Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
6.

Mindez sok szolgálatot tesz és nagyon segíti az irodalom kollektiv folyamának megfigyelését; az egyéni jelenségekre azonban már sokkal bajosabban alkalmazható. Az áramok rajza a kollektiv szemléletben tökéletesnek és igaznak látszik; mihelyt azonban egyes írói egyéniségekre akarjuk vetíteni, nehézségekre és erőltetett magyarázatokra vezet. Farkas Gyula érzi ezt. «Természetes, hogy az élet törvényszerűsége nem matematikai érvényességű», mondja. S nem mentegeti német mesterét, Nadlert, aki az írók fajiságából indulva ki, ahol az író karaktere nem felel meg elméletének, ott származását iparkodik kétségbevonni. «Ezek az alkalmi túlzások» - mondja - «nem döntik meg a szemléleti mód tényekben-rejlő, alapvető igazságát.» De mit jelent az, hogy «tényekben-rejlő», ha tények meg nem dönthetik? Persze, nem fizikai tényekről van itt szó, hanem az élet merev logikánkkal meg nem fogható tényeiről, nem is tényeiről hanem irányáról, tendenciáiról, bergsoni élán-járól, amely egyetlen kollektiv tény, csak intuitiv uton megközelíthető, s nem bontható az egyes tények pozitiv halmazára. De akkor csakugyan nem szabad az egyes tényekre alkalmazni, s Farkas hiába iparkodik az elméletet mennél testhezállóbbá szabni a magyar viszonyokra, hiába mond le például a faji magyarázásokról, tudva, hogy «nálunk egységes fajiságról, de még a faji keveredés törvényszerűségéről sem igen lehet szó», - mégis, mihelyt az egyes írói jelenségeket kezdi értelmezni, beleesik ugyanabba a hibába amit Nadlernél észrevesz. Ő is kényszerül kimagyarázni s gyakran elmagyarázni a tényeket: ha például a költő, aki utjába kerül, karakterében tökéletesen «katolikus», s a valóságban mégis protestáns, mint Berzsenyi. Ha a valóság ellenkezik az elmélettel, annál rosszabb a valóságra nézve.

Általában a szellemtörténet elméleteinek első hibájuk az hogy elméletek. Csábítanak és köteleznek, mint minden elmélet. Érezni ezt még Horváth János könyvének némely lapjain is; aki bizonyára nem beszélne annyit, mint amennyit beszél, pl. középkori irodalmunk közönségéről, tájairól, «típusjellegéről és életformáiról», ott is ahol adatok alig kinálkoznak, föltevésekbe bocsátkozva vagy magától értetődő dolgokat ismételgetve. Csupán azért mert az elmélet e témák hangsúlyozását kívánta. Ezek a lapok az érdekes könyv legérdektelenebb fejezeteit teszik; még a stílus is, mely másutt nem nélkülözi azt az ökonómiát, mely az elegánciához feltétlenül szükséges, e helyeken szószaporítóvá, terjengővé válik.

Ha van Horváth könyvének hibája, akkor azt leginkább az érdeklődésnek ebben a kissé erőltetett átfordításában kell keresni, a tiszta irodalmiról a szociológiai térre, az elméletnek megfelelően. Anonymus kiléte például nem érdekli. Egy zárójeles mellékmondattal suhan át azon ami oly fontos és körülvitatott problémája volt a pozitivista történetíróknak akik elsősorban az egyéni jelenségekre vonatkozó adatokat kutatták. Ellenben hosszú oldalakat szán rá hogy a hazai szerzetesrendek reformálóinak nevét és működési idejét kikutassa, akik pedig az irodalomra csak annyiban voltak hatással hogy közönséget neveltek neki, vagy legfeljebb termelését szervezték. Ez mindenki előtt aránytalannak fog föltűnni akit a könyvhöz tiszta irodalmi érdeklődés vezet.

Dehát a szellemtörténészt nem annyira az irodalom izgatja, mint inkább az irodalmi élet, az irodalmi tudat: mozgalmak, közönség, közvélemény, s az írónál szinte jobban a szerkesztő; minden, ami a kollektiv irodalmi erőket és szellemet tükrözi. Csakhogy ez a kollektiv szellem különböző egyének gyakran ellenmondó tendenciáinak eredője. Az írói lélek, bármily tele olykor ellenmondásokkal az is, még mindig sokkal megfoghatóbb, ellenőrizhetőbb valami mint ez a kollektiv szellem. Az legalább nyilvánvaló s elhatárolt egység. De emennél mi biztosíthatja a történetírót hogy nem önkényesen lát bele s különít benne el egységeket, melyek mindenesetre összefolynak és szétfolynak? Mi más, mint önnön intuiciója? Erre azonban a legszubjektivebb essayista, sőt a regényíró is hivatkozhatik. A szellemtörténész, mondja Thienemann, «úgy illeszti egymáshoz az adatokat és tényeket, hogy látható legyen a belső egység, hogy minden csöppnyi adatban az egész tükröződjék.» A tudományos anyag e «belső organizálása» «pótolja» szerinte azt amit máskülönben csak «hangulati és érzelmi elemek aláfestésével» lehetne elérni. S büszkén teszi hozzá: «Az irodalomtörténet tudományának, mint minden tudománynak, arra kell törekednie hogy az irracionális és szubjektiv elemeket háttérbe szorítsa épúgy mint az ismeretlen világát, és megőrizze a megismerés objektiv jellegét.»

De hisz ez a «belső organizálás», az adatokkal való mozaikjáték époly szubjektiv, sőt önkényes lehet, akár az a módszer mely a stilussal, «érzelmi és hangulati aláfestéssel» éri el ugyanazt a hatást. A szépíró is jól tudja hogy száraz tények kiszámított összeállításával épúgy elő lehet állítani a művészi hazugságot, mint a saját lirai kitalálásunkkal és stilusunk «aláfestésével». A naturalista regényírók nagy része nem tesz egyebet. A regényíró hazugsága az alak vagy miliő, amelyet megteremt: esetleg igaz hazugság. Esetleg nem igaz: még akkor is ha minden tény, amelyből összeállítja, igaz önmagában. De az összkép, igaz vagy nem igaz, mégis csak hazugság, azaz művészet, mindaddig mig egyetlen garantáló és ellenőrző kezese az intuició.