Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Marczali Henrik: Emlékeim

Marczali Henrik: Emlékeim
(2., befejező közl.)
HÁBORÚS VILÁG

Megnyílt az egyetem. Hallgató volt fölös számmal, de jobbára csak I. és II. éves. Szemináriumomból negyven közül 24 ment a frontra. Maradt 8 pap, 8 leány és Kossányi, a szenior. Egy cinikus kollegám - szegény azóta meghalt - azt mondta: mi lesz ennek vége: egy csomó gyerek. Még októberben elesett egy kedves jó tanítványom, Borsiczky Béla. Elesett egy nagyreményű tiszt-hallgatóm is: Thurzó kapitány. Fiam nincs. Hat unokaöcsém volt a háborúban, csak egy került haza épkézláb. De azért 1919 óta a zsidó frontkerülő. Egy oláh tiszt, ki aztán Romániába szökött, francia nyelven írt emlékirataiban említi, hogy csak egy igazi hőst látott - az is zsidó volt.

Előadásaimat buzgón folytattam, de egészen belékerültem a háború lélektanába; ma piszichózisnak mondanák. Tiszának később megmondtam, hogy őt is kész voltam lelőni, - Jeszenszkynek elbeszéltem - ha csak egy falut is átenged a románoknak. De a nagy izgalom szinte jóssá avatott. Március 22-én leányom síró hangon telefonál, hogy végünk van, Przemysl elesett. Azt feleltem, visszakapjuk. Lemberget is? Igen. Mikor? három hónap alatt. Pontosan június 22-én vonultak be mieink Galicia fővárosába.

Április 6-án igen érdekes és komoly látogatóm volt, Bärnreuter, előbb osztrák miniszter, a Reichsrat egyik főoszlopa. Részt vett az olasz követelések miatt folytatott tanácskozásban; szórul-szóra elmondta, mik ott történtek. Tőlem még Andrássyhoz készült. Jól ismertem, sokat mászkáltunk együtt Dél-Tirolban, hol annyira járatosak voltunk, hogy többször vezetőknek néztek a túristák. Elővettem a térképet, ő pedig minden egyes pontnál megmondta, hol van erőnk és mekkora. Kitünt, hogy csak a Harmadánál van komoly hézag. Első szavam az volt: Madonna geben wir nicht her - ezt a helyet szerettem legjobban. A többi határpontot megjelöltük a térképen. «Wenn aber Italien doch eingreift?» kérdi komoran. Italiens Eingreifen wird keine weltgeschichtlichen Folgen nach sich ziehen, wenn die Grenzen so geschützt sind, wies es im Plane steht. Vidáman mondja: Sie flössen uns neues Leben ein, wir dachten, Alles sei verloren. - Nicht im geringsten. Es besteht aber eine andere Befürchtung. Die Dardanellen werden schwer zu halten sein, wenn Italien eingreift. - Und daran haben wir nicht gedacht! rebegi szégyenlősen. «Sie müssen aber daren denken. Wir müssen Bulgarien um jeden Preis für uns gewinnen.»

Volt ennek utójátéka is. Panaszkodott, hogy Ausztriában nincs elegendő kenyér. Erre azt feleltem: ott 7 font a ráció, nálunk csak 6. Ha együtt harcolunk, együtt koplalunk is, ha kell. Az önök bele sem hosszabb a mienknél. - Ezzel legalább azt értem el, hogy vagy három hónapig a bécsi sajtó nem érintette ezt a témát.

Ezek mellett irodalmi munkásságom sem szünetelt. Történelmi alapon fejtettem ki a «Századok»-ban, hogyan lehet fenntartani nagy háború idején a valuta értékét. A maximum nem használ - az mindjárt minimummá válik. Nem használ a forgalom korlátozása sem; sőt ellenkezőleg. Az egyedüli biztos gyógyszer a szabad forgalom és az illetéktelenül felhalmozott élelmiszer lefoglalása. Mindenki helyesnek találta - és tették az ellenkezőjét.

Az 1915-ik év ránk nézve igen kedvezően végződött. Hötzendorf már óriás hódításokról készített tervet; Tisza, igen helyesen, ellene volt minden területi nagyobbodásnak. Lengyelország volt a nagy kérdőjel és én az egész háborún át azon az állásponton voltam, melyet Trevelyan előtt vallottam. Volt bennem valami csökevénye a régi lengyel-magyar barátságnak és a Revue Internationaleba cikket írtam a magyar-lengyel viszony fejlődéséről. Ez nemcsak a lengyeleknek tetszett, hanem a Neue Züricher Zeitung is nagy elismeréssel írt róla.

