtól, mert a huszárok rajtukütnek és az éhes tábor nyitott szájából kiszedik a gombócot kópjájuk hegyével.

A gróf úr igen rossz helyzetbe került. Fölcsatoltatta páncélját és magához kéretett néhány urat, akik engem szívesen üdvözöltek és nagyon megcsodálták aranyláncomat, amelyet a pápa őszentségétől kaptam. Ezek a főtiszt urak jelentették, hogy a várban erősen mozgolódik a védősereg. A takarmányt, élelmiszert szállító szekerek hathatós védelme életünk kérdése. Viszont az ostromló gyűrű kisfokú meggyöngítése is végzetes lehet. Lóra ültünk és bejártuk a tábor jó részét. A szívem nagyon megnehezedett. Kevés legény volt az ágyúknál. Tele a kórház és tele a fogda.

Komor, durcás csend, levertség; nem a fegyelmezett vitéz némasága, hanem a kedvetlen, éhező, rosszban somfordáló zsoldos alattomos hallgatása, mindenütt, még hátul, a szekereknél is, ahol vén ló-döghöz hasonló markotányosnők mértek valami savanyú bort és senkinek sem jutott eszébe, hogy a szoknyájuk alá nyúljon a vaskeztyűvel, ami olyan vidító tréfa és a jó szellemű táborokban erősen járja. Hanyagul vetett sáncokat láttunk, fáradtságtól és közönytől bóbiskoló őrszemeket, olyan közel a várhoz, hogy a bástyán álló Thurzó tábornokot jól láttuk és messzelátó csöveinkkel még ördögi tekintetét, sátáni mosolyát is kivehettük. Szaniszló úr a nyári forróság ellenére prémes öltözetet viselt, a nyakát széles vállába húzta, ruhája és fegyverei, kardja és tábornoki buzogánya ezüsttel, arannyal, drágakővel voltak ékesek. Buquoy gróf úr sokáig habozott. Nem tudta, honnan vegye a harácsolók védelmére való katonaságot. René azt súgta nekem, hogy még a láboni kastélyba küldött vértesszakaszt is kár volt nagysürgősen útnak indítani. Én ezt komolyan vettem és szóba is hoztam a kegyelmes úr előtt, ő azonban a tisztekkel együtt nevetett, boszúsan. Mert ez a Magyarország igen különös csatatér; én már láttam háborút és azt hittem, hogy legföljebb két század lovasság indul a szekerek védelmére ebben az esetben; kiderült azonban, hogy a gróf úr kétezer katonát akart kiküldeni és nem is ment kevesebb ezerkétszáz lovasnál és háromszáz muskétásnál. A kegyelmes vezérlőtábornok úr pedig személyesen vezette őket. A vár szemmeltartását Lichtenstein generálisra bízta és melléje rendelte egyik bizalmasát, O'Connel ezredest, aki ír neve ellenére közeli rokona volt Collalto gróf tábornok úrnak és gyűlölte a magyarokat.

Buquoy gróf úr nem késlekedett és csapatja, - valóságos kis hadsereg - tüstént fölkerekedett Lábon irányában. René és én vele tartottunk. Több kisebb osztagra bontották a hadat, és igen gondosan biztosítottuk magunkat. Csak nehéz lovasaink voltak; lassan vonultunk, a muskétásokat nyergükbe emelték a vértesek. Kora délután elértük Lábont, itt azután infernális zivatar keletkezett, nagy sötétséggel. A kastély egyik szárnya kormos volt, a tető elhamvadt, összeomlott ezen a részen. A vértesek részegen heverésztek a szép olasz modorú park füvén. Tisztjük elmondta, hogy a kastély lakói elmenekültek minden írásukkal és drágaságukkal, még az ő megérkezésük előtt. Néhány embere bent buzgólkodik a kastély fölgyujtásán; ő kegyelmessége türelmét kéri, mert a zivatar, az eső gátolja a munkát. René kérdőre vonta a wallon tisztet, volt-e határozott parancsa a kastély felgyujtására. A wallon esküjére hivatkozott és amidőn azt mondta, hogy a császár ellenségeinek minden eszközzel árt a jó katona, Buquoy gróf úr helyeslőn bólintott. Ebben a pillanatban ordítozva futott ki néhány vasas a kastélyból, sisak nélkül, égnek meredő hajjal. Fáklyák csonkja, parázsló szalmacsóva a kezükben. Térdrehullottak a gróf előtt és arcuk a földet érintette.

