Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (5)

Kassák Lajos: Egy ember élete (5)
Vergődés
9.

Annyit már tudtam az életből, hogy nem úgy teljesülnek be benne a dolgok, ahogyan az ember előre elképzeli. Nem tévesztettek meg hát a sikerek és nem törtek le a kudarcok. Egyetlen dolog van, amit nem tudunk túlélni s ez a halál. Különben mindennek egyszer a végére érünk. A jó és a rossz valósággal törvényszerűen váltakozik életünkben. Az volt a filozófiám, hogy végeredményben minden rajtunk múlik. Ha legyőznek bennünket, akkor ennek a mai gyöngeségünk az oka s ha mi győzünk, az annyira természetes, hogy szót sem érdemel. Ismerőseim és barátaim nem értették meg az ilyen okoskodásaimat. Sokszor órákhosszat vitatkoztunk anélkül, hogy egymást meggyőztük volna. Azon az estén is így történt, mikor Kis Károllyal, Balázs Klárival és Jolánnal kint üldögéltünk az ujpesti Szénatéren.

Cirkusz állt a téren, bent már játszottak, szólt a zene, trombiták harsogtak nekivadult ritmusokban s az acetilén zöld fénye átszűrődött a ponyva hasadékain. Ha pénzünk van, lehet, hogy mi is bementünk volna a cirkuszba, de így kintmaradtunk és nem mutattuk meg kíváncsiságunkat. Pénztelen munkásemberek álldogáltak a téren, kamasz lányok és fiúk hancuroztak, mi közel a ponyvához leültünk a cirkuszosok padjára. Az életről, a harcról, szerencséről és szerencsétlenségekről beszélgettünk.

- Senki nem kerülheti el a sorsát - mondta Balázs Klári. - Ha erőnk lenne hozzá, akkor rendet teremthetnénk, de sajnos, olyanok vagyunk, mint a porszemek.

Örömmel vitatkoztam. Nemcsak azért örültem az ilyen beszélgetéseknek, mert kötekednem lehetett a többiekkel, hanem azért is, mert észrevettem, ilyen alkalmakkal sok új gondolat születik meg bennem, olyasmikről is beszélek, amikre eddig nem gondoltam. Valósággal, mintha egy idegen ember szólna, hallom a hangom és fölfigyelek arra, amiket mondok. Valószínű, hogy már régebbtől bennem élnek a most elmondottak, de így a szavakon át váltak bennem tudatossá s a szavak mint a langyos eső visszahullnak belém termékenyítően. Határozottan válaszoltam Klárinak:

- Nagyon kicsinynek érezheti magát az az ember, aki így beszél, mint te. Ha igazad lenne, akkor megérdemelnénk, hogy itt menten lemészároljuk egymást. Annyit sem érünk, mint egy hajításnyi fa.

Kis Károly is benne volt már:

- Nem is érünk többet. Ellenségesen áll velünk szemben a világ és akkor tapos el bennünket, amikor akar.

- Ha gyöngék és ostobák vagyunk! - mondtam. - Nálam egészen máskép van. Még sohasem történt velem olyan az életben, amiért másokat vagy valami kivülem álló dolgot okolhattam volna.

- Úgy? - kérdezte Jolán. - És ha kimégy az utcára és elgázol egy autó éppen akkor, amikor vidáman fütyörésztél.

Mosolyogva, fölényesen mondtam:

- Akkor? Akkor egyedül én voltam az oka mindennek.

Egyszerre kérdezték:

- Hátha a soffőr részeg volt, vagy rosszul lett?!

- Ez az ő baja. De gondoljátok csak meg. A részeg soffőr nem önmagát gázolta el, hanem engem. Aki se részeg nem voltam, se beteg. No, értitek a logikát? Képzeljétek el. A részeg soffőr itt jön át a téren a kocsijával két-háromszáz ember között, semmi baj nem történik és puff, egyszer csak elgázol engem, aki fütyörészve éppen akkor indultam el, keresztben a téren. Világos! Ha nem feledkeztem volna meg arról, hogy most egy téren megyek keresztül, ahol kocsik és autók szaladgálnak, ha erről a kicsiségről el nem feledkeztem volna, akkor vigyáztam volna magamra és kikerültem volna a részeg soffőr kocsiját. Igaz ez, vagy nem igaz?

Hallgattak, végre is Kis Károly szólalt meg.