Június 15-én nagy lengyel deputáció jelent meg nálam, Bandursky lembergi püspök vezetése alatt, nemzeti viseletben; csődület volt lakásom előtt. A püspök megköszönte fáradozásomat; én röviden válaszoltam és kértem a többi urat, csupa galiciai, távozzanak, egyedül szeretnék vezetőjükkel beszélni. Azok meglehetős haragosan elmentek, én pedig kértem a püspököt, küldjön az orosz részről valókat és posenieket, kikkel komolyan lehet tárgyalni. Azóta csaknem minden héten jöttek arisztokraták és más előkelők, jobbára igen jóravaló urak - még egy szép hölgy is megtisztelt. Úgy láttam, az orosz rabság kiirtotta belőlük a politikai érzéket, csak a poseniek mutatkoztak igen értelmeseknek. Mielőtt Bécsbe vagy Berlinbe mentek volna, mindig felkerestek, a derék Stamirovszky volt a bemutató. Független Lengyelországra gondoltam, szász, vagy bajor király alatt, a monarchia és Poroszország közös oltalma alatt. Csakhamar tapasztaltam azonban, hogy bármiben állapodtunk is meg, ők az ellenkezőt tették. Ez meglehetősen lelohasztotta buzgalmamat. Mégis igyekeztem, nagy unszolásukra, Tiszát meggyőzni annak szükségéről, hogy a lengyel vitézséget a közös érdek szolgálatára használjuk fel. Mivel pedig ők Pilsudszkyt tartották az egyetlennek, ki képes nemzeti seregüket szervezni, a miniszterelnököt nagy nehezen rábírtam, hogy kívánságukat teljesíteni törekedjék. Ez végre sikerült is, - de nem tudom, okosan jártam-e el.

Meglátogatott, de egyedül, Dasinszky is, a galiciai szocialisták vezetője. Ez komoly ember. Mondtam neki: «Ich habe jedes Wort geglaubt, das Sie über Ihre Landsleute gesagt haben». 1918 elején jöttek utoljára, főuraik színe-java. Panaszkodtak, hogy Ferenc József függetlenségüket akarta, utóda ellenben magának kívánja országukat. Ezen igazán nem bírtam segíteni.

Jósika lebeszélt, hogy a lengyel ügyekbe ártsam magam. Non valeur-nek tekintette őket. A katasztrofális fordulat ránk nézve Luck volt, hol körülbelül 400.000 emberünk jutott fogságba. Ezt a hiányt többé pótolnunk nem lehetett; első következése a román betörés. Meg kell jegyeznem, hogy Luck és Okna, Bukovinában, még álmomban is háborgatott. Nem győztem kérdezni Jeszenszkyt és Hazay miniszter urat, rendben van-e minden. Mi több, Conrad május 21-én ünnepélyesen kijelentette, hogy aggodalomra semmi ok, oly erősek állásaink. Sajnos, érzésem nem csalt.

Gróf Széchenyi Gyula, Marcali földesura, katona, majd József főherceg udvarmestere, igen jó szívvel volt irántam és gyakran sétáltunk a bástyán. Egy évvel idősebb volt Ferenc Józsefnél is, de friss és szókimondó. Mivel összeköttetése az uralkodóval régi, őt szokták megbízni kellemetlen híreknek a király elé juttatásával. Elolvashattam emlékiratait. Luck után a felségnél jelentkezett. Haditörvényszék elé kell állítani azt a főherceget, kinek tulajdonították a lucki végzetes csapást. A király: «Er ist aber unschuldig». Umso besser, Majestät, er muss aber von ein Kriegsgericht gestellt werden, sonst werden unsere Verbündeten und die ganze Welt meinen, dass die Erzherzoge die Armee zugrunderichten. «Ich kann nicht», nyögte szegény aggastyán görnyedten.

Halála óriás benyomást tett rám. Nemcsak mert bámultam munkakedvét és lelkiismeretességét, hanem azért is, mert ő volt, az általános tisztelet miatt, melynek örvendett, az egyetlen, ki jó békét szerezhetett volna. Nekrológját bővebben megírtam a Pester Lloydban.

Ezekben az években igazán lankadatlan voltam. Sokat írtam, előadtam Pesten kívül Miskolcon, Aradon és Baján is. Aradi előadásomat kibővítve kiadtam Világhatalom és Világgazdaság cím alatt; nagyon olvasták.

Károly király trónrajutásának első évfordulóján hivatalosan megkértek, írjak e nevezetes napról. Írtam is, fejtegetve, hogy tőle a középkor megszünését várjuk és reméljük. Azért kellett írnom, mert Bécsben Pribram írt ez alkalomra.

Az egyetemen tovább folyt a munka, igazi megkönnyebbülés volt a sok és sokféle izgalom közepett. A gazdasági lerongyolódás minket is érintett. Nagyot nőttem feleségem szemében, mikor még élelmet is tudtam valahogy szerezni. De 1916 nyarán már fáradt voltam; először életemben. Mentünk Gasteinba. Ott legalább az a nagy örömünk volt, hogy sokat érintkezhettünk Franz Klein osztrák miniszterrel és gróf Esterházy Pállal; mindegyik elsőrangú a maga nemében.

Mikor Tisza visszajött a frontról, tüzetesen kihallgattam. Sajnos, még nem mondhatok el mindent.

Egy évvel később kihallgattam Esterházy Móricot, ki rövid miniszterelnökségét teljes lelki összeroppanással fizette meg.

