Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály:
- Mi közöm hozzá? - kérdezhetné a tudós. - Mit tehetek róla? Nekem egyetlen feladatom az igazságot kutatni. Nem hazudhatok. Nem hallgathatom el tudományos meggyőződésemet semmiféle aggály kedvéért.
Ez a beszéd végtelenül rokonszenves lenne. Mert ez a beszéd egy norma tiszteletét mutatná, egy fix pontot az emberi értékek megingott világában. Ahol az Igazság csillaga változatlan tekintéllyel ragyog, ott nem kell félni hogy a Szellem morálja és öntudata kialudhat. Ez a beszéd legalább arra a konok heroizmusra vallana mely a pozitivista irány nagy tudósait jellemezte.
De hogyan illenék a szellemtörténész szájába? Ő seholsem látja ezt a változatlan csillagot, és sohasem állította hogy látná. Az ő igazsága korhoz-kötött és fluktuáló. Gondolkodása bevallottan szubjektiv, s alig hivatkozhat egy tőle mindenkép független, alakíthatatlan keménységű Igazságra. Épületének alapját nem a pozitív világnézet biztos vagy biztosnak-vélt talajára vetette, hanem egy filozófiai iskola eszmefelhőire melyek keletkezésük óta folyton változó formációkat mutattak, s gyakran látszottak a kétkedés ürébe foszlani. «A szellemtörténet» - mondja Thienemann - «a német filozófiai idealizmussal áll vagy bukik.» Tételei nem iparkodtak független maradni a metafizikai hipotézisektől. Ellenkezőleg: egy egész idealista metafizikát implikálnak. S ez nem a Platon adeptusainak diadalmas, hívő, szinte vallásos ideálizmusa, mely a földi dolgok, emberi cselekedetek mögött örök törvények uralmát, változhatatlan normák szentségét látja.
A szellemtörténet csak a változó koreszméket látja a História tényei mögött. A felhőket látja melyek a változatlan fénnyel égő csillagokat eltakarják. Oly hajóshoz hasonlít aki a csillagok helyett a felhők futása szerint akar tájékozódni. Vannak-e csillagok egyáltalán, vagy nincsenek? Egy bizonyos: a szellemtörténet mindent a változó felhőzethez mér, még önnönmagát is. Létjogát, büszkeségét nem valami szilárd ismeretelméleti vagy okos módszertani normáknak való megfelelésben találja. Nem tanainak igazságában, vagy az igazságra vezető hasznosságában. Hanem főleg, és szinte egyedül korszerűségében. Thienemann, de a többi szellemtörténész is úgyszólván egytől-egyig, akik a
Valóban korszerű is. A kor szülte, ez a mi demokratikus, kollektivista és relativista szellemű korunk, mely nem hisz az egyén erejében, az igazság független voltában, a zseniben, a céltalan művészet érdemességében, a Morál időtlenségében. Csak a közösség szellemében hisz, s a «szellemtörténet» elsősorban