Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Marczali Henrik: Emlékeim (1)

Marczali Henrik: Emlékeim (1) [+]
HÁBORÚS VILÁG

Megszoktam már 1898 óta figyelemmel kisérni, mi megy végbe külföldön. Bosznia annexiója és az azzal kapcsolatos bonyodalmak megtanítottak, hogy Európa két ellenséges táborra oszlott, melyek összecsapása véletlenektől függ, melyek azonban nem soká várathatnak magukra. Erőseknek kell tehát lennünk, erőseknek.

A koalició nehezen vált meg uralmától: azt a tintatartók dobása - cseh minta - bizonyítja. Viszont a munkapárt diadalának sem bírtam egészen örülni. Inkább ne legyen túlnyomó többség - de só sem. Berzeviczyvel, ki a pártnak nevet adott, találkoztam; kérdezett, milyen fejlődés várható. Ha az egész magyar intelligencia - feleltem - egyesül, jobb időknek nézhetünk elébe; ha nem, nem. Az első nagy csata a póttartalékosok jegyében folyt le. Ebben a pártok egyetértettek: Andrássy együtt ment Tiszával. Midőn a király lemondással fenyegetődzött, Ferenc Ferdinánd főherceg befolyását láttam érvényesülni. Ő már minden rendelkezést megtett Magyarország katonai megszállására, mihelyt Ferenc József behunyta szemét. A főcsata azonban hátra volt, azt Tiszta István vívta, mint házelnök. Engem nagyon bántott a lex Vadász erőszakos végrehajtása és az ellenkezők kivezetése. De mikor Herczel professzornál láttam, minő virágözönnel borították el az ellenzék legelőkelőbb hölgyei Kovácsot, ki a parlamentben merényletet követett el a házelnök ellen, mégis beadtam névjegyemet a szomszéd Tiszánál. Ismét «peccatur intra muros et extra», de ez esetben is a konstantinápolyi szentencia hajlította Tisza felé a mérleget.

Nemzetegyesítési ábrándjaimnak ugyan befellegzett.

De másnak is. A XVIII. század dorbézolása után a XIX.-ben az erény korhelyleveses korszaka következett. Ezt az irányt Richardson érzelgős regényei, Clarissa, Grandison és Pamela kezdték meg, folytatta Rousseau a Nouvelle Héloise-zal. A francia forradalomnak a «vertu» lett a jelszava; «minden francia erényes lesz; minden francia boldog lesz». Tökéletességre Schiller vitte a «Tugend»-ot, a «Drei Worte des Glaubens» című költeményében. Nálunk még az ősi «virtus» dívott, melyben kétségtelenül volt római tartalom is - lásd Berzsenyit -, de amely azután inkább irónikus értelmet nyert. Az olasz «virtů»-nak édes-kevés köze az erényhez. Széchenyi hozta ezt a szót forgalomba, a szó legszigorúbb értelmében.

Béla fiához intézett intelmében így ír: «Tudtommal igen kevésnek jutott eszébe nemcsak a testnek, hanem a léleknek is «trainirozása», mert ha már Énünk egy részét el akarjuk hanyagolni, logikusabbnak látszik mostohán bánni testünkkel, sőt megfeledkezni róla, mint nemesebb részünket, a lelket».

«Ezen sokat, igen sokat töprenkedtem. Az emberiséget száz meg száz vallásra oszlottnak látom, melyek gyakran ellenségesen, sőt elkeseredten állanak szemben; pedig az erény csak egyféle! A zsidónak nem más az erénye, mint a keresztyéné, a mohamedánusnak sem más, mint a khínainak stb. és az emberek vak tévelygésükben mégis áthághatatlan falakat emelnek egy emberfiának a másiktól elválasztására! Gyakran gondoltam át fájdalommal és nem egyszer jutott eszembe, miért nem állítanak fel lelki: vagyis inkább erkölcsi trainirozó iskolákat, hol minden ember, valláskülömbség nélkül, gyakorolhatná magát kötelességei teljesítésében, jó cselekedetekben stb., röviden: minden erényben, holott annyi az intézet (lovaglás, úszás, torna stb.), melyek által ügyesebb, de közvetlenül «jobb» nem lesz az ember. Vannak orthopädikus intézetek, melyekben testi ferdeségeket kiegyenesítenek; de ilyen lelki gyógyító intézményeket hiába keresünk; noha bizonyosan több lelki, mint testi félszeg és hiányos emberfia népesíti a világot és ilyen magasztos célra nem elegendő az iskola, a fegyház, de még a kat. egyház sem.»

