Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint

Kosztolányi Dezső: Balassa Bálint [+]
I.

Ő az «első magyar költő». Ez a megállapítás kissé önkényesnek rémlik. Hiszen verseink nyomdokát - határozatlan, vagy határozatlanul - sokkal messzebb követhetjük az időben. A Mária-siralomban már fellüktet nyelvünk sajátos üteme és régibb nyelvemlékeinkben szintén találunk egy-egy zengő sort, egy-egy mássalhangzó-rímet, mely nyilván még a pogány-kor maradványa s szájhagyomány útján öröklődött későbbi nemzedékekre. Verselőink is vannak előtte, kiket név szerint ismerünk. Mégis őt illeti meg az a rang, hogy az «első magyar költő».

Miért? Mindenekelőtt azért, mert munkáiban olyan értékeket hagyott ránk, hogy azokból ma is kirakhatjuk egy élő - érző és gondolkozó - ember képét. Aztán szándéka mindig művészi. Íródeákjaink csak újjgyakorlatot végeztek nyelvünk akkor még kezdetleges hangszerén. Ő már költött. Ez a végbeli vitéz - úgy látszik - tudatában is volt annak, hogy kicsoda. Egyik versében «szegény zarándok»-nak nevezi magát a régi barátok előtt, «kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekszenek». Költeményeinek egy részét bujdosása előtt elégette: «Ti pedig szerzettem, átkozott sok versek Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok jót nem érdemeltek.» Ez nem csekély öntudatra vall a tizenhatodik században, mikor élet és művészet, valóság és képzelet még nem különödött úgy el egymástól, mint manapság. Verseit a maga egyéni tulajdonának tekintette. Személyes kapcsolatban volt velük, érzelmi kapcsolatban. Egy levelében arról is tanuságot tesz, hogy ő, a renaissance fia, már tudja, micsoda a költői önérzet, melyet a középkori ember ilyen formában aligha emlegetett: «Nemzettel, emberséggel és egyéb ollyal, kit gonosz szerencse embertől el nem veszthet, alábbvalónak magamat egyik Dobónál sem vallom, értékkel kisebbnek nem mondom.»

Hogy költőnek érezte-e magát, abban az értelemben, mint a mai költő, akinek a költészet hivatása, kenyere, végzete és élete, arra vajmi bajos felelni. Híre-neve, amíg élt, nem volt. Egyetlen könyve jelent meg nyomtatásban, egy németből fordított vallásos elmélkedés, a «Betegh Lelkeknek való füves kertecske», Krakkóban, 1572-ben s ezt a könyvét több nem is követte. Istenes énekei kéziratokban kerengtek a kortársak között, egyházi énekgyüjtemények őrizték meg. Első verseskönyve a halála után harmincnyolc évvel látott napvilágot 1632-ben, Bártfán s 1866-ig harminckilenc kiadás kelt el belőle.

Voltakép csak 1874-ben fedezték föl, miután a Radvánszkyak radványi kastélyában véletlenül rábukkantak virágénekeinek kéziratára. Ezeket sokáig véka alá rejtették. Zrinyi mint «Fajtalan versek»-et dugdosta könyvtárában. Balassa Bálint ennek ellenére állandóan hatott költőinkre. Hangja évszázadon át visszhangzott. Csokonai-ig ő jelentette a költőt. Ma pedig éppúgy vélekedünk «az elmés, tudós Balassá»-ról, mint kortársa, tanítványa, első kiadója, Rimay János, aki, az akkori lantosokhoz mérve őt, azt írta, hogy olyan, «mint az sas az több apró madarak előtt».

 

[+] Előszó a Franklin Társulat nemsokára megjelenő új Balassa-kiadásához.