Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
8.

A szellemtörténet művelői általában nem vonják le tanaiknak ily végletes következéseit. Azok a szerzők például, akikről beszélünk, teljességgel irodalmi érdeklődésű s esztétikai fogékonyságú szellemek; s a szociológikus nézőpontot csak mintegy tudományos lelkiismeretességből s kötelességként szabják magukra; szinte önmegtagadóan. Bizonyos űr van elméletük és hajlamaik között, s nem gondolnám hogy az esztétikai értékek teljes relativitását vallanák.

Époly kevéssé valószínű hogy az új irány politikai történetírói, e derék és kitűnő tudósok, a végletes erkölcsi nihilizmus apostolainak éreznék magukat.

Diákkoromban némi csodálkozással olvastam hogy a fizikusok olyan elméletet használnak a különféle tünemények egységes magyarázatára, melyből végső fokon képtelenségek következnek; emberi logikánkkal fölfoghatatlan dolgok amikben az elméletalkotó tudós maga sem lát egy pillanatig sem tényleges igazságot. A tudományos elméletek végső következései senkit sem nyugtalanítanak, mert az elméletet senkisem tekinti másnak, mint «munkahipotézisnek», mely bizonyos pontig szolgál, és bármikor elejthető. Valami ilyen lenne talán a szellemtöréneti szemlélet is: addig jó míg nem veszik nagyon komolyan? Félős azonban, századunk mentalitását ismerve, hogy ez a kor előbb-utóbb nagyon is hajlandó lesz a szellemtörténeti relativizmus végső következéseit levonni, s bennük a saját tendenciáinak megerősítését látni.

Mert ezek a következések nem csupán az esztétikai gondolkodást érintik, hanem kihatnak a szellemi élet minden ágára. Sőt például a politikai történet terén a relativizmus lejtője még sokkal sikosabb. A történetíró nem vétkezik ha az emberi történetet úgy rajzolja ahogy van: leleplezve a motívumok önző voltát, a szűk körbe záró koreszmék zsarnokiságát, az erősek rosszhiszeműségét, az idealisták gyámoltalanságát és szétzúzódását, a hírnév furcsa félreértéseit mely későbbi századok morálját magyarázza bele a régi erősek tetteibe. Mindezt kötelessége is föltárnia kegyelet, szépítés és vígasztalás nélkül. Hazafiatlanságról, vagy ép morális cinizmusról vádolni a történetírót, ahogy azt például Szekfüvel tették, mert magyar hősök életét evvel az elfogulatlansággal merte megírni: többnyire nemcsak nem intelligens, de nem is jóhiszemű állásfoglalás. Mi tiszteltük a tudós bátorságát s bámultuk éles tekintetét. Tapsoltunk neki akkor is mikor megszabadította történetírásunkat a mult század liberális-nacionálista világnézetének békójától. Elmult korok embereit csak a saját századuk értékskálája szerint szabad megítélni! Ezt be kellett látni s voltak akik ellen ezt hangoztatni szerettük volna mi is!

De túl a Történelem illetékességén - mert hisz mi nem vagyunk historikusok - hullámzott bennünk bizonyos filozófikus ijedelem mitnem állítunk, és főleg, mitnem tagadunk evvel? Nincsen hát semmi más morál a korok változó babonái fölött? Minden igazolható, ha a kor és kollektivitás hangulata fedi, s ami evvel ellenkezik, az máris «könnyűnek találtatott»? S nem kell-e akkor ugyanezt a nézésmódot a mi korunk megítélésében is alkalmazni? Milyen mestere lesz így a Történelem az Életnek? Teljesen lemond arról a magas erkölcsi feladatról amelyet régi álmaiban kijelölt magának: a változhatatlan Morál törvényeit tenni mértékül a kor perverz eszméivel s féktelen tetteivel szembe s fölülről nézni századát, mintegy minden századok tanulságainak ormáról?

Persze: a Történelem nem moralizál. Ahelyett a saját mértékével fogja mérni a kort; oly törvénykönyvvel mely szerint biztosan fölmentésre talál akit maga az Élet el nem ítélt. De nem egy neme-e ez is a morálnak? Mi más lényegben mint a Siker morálja? A siker lévén valószínű következése, s egyúttal legbiztosabb kritériuma, a kor eszméivel való összhangzásnak, cselekedetben úgy mint gondolatban, politikában mint irodalomban. Az igazi emberi érték ez az összhangzás. A történetíró legjobban tudja, hogy az ember mily gyenge, törékeny nádszál a kor hatalmas szellőivel szemben, s mit törődik ő és a történelem a széttört nádszálakkal. Ennek a történetírásnak könnyen a legsívárabb tanulsága lehet: meghajolás a kollektivitás szelleme előtt, minden egyéni gondolat értéktelensége, a kollektivitás szellemétől független morál és esztétika tagadása. Csupa oly konklúzió amit kollektiv és relativista szellemű korunk bizonnyal nagy készséggel elfogad. S ezért nem lehet egészen kicsinek mondani a veszélyt amit rejt. Minden fegyvernek megvannak a maga veszélyei, hogy például gyermek vagy vakember kezébe kerülhet; s a Tudomány fegyvereinek legnagyobb veszélyük volt mindig hogy az Élet kezébe kerülhetnek.

De talán egy rögeszme beszél itt mely mindenütt veszélyt szimatol - «veszedelmes világnézetet», és «írástudók árulását»? Agg morálcsősz ki elmaradt korától; noha milyen más kor sugalhatott volna ily rögeszmét? Évezredek hittek a Független Értékkódexben; s egyetlen kor tagadja azt: a mienk. Ez a század a világháborúval kezdődött, s ki tudja, mivel fog még végződni! A Szellem minden hatalma eltűnhet, minden törvénye elavulhat, - a szellem embereinek jóhiszemű s gyanútlan asszisztálása mellett.