Az «Ujság» 1918 pünkösdjén interjút kért: mikor lesz vége a háborúnak? Azt feleltem, mindenesetre még ez évben. Mert vagy mi győzünk, - akkor hatolt Ludendorff diadalmasan előre, az orosz meg lerakta a fegyvert - vagy bejő idejében Amerika.

Politikába ez évben csak egyszer avatkoztam, akkor is katonai szempontból. A mieink Olaszországban diadalmasan hatoltak előre. Egy este a Pester Lloydban olvasom, hogy a Piavenál nagy győzelem, 15.000 fogoly, száz ágyú, Asolonál - északon - ellenben megakadt előrahaladásunk. Erre azt mondom, ez nem győzelem, hanem nagy baj. Világos, hogy tőrbe akarták vonni az ellenséget, ollóval. Az olló egyik ága elcsorbult; nem lehet vágni vele. Azonnal abba kell hagyni a Piavén való átmenetelt. Ezzel szaladok a munkapártba - de ki törődött akkor ilyennel.

Szeptember 12-én, mikor még minden frontunk állott, tudtam meg, hogy a háború elveszett. Hogy mennyire - arról még nem volt fogalmam. Az egyetem megnyílt, mint rendesen és óriási volt a hallgatók száma, kik mindenfelől özönlöttek. Abban az időben igen sokat törődött velem gróf Teleki Pál és többször is eljött hozzám a szeminariumba; egyszer báró Nopcsával. Azon voltak, hogy mielőbb menjek külföldre «nyelvet fogni», tudván, mennyi jó összeköttetésem van, különösen Angliával. Teleki azt kívánta, szóljak Andrássynak, ki külügyminiszternek volt jelölve, hisz oly jó viszonyban vagyok vele, bizonyára kiküld. Azt feleltem, hogy Andrássy mindig nagyon kitüntetett bizalmával, de nem kérhetek semmit; szóljon ő. Néhány nappal később ismét eljő Teleki. «Úgylátszik, már nem Andrássyé, hanem Károlyié a jövő», volt első szavam hozzá. «Már Károlyival is beszéltem», volt válasza.

Október 24-én, az egyetemre menve, az Esterházy-utcában látok három ujságírót; egyikök Salusinszky volt. Mikor lesz forradalom, kérdem. - Már van.

Hétfőn, 28-án este ismét együtt vagyunk. Andrássy már külügyminiszter és telefonon Bécsbe kéret. Reggel utazom, velem jő Ludvigh is. Délután 3-kor jelentkezem. Andrássy nem fogadhat, az Urak házának deputációja volt nála, mely ellenezte az elválást Németországtól. Windisch-Grätz herceg, az államtitkár fogad és a miniszter meghagyásából értesít arról, hogy mindenben szabad kezet hagy, csak menjek Svájcba, nyélbeütni a propagandát. Erre azt válaszoltam, hogy elmegyek, akár repülőn is, ha tudom, hogy Angliába, vagy Amerikába érhetek. Annak azonban semmi értelme, hogy Svájcba menjek, hiába költeni az állam pénzét. Arra az első kérdésre ugyanis: van-e már tárgyalásunk vagy éppen megállapodásunk, tagadó választ kaptam. Viszont ceruzával, oly sürgős volt az ügy, megírtam a propagandának egész tervét, akár én szerkesztem, akár más, kit ajánlottam.

Eközben megtelik a Ballplatz, számos jobbára jólöltözött néppel; sok hölgy volt köztük. Egy úr szónokol, Andrássy kimegy az erkélyre, mi Windisch-Grätz herceggel a szomszéd szobából nézzük a jelenetet. A német szövetség elhagyása elleni tiltakozás a szónoklat tárgya. Egyszerre látom, hogy a herceg egészen elvörösödik. Én is hallottam, de nem értettem. Kérdem, mit hallott? Fülembe súgja: «hoch die Republik». Ott hallottam ezt először életemben.

Az idő tellett: látom bejönni Andrássy grófnét, ki akkor érkezett. Ami szomorúság, gyász, kétségbeesés van, azt szép arca kifejezte.

Hat órakor valami minisztertanácsfélére hívtak. Ott volt Franz miniszter, volt követünk Kopenhágában, Windisch-Grätz és csekélységem. Mind azon fáradtak, hogy rábeszéljenek a Svájcba utazásra. A már előadott okoknál fogva erre nem voltam hajlandó, de ismételtem, mihely kilátás van arra, hogy befogadnak, a pokolba is elmegyek. Elképzelhető, mennyire izgatott volt a hangulat. Végre a herceg, ki mellettem ül, hozzám fordul: «Reisen Sie, Professor, auf Geld kommt es uns nicht an». Sie sehen, Fürst, dass mir auch nicht auf Geld ankommt. » Felkeltem és mentem haza. Még megírtam elutazásom okát és kértem, adja át Andrássynak.

Szerdán délután kettőre érkezem. Kelenföldön kocsit veszek. Minden kirakaton látom: a Nemzeti Tanács védelme alatt. Első kérdésem otthon az volt: hol van Tisza?

Politikai pályám evvel megszünt. Gazdag életet éltem, hálát adok érte a gondviselésnek.

Következett a kor, melyben «jól élt, ki jól rejtőzött».