- Ez igaz. Nagyon világosnak látszik, de mégis, ha igaz lenne, akkor soha semmiféle kellemetlen dolog nem történne velünk az életben.

- Kellemetlen dolgok történhetnek velünk, csak kétségbeejtő nem. Az az ember, aki úgy érzi, hogy a gázolásnak az autó az oka, az kétségbeesik, a magamfajtájú azonban egyszerűen levonja az eset konzekvenciáit és azt mondja: Máskor legyen annyi eszed, hogy a tereken és útkereszteződéseken jobban vigyázz magadra és vakon ne menj neki a száguldó automobilnak. Az erősebb, mint te vagy és egy ilyen összeütközésnél valószínűleg te maradsz alul. És ez végig így van mindenben. Gyermekkoromra is világosan vissza tudok emlékezni: sok minden történt velem az életben s azt mondom, senkin nem akarok bosszút állni, komolyan, hosszantartóan senkire nem haragszom. Engem még sosem csaltak meg a barátaim. Nem csaltak meg, mert sosem hittem bennük. Úgy veszem az embereket, ahogyan vannak. S a nőkkel is ugyanígy vagyok. A nők is csak azt csaphatják be, aki hisz nekik.

Klári azt kérdezte:

- Te minden nőt rossznak és a bizalomra érdemtelennek tartasz?

- Igen. Vagy nem is egészen így mondanám. A nők úgy általában rosszak, de ha mi férfiak elég okosak és erősek vagyunk, akkor azt a kis jót, ami bennük van, megszerezhetjük magunknak. Mindez rajtunk múlik. Nekünk tudnunk kell, hogy ők bizonyosan becsapnak bennünket s van, aki ezt előbb és van, aki később veszi észre. Azt mondom hát: nem kell kétségbeesnünk a rossz dolgok miatt, hanem védekezni kell tudni ellenük.

- Nem tudtam, hogyan mondjam meg, de most, hogy így beszélsz, megmondom - szólt közbe Jolán, aki eddig hallgatott. Szinte feltűnően figyelt rám, mintha szóról-szóra valami fínom műszerrel méricskélné le a beszédemet. - Fönt voltam a Nyugatnál, átadtam a verseidet, Osvát mindjárt elolvasta és mindjárt vissza is adta.

Kis Károly felém fordultan kérdezte:

- Azokat, amiket nekem mutattál? Azok pedig szép versek.

Jolán felelt rá:

- Azokat adta vissza. Azt mondta, hogy lompos, nyers dolgok, tehetséges ember, aki írta őket, de még nagyon messze van attól, hogy kellően finomak és nagyszerűek legyenek a dolgai... Szép, érdekes ember, szúrósan és elutasítóan nézett rám a szemüvege mögül és én majdnem sírva jöttem ki a szobájából. Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy ezeket a verseket visszaadta. És látod, Kasi, ezért nincs neked igazad. Te szép verseket írtál s ő egyszerűen visszadobta azokat. Nem rajta mulott, hogy a verseid nem jelenhettek meg a Nyugatban?

Határozottan feleltem:

- Nem. Tisztára rajtam mulott!

- Ez már csak szócsavarás, - mondta Kis Károly. - Az igazság az, hogy Isten jóvoltából ott ül egy kényúr és rendelkezik élők és holtak fölött.

- Erre én azt kérdezem: Micsoda költő vagyok én, ha ez a kényúr így tud rendelkezni velem. Valószínűleg a verseim jók. Annyira jók, hogy titeket már meg is nyertelek velük, de annyira még mindig nem jók, hogy annak az embernek az ellenállását is le tudtam volna velük győzni. Nem tudom, kicsoda, micsoda az az ember. Még soha nem láttam, még soha nem beszéltem vele, de azért imponál nekem. De mi történne velem, ha most kétségbe esnék?! Az, hogy nem írnék több verset, vagy legalább is az, hogy többé nem jelentkeznék velük Osvátnál. Már pedig ez nem így lesz. Ha ezeket visszadobta, majd írok olyanokat, amilyeneket már nem fog merni visszadobni. Nem olyan nyálkás finomságokat, amilyeneket ő szeretne tőlem, hanem olyan keményeket és egészeket, amik betörik a fejét. Ha csakugyan költő vagyok, akkor győzni fogok. Ez tiszta sor.