- Önnön kezetekkel, saját fáklyátokkal perzseltétek meg testeteket és testetek ruháját, - szavalta gúnyosan René, a kormos, megégett ruhájú katonákra mutatva. - Égett volna ki a szemetek, - szitkozódott mormogva; azután leugrott a lováról, kis tiszti alabárdjával végighúzott a katonák vasteknős hátán és megparancsolta, hogy beszéljenek, mi történt velük. A vértesek pedig elmondták, hogy egy nagy sötét teremben, a villám fényénél vagy a fáklyájuk világánál megpillantották - Isten őket úgy segélje - a sólymos asszonyt, aki rettenetes mozdulattal kikergette őket és ők félnek, hogy eszüket vette az a pokoli asszony.

A gróf úr halálsápadt volt, jó magam is. René szája néma kiáltásra nyílt. Buquoy urunkat lesegítettük a nyeregből és egy fapadra fektettük a tornác boltívei alatt. René nem törődött vele, hanem a kastélyba rohant; én követtem. René jól ismerhette a járást. Egy tántorgó vértes belénkbotlott, René belérugott és egy sötét sarokba röpitette a csörömpölő, sóhajtó vasembert. Előbb azonban kicsavarta kezéből a fáklyát. Így azután láttam, hogy fával burkolt nagy teremben vagyunk. A keskeny falon végigpásztázott a fáklya fénye és... uram irgalmazz! mormogtam. Ott állott sápadtan, a furcsa véres szemével, a fehérszőke hajával, a sólymos dáma, öklén az irtózatos madarával. Olajbafestetten, aranyos keretben.

A velencés festők pingálnak úgy, mint annak a képnek a mestere. Sziporkázó, gyöngyös brokátruhát viselt a szépséges asszony, vadászruhát, csizmácskát, ámde válla meztelen volt és tejszínű kicsi melle kiduzzadt a mézesbarna derék csipkéiből. Három fejlődő leányka ült a lábánál, kettő vörösesszőke, a harmadik hollófekete; mind gazdag magyar viseletben, drága bimbózó alakjuk volt. Ó milyen gyönyörűségesek voltak ezek négyen, bánatos mosolyukkal, a keskeny válluk, a harmatos keblük sötétben is derengő fehérségével. René láza most már az én testemet és lelkemet is megpörkölte. «A sólymos dáma, a sólymos dáma», - hajtogattam didergőn és egy kicsit boldogan. René megragadta a kezemet: «Nem, nem, ez a ház elűzött úrnője, a három hugával. A katonák csunyán megijedtek tőle. Hála a magasságos egeknek.» «A ház úrnője tehát mégis a sólymos dáma leszármazója?!» - kérdeztem. René nagyot nézett. «A leszármazója?» - kérdezte. «Ó titkár úr. Kár volt szép tollas kalapját vassal béleltetnie, mert igen elnehezíté jó spanyol fejét.»

A sólymos dáma megjelenése és ellenséges viselkedése villámgyorsan lőn tudottá a katonák sorában. A generális maga is félelmet érezhetett; az eddig barátságos, szerencsétjósló fantom ime katonái ellen fordult. El akartam neki mondani, hogy embereit csupán egy festett kép rémítette meg. René azonban megtiltotta ezt. A gróf úr szégyelné a maga kishitűségét és azt, hogy felült néhány ostoba katona babonás meséjének. Elveszteném a kegyeit, a szóbanforgó vértesek pedig háromszáz ütést, vagy épen kötelet kapnának. És úgy éreztem, hogy hallgatásom az elmenekült hölgyek javát szolgálja, anélkül, hogy ezzel a császár ő fölségének kárt okoznék. René a bolthajtásos, kicsiablakos teremben, amely mindig homályos vagy sötét lehetett, furfangos munkát végzett. A képet leborította egy ócska, fekete vértesköpönyeggel, így az valósággal eltünt. Volt ebben valami mókás, de a lelkem háborgott és jobban hallottam a dobokat, mint valaha.

A gróf úr szerény vacsoráját a nagy, sötétlő teremben fogyasztotta el. A vihar tombolt, az eső zuhatagosan ömlött, a lovak szivfájdítóan nyerítettek, a katonák vadul káromkodtak a kis vasrácsos ablakok alatt. Estebéd után a gróf úr lepihent, ott, ahol vacsorázott; egy hatalmas karosszékben elszunnyadt szépen. René és én a kastély kis könyvesszobájába mentünk böngészni, de csak néhány rossz theológiai munkát találtunk. Meddő munkánk sokáig tartott, utána én visszatértem jó urunkhoz, aki már nem aludt, hanem az asztalnál osztogatta parancsait, nehéz karos kandeláberek fényében; körülötte álló tisztjei suttogva izegtek-mozogtak. A tábornok úr elmondá, hogy épen hivatni akart engem és Renét, mert pontos és igen kedvező híreket hoztak a takarmányolókról. E jó híreket három igen ifjú, csinos csajkás legénykétől kaptuk, ezek ott kuporogtak a terem sarkában. Senkisem gondolt velük a nagy izgalom közepette. Csak én figyeltem őket. Mert kettő vörösesszőke volt közülük, a harmadik pedig fekete.

A trombiták recsegtek, a dobokat verték, verték a megszakadásig, a sípok fenyegetően, pökhendien fütyörésztek. A vihar elült, szép szivárvány ívelt az égen. Odaléptem az ablakhoz. René az udvaron ábrándozott és nézte a szivárványt. Ki tudja, minő bohókás gondolatokat szőtt a szivárvánnyal kapcsolatban. Intettem neki, hogy siessen föl. Jött is, a terem egyetlen ajtaján át, amelyet vértes altiszt őrzött belülről, és amelyet kulccsal is elzártunk, ugyancsak belülről, a tanácskozás, parancsosztás idejére.

Igen. De ennek ellenére a három csajkást hasztalan kerestem a teremben, hogy megmutassam őket Renének. Az a fal, amelyen a kép lógott, elnyelte őket. Az előbb még ott gunnyasztottak, egymást átölelve, csaknem úgy, mint a három leányka a nagy festményen, a két rőtszőke és a fekete. Rejtek-ajtó van a kép mögött, - gondoltam, vagy talán visszatértek az aranyos keretbe, a szépséges úrasszony lábához. Zsibbadozott minden tagom, a torkom kiszáradt, a nyálam keserű volt, mint az epe. És nem hittem már önnön érzékeimnek és eszemnek. A csajkásfiúk hasonlatosak voltak a gyöngyvállú, kagylókeblű kisasszonyokhoz. De levelet hoztak Van Beeghtől, a harácsolók parancsnokától; a pecsét hiteles volt, mondták a tisztek! Van Beeghnek volt egy nehéz aranygyűrűje, háromszögű karneolkővel, és ezt a gyűrűt mindenki ismerte, aki valaha császári szolgálatban állott. A kövér, pólyásbaba arcú Van Beegh ezredes ezzel pecsételt; országos hírű kópé volt és nem egészen folt nélkül való becsületű.

Azonnal fölkerekedtünk a harácsolók roppant gazdag zsákmánya hathatós védelmére. Van Beegh ama jelentése, hogy saját kis csapatával megfutamította az ellenség huszárait és portyázó kozák zsoldosait, fölkeltette vérteseink harci kedvét, urunk pedig örült, mert lenézte a magyar könnyű lovasságot és a kozákokat is. René a kastélyban maradt, ő aféle személyi szolgálatot tevő nyargonc-tiszt volt és igen ügyes, használható, de a tábornok úr haragudott reá és ezért bízta meg a kastély őrzésével és vele hagyott néhány beteg vagy részeg katonát. René érezte, hogy megcsúfolják, de hallgatott. Mi pedig megindultunk, több oszlopban és több uton, hogy még a sötétség beállta előtt elérjük a gyülekező helyükhöz közeledő dúsan megrakott szekereket. Buquoy gróf úr pedig a legjobb lovasokkal és muskétásokkal menetelt és én is ott lovagoltam, ötszázan voltunk és olyan uton haladtunk, amelyet Van Beegh, levele szerint, örök időkre megtisztított minden ellenségtől. Ámde Érsekujvár irányából porfelhőket láttunk, és jőnek is nagy sebességgel felénk magyar lovasok, lándzsáikat lóbálva; pici színes lobogóik vígan lengtek, sisakjaik, páncéljaik vörösen csillantak föl az alkonyatban. Egy sovány, hosszúnyakú magyar úr vezette őket, akinek borvirágos orra volt és golyvás nyaka, de maga Nagy Sándor nem ülhetett szebben a lovon, mint ez a magyar főtiszt. Amidőn pisztolylövésnyire voltak tőlünk, a magyar vezér mögött sűrű sorokban nyargaló katonák szétfutottak és látható lőn zöld ruhában, fehéren, vészes arccal a sólymos asszony, az ő soraikban! A megsértett fantom ellenünk jött. Családja házát feldúltuk, most fizetett érte.