Ebben mind a hárman igazat adtak nekem. Még beszélgettünk egy kicsit a költészetről, kis bajainkról, terveinkről és reményeinkről s aztán valami egészen más közömbös témára tértünk át. Megfigyeltem, hogy ők őszintén túltették magukat az előbbi dolgokon, elevenek és könnyű kedvűek. Belém azonban, belémesett valami féreg és rágni kezdett bennem. Éreztem, mély fájdalommal éreztem a fogait. Igaz, hogy nem estem kétségbe, de nem is maradtam meg annak a fölényes, biztosszavú embernek, aki az előbb voltam. Mintha valami súlyos terhet emeltem volna a hátamra s ha látszatra még itt is vagyok e között a három ember között, a valóságban, már egész másutt járok. Nem kívánta tőlem és nem parancsolta rám senki és a nehéz terhemmel mégis megindultam hegynek felfelé.

Nyugtalanító, nehéz napok következtek.

Nem a tétlenség, hanem a komor és szorgalmas belső tevékenykedések napjai. Ásóval és csákánnyal dolgoztam magamban. Osvátot ellenségnek láttam, akit le akarok győzni. Úgy képzeltem, ő egy fal, aki mögött szabad, nagy térségek vannak és én mindenáron oda akarok jutni ezekre a térségekre. Megkerülni nem lehet a falat, át kell hát törnöm rajta. De itt hiába kisérleteznék, holmi faltörőkosokkal, itt csak a versek segíthetnek rajtam. Nem írtam, hanem készülődtem az írásra. Egyre mélyebben és mélyebben fordultam önmagamba, egyre keményebbek és határozottabbak lettek a szavaim és egyre biztosabbnak éreztem magam a dolgomban. De a versek készen és magamat is kielégítőn nem akartak megszületni. Ki tudja, talán egy életen át is elkínlódhattam volna így. De aztán más színek következtek.

Újabb levelet kaptam Hegedüs Máriától. Szigorú, elkeseredett sorok voltak. Azt írta, hogy nem bírta tovább a nyomorgást s Rákospalotán beállt egy házba szolgálónak. Gyötri a tüdőbetegsége s a gyerek megszületése sincs már messze. Azt írta, hogy most nagytakarítás van a házban, egész nap a létrán kell állnia, néha szédülés fogja el s ilyenkor legjobb szeretne meghalni. S talán el is szánja magát arra, hogy meghaljon. Vagy valami mást csinál. Azt írja: Ha nem jössz ki hozzám meglátogatni, ha megvetsz és egyáltalában nem akarsz a segítségemre lenni, akkor előbb veled, aztán magammal is végezni fogok. Ha nem jössz ki hozzám, akkor én megyek be tehozzád és kivitriolozom a szemeidet. Megérdemelnéd, hogy az akasztófán végezd be az életedet.

Kegyetlen írás volt ez, könyörgés és parancs, olyan vád, ami alatt más bizonyára összeroppant volna. Nem tudtam, mit csináljak! Sajnáltam a lányt, őszintén sajnáltam s mégis ahelyett, hogy kimentem volna hozzá, együgyű töprengésbe estem. Tudtam, hogy igaza van és nem volt hozzá erőm, hogy meghajoljak ez előtt az igazság előtt. Sokat foglalkoztam a szerelem és házasság kérdésével s mindig arra az eredményre lyukadtam ki, hogy nem vagyok szerelmes természetű és sohasem fogok megnősülni. Attól a valóságtól pedig, hogy egyszer gyerekem legyen, majdnem rettegtem. Volt idő, hogy úgy próbáltam megszabadulni a gondolattól, hogy elhitettem magammal, magtalan természetű vagyok s így nem is kell félnem az ilyen veszedelmektől. Miből következtettem ezt? Nem tudom. Valószínüleg csak így tudtam magam megnyugtatni. Valószínű, csak így tudtam védekezni az ellen, hogy mint a többi embereknek, egyszer nekem is utódom születhetik. Tévedtem és elismerem, hogy az a gyerek tőlem származik. Dehát mit csináljak? Mit kezdjek vele? S ki tudja, milyen lesz? Én semmi esetre sem vagyok jó ahhoz, hogy okos, derék ember váljék belőle. Az is lehet, már a születésénél nyomorék lesz. Valami vízfejű, hebegő, pupos. Vigye el az ördög ezt az egész életet. Megfeledkeztem a versírásról, napokig ezek a gondolatok emésztettek. De azért nem mentem ki Hegedüs Máriához és levelet sem írtam neki.

Vártam és vállaltam, történjen, aminek történnie kell. Ha jól meggondolom, be kell látnom, hogy semmi öröm nem jutott ki nekem eddigi életemben. Ha kivitriolozza a szemeimet, hát kivitriolozza. Ha bejön hozzám, odaállok majd elé és nem csukom be a szemeimet. Miért voltam olyan gyönge, hogy kikezdtem ezzel a lánnyal. Nem is szerettem. Emlékszem rá, mikor először bebujtam az ágyába, rózsaszínű ing volt rajta s Gödrös részegen horkolt a divánon. Ravaszul csináltam a dolgot. De nem akaratból, csak úgy jöttek az érzéseim és nem tudtam neki ellentállni. A lánynak szép mellei voltak s tudja ördög miért, egészen megbolondultam. A mellek, azok így hatnak rám. Milyen szomorú az, hogy a lányoknak mellük van. Úgy ki vannak készítve, hogy az ember elveszíti magát.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Anyám sejthetett valamit, kérdezgetett, célzásokat tett arra a levélre, amit kaptam, de amit neki nem olvastam el s most is kitérően válaszoltam.

A testvéreim többször megkérdezték:

- Miért vagy olyan szomorú? Olyan vagy, mint valami vén ember.

- Az égről leesett a virágcsokor - mondtam - és megették a disznók.

Károly bácsi rögtön benne volt a játékban:

- Nem virágcsokor volt az, öcsém! Hanem a kaszirnő szeme a Pálmából, és én találtam meg a földön. Most is itt van a zsebemben. Éjjelenként néha belenézek, hogy el ne felejtsem, szombat este megint be kell menni a Pálmába.

- Egyszer én is elmegyek magával.

- Gyere, öcsém. Olyan kaszirnő van ott, ha egyszer rád néz, mindjárt inadba száll a lelked. Én csak tudok inni, de, Istenúgyse, az még jobban iszik. Gyönyörűség nézni, amint magába önt egy egész pohár grokkot. Ha nem lenne feleségem, Istenúgyse, összemennék vele. Ilyen két lélek se talált rá még egymásra a világban. Az volna egy élet! De így csak senyved az ember! Vágyakozik annak a bálványnak az árnyékába, aki ott virul el valahol Dömsödön.

Különös ember volt. Pillanatok alatt nyugalomra és jókedvre tudta hangolni a többieket. Az egész család akár állandóan sírhatott volna nyomorúságában s ha Károly bácsi megszólalt, akkor kinyiltak a füleik és fölbugyborékolt belőlük a nevetés. Én is nevettem, de nem úgy, mint ők. Keserűségek voltam a számban s ha sírni tudnék, talán el is sírtam volna magam. Nem tudtam kifeledkezni a dolgokból, mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok s mégis ragaszkodtam a családomhoz, az ismerőseimhez és nem tudtam tőlük elszakadni. Egyedül a verseim azok, amik eltakarnak vagy amikbe belekapaszkodok és fölrepülnek velem a magasba, mint éneklő, óriási madarak. És hiába ütöttek durunggal és bunkóval a mindennapok bajai, nyugtalanul és kíváncsian figyeltem az irodalmi eseményeket. Ekkor már jó barátságban voltam Elek Alfréddal, a fiatal költővel s az egyik napon örömmel elujságolta nekem.

- Új lap fog megjelenni - mondta - szemben a Nyugattal. Renaissance lesz a címe, Zigány Árpád és Révész Béla fogják szerkeszteni. Szocialista tendenciájú lap lesz, ahol majd mi is szóhoz juthatunk. Én már adtam is verseket Révésznek, menj föl hozzá te is, biztosan tőled is közöl valamit.

Húzódoztam, nehezen szántam rá magam, hogy fölmenjek Révész Bélához. Osvát jutott eszembe s ekkor azt gondoltam: fölmegyek és ugyanazokat a verseimet adom át Révésznek, amiket Osvát visszadobott.

Még aznap este fölmentem Révészhez, a Népszava szerkesztőségébe. Ismertük már egymás nevét, de személyesen még nem találkoztunk.

Halkan, félszegen léptem a szobába. Révész az íróasztal mellett ült, rám nézett, várta, hogy megszólaljak. Mialatt beszéltem, látható figyelemmel hallgatott s aztán megkérdezte:

- Mit parancsol az elvtárs?