A mi száz, meg száz vasbaöltözött lovasunk, a mi sok muskétásunk megfordult és menekült a sólymos dáma elől. Kardcsapás nélkül. A muskétások között még akadt olyan, aki tüzelni mert, a fejét vesztve menekülő vértes azonban legázolta őket. Ilyen csetepaté még nem volt a világon. Az ütközet színhelyén egyetlen halott feküdt csupán; a megvert császáriakat csak jó messze érték utól az üldöző magyarok. Ott aztán véres viaskodás fejlődött, ámde onnan már látni sem lehetett azt az egyetlenegy halottat az út porában. Tizennégy seb, tizennégy szörnyű seb tátongott a testén! A mi jó urunk, Buquoy grófja volt ez a halott. A tábornok úr nem futott meg és az átkozottak fölkoncolták, mert harcolt egyedül is és nem akarta megadni magát. Én nem védhettem meg, a viadal első percében csákányfokával leütöttek és begurítottak egy árokba. Még láttam a sólymos asszonyt fölém hajolni a vöröslő szeméve, úgy nézett, mint a rémséges madara, amely most a vállán ült; csuklyája színes tollait szellő borzolgatta és a csőre csillogott, mint a réz. Azután halottként feküdtem az árok fenekén, mit sem tudva magamról és a császár seregéről, amelyet azon a napon annyi, de annyi csapás ért. A nagy hadvezért lemészárolták, a császári vértesek elfutottak egy ködből, temetőpárából való asszony elől, mint a nyulak; a szekerek az ujvári kicsapó sereg kezére kerültek már akkor, amidőn bennünket a Van Beegh címeres pecsétjével ékes levéllel kicsaltak Lábonból. Nem tudom Thurzó urat lovagiatlansággal vádolni, nekik sem volt több harcosuk, mint nekünk, még csak lesből sem támadtak reánk, de mindenesetre jobban vigyáztunk volna magunkra és katonáink hangulatára, ha az áruló Van Beegh nem csatlakozik a magyarokhoz és nem pecsételi gyűrűjével a becsületünk halálos ítéletét; a magyarok később fejét vették, és ma már azt hiszem, hogy a sólymos asszony megbabonázta őt is.

Azokat a dobokat mindig hallom. Az erdélyi fejedelem fölmentette Ujvárt és én a betört fejemmel tántorogtam és bolyongtam a mocsarak vidékén, amíg rá nem akadtam egy erős császári szekéroszlopra, amely hadiszert hozott Bécsből. Amidőn ezen szekéroszlop visszatért Ausztriába, engem is magával vitt. Fizetést egész magyarországi utam idején nem kaptam, a kincstár csak tényleges titkári szolgálatom idejére akart fizetést adni, mert rosszakaróim tudták, hogy ez a szolgálat a sors szeszélye és magyar fantómok játéka következtében, - hibámon kivül, Isten látja lelkemet, - csak egyetlen napig tartott! És én pörösködtem, addig, amíg pénzem volt és az őszentségétől kapott láncot is kénytelen voltam eladni. A pöröm idején találkoztam René hadnaggyal, akiből komor, szófukar ember lett rövid hónapok alatt és elhagyta a katonai szolgálatot, azt hiszem, vádolta magát a szegény jó Buquoy gróf haláláért, amelyben magam is talán kissé bűnős voltam. Hogyan került el a láboni kastélyból? erről annyira mélyen hallgatott, hogy azt hiszem, asszonyi kéz volt a dologban. Vagy talán a sólymos asszony varázslata. Ki tudja. Ez a René okos ember volt, és amit a föld bosszújáról mondott, az csunyán beteljesült. Magyarország igen különös ország. Ez a René igen szép katonai pályát futhatott volna meg, ha katona marad. Igen nagy kár, hogy letette a pléhgallért. Ő tourainei fiú volt és ha jól emlékszem, Descartes volt a becsületes neve.

*

A kézirat nem végződik ezzel, a szerencsétlen hispániai még sokat panaszkodik, balsorsról, sulyos betegségről, amelyből talán föl sem épül soha. Szegény hazánkat és a szép magyar amazont, az ifjú Cartesius szerelme tárgyát azonban többé nem említi. Az ilyen kéziratok betűzgetésénél kiszárad az ember torka; a portól, vagy mitől. Jól esik utána egy-két pohár a klastrom édes, szörpös görög borából. Szegény magyarokat segítse az Isten.