Már elmondtam, hogy mit akarok s ez a kérdés most nagyon megzavart. Újra belekezdtem mondókámba s ő megint megszólalt:

- Hangosabban, elvtárs, mert nem hallom. Kéziratokat hozott?

- Igen. Hallottam, hogy Révész elvtárs egy új lapot fog szerkeszteni és abba szeretnék verseket elhelyezni.

- Hogy hívják az elvtársat?

Megmondtam a nevem, ő felállt a székről s kezét átnyujtotta felém az asztal fölött.

- Nagyon örülök - mondta. - Olvastam már néhány versét s örülni fogok, ha hozhatok magától valamit. Hagyja csak itt az írásokat, majd elolvasom.

Megint dadogtam valamit s ő megint azt mondta:

- Hangosabban, mert nem hallom tisztán. Bajok vannak a fülemmel, néha rosszul hallok. Hagyja csak itt az írásokat és jöjjön föl egy hét mulva.

Kezet fogtunk és elmentem.

Eléggé közvetlenül, barátságosan bánt velem ez az ember, hálás voltam érte.

Siettem be a Meteorba. Találkoztam Bodrogival, örömmel elujságoltam neki a történteket.

Bodrogi gúnyosan elvigyorodott.

- Ne ülj föl neki, pajtikám! Nem igaz abból egy szó se, amit az mond. Nem köllünk annak mi, ott van neki Ady. Egy klikk az egész. Ő símogatja Adyt, Ady símogatja őtet s így aztán mindenhol leszedik a tejfelt. Ameddig egy Adynak szava lehet itt, addig a poézisnak befellegzett. Ady, Reinitz, Révész, Hatvany, kik ezek az urak? És mégis ők grasszálnak.

Kissé letörten mondtam:

- Nem tudom. Én nem ismerem őket közelebbről, de azért más véleményem van róluk, mint neked. Ady mégis csak nagy költő. S a többiek is. Istenem, én már olvastam szép dolgokat a többiektől is.

Bodrogi nem állt oda vitatkozni velem. Nagyon biztos lehetett a dolgában, éreztette velem, hogy ő túl van ilyen kicsiny okoskodásokon. Egy ideig még szótlanul egymás mellett ültünk, aztán én átmentem egy másik asztalhoz.

Csodálatosképpen tele voltam érzésekkel és gondolatokkal.

Kinyilott szép jövőt láttam magam előtt, ceruzát, papírt vettem elő és írni kezdtem.

Könnyen és eleven ízességgel születtek meg a szavaim.

De jaj, az élet, ami mögöttük van, az is az enyém! S amennyire verseimben fölfelé szállok, ugyanannyit vagy még többet visszazuhanok mindennapi életemben.

Este, hogy hazamentem, nálunk találtam Jolánt. Együtt ültek Anyámmal, mindketten szomorúak és kisírt szeműek voltak. Hosszú, reménytelen panaszkodások lehettek mögöttük.

Jolán a tüdőbajáról beszélt s tompa, szinte nyirkosan színtelen volt a hangja.

- Nem szabad elcsüggednünk - mondta Anyám. - Bizakodni kell, fiatal asszony s ez megerősíti az embert.

Jolán kényszeredetten válaszolta:

- Meg fogok halni. Sokszor gondoltam, legjobb lenne meghalni.

Hallottam, amit mondott és éreztem, hogy nem tréfálkozni akar ezekkel a szavaival. Mély bánat és elkeseredés van mögöttük s lehet, hogy csakugyan szívesen lemondana az életről. Szerettem volna odalépni hozzá. Anyám előtt megsímogatni s egyszer és mindenkorra az ő nagy szeretetébe ajánlani. De erre nem került a sor. Jolán már készülődött és nemsokára elindultunk.

Ezen az estén kocsmába mentünk. Egy dunaparti kocsmába, kint Ujpesten. Az ablakon át ki lehetett látni a folyóra, sötétkék volt a víz s a bécsi hajó ereszkedett rajta lefelé, mint valami mozgó, kivilágított sziget.

- Nincs más megoldás. Ha meg akarok gyógyulni, akkor be kell feküdnöm a kórházba. Legalább, ha egy hónapot pihenhetnék.

- Igazad van. Le vagy gyöngülve és pihenned kellene.

Késő éjszakáig együtt maradtunk, másnap pedig elment és fölvételre jelentkezett a kórházban.