Ez a szellem, Széchenyi lelke, emelte ki két nemzedéken át a magyarságot a föld porából és tette a nagy nemzeteknek sokban méltó társává. De mint annyi más, ez a szó is elkopott. Alig maradt belőle más, mint «barátja az erénynek». De ha nem tévedünk, annak is már csak tréfás volt az értelme és mostanában alig maradt meg az egész fenséges eszméből - mint az erénycsősz.

Tacitus mondja, hogy az erény - a római virtus - fogalmával elvész maga az erény is. Talán nálunk illetékesebbek megerősítik ezt a szabályt. És ha így van, ez a legnagyobb veszteség, mely minket Mohács óta ért.

Ilyeneken járt az eszem. A napi politika nem igen érdekelt, a balkáni bonyodalmak, a balkáni népek győzelmei a török fölött sokkal inkább. A bolgárok és szerbek első győzelmei után két kollegám a jogi karból kérdezett, mit szól ehhez a történelem, a magistra vitae, Cicero szerint az élet mestere. Azt feleltem, túlsokat politizáltunk és mulattunk és túlkeveset dolgoztunk. Ha nem banketteztünk volna annyit, nem kellene nagy bajtól tartanunk.

Kérdeztem Hazai Samu miniszter úr véleményét, szíves volt a diplomáciai levelezést felolvasni. Ebből kitünt, hogy a katonai attasék jól ítélték meg a helyzetet; diplomatáink nem.

Londonból, 1913 elején meghívást kaptam a történeti kongresszusban részvételre. Jankovics miniszter úr felhatalmazást adott nekem a kormány képviseletére és a jövő kongresszusnak Budapestre meghívására, az utóbbit azon fenntartással, hogy a vendégség 24.000 forintnál többe ne kerüljön. Felhatalmazást kaptam arra is, hogy cseretanárok dolgában tárgyaljak az oxfordi, cambridgei és párizsi egyetemmel.

Elutázásom előtt felkerestem Görgeit, ki már 95 éves elmult, de még teljes szellemi frisseségnek örvendett. Utam őt nagyon érdekelte, minden lehetőről kikérdezett, arról is, neutrális lesz-e Anglia, mire természetesen nem felelhettem. Mikor búcsúzásnál megszorítottam kezét, vállamra ütött: hát nem tudod, hogy milyen vén emberrel van dolgod, minek bántasz, mondta tréfásan.

A kongresszus teljesen sikerült. Tudtommal minden állam képviselve volt, a délamerikaiak is. Feltünően számos volt az orosz delegáció. Bobrinsky gróf vezetése alatt, ki egyik ünnepi szónoknak minősítette magát. Több régi jó ismerőst találtam, köztük Wilamowitz őexcellenciáját és nejét, Mommsen leányát és Lamprechtet, akivel nagyon összebarátkoztam. Egyáltalában igen számosan jelent meg a szép nem, különösen Amerikából. Mind arra kértek, tegyek meg mindent, hogy a jövő kongresszust Budapesten tartsák meg - olyan kedvesnek ítélték akkor fővárosunkat. Jó viszonyba léptem osztrák kollegáimmal, a legtöbb időt azonban angol barátaimnak szenteltem.

Megnéztük, mi csak megnézhető volt; Westminstert, Towert, Templet, parlamentet. Fogadott a canterburyi érsek, Davison úr is, ki ifjú fürgeséggel mutatta Lambeth műkincseit, mialatt a hölgyek teáztak. Meghívott nagykövetünk, gróf Mensdorff Pouilly is, ki, mint Festetics György gróf, követségi titkár velem közölte, már hallotta nevemet.

Éppen akkor nagy harc dúlt a parlamentben a Marconi-részvények miatt. Több minisztert, köztük Lloyd George-t is visszaéléssel gyanusítottak. Egy barátom meghívott dinerre: «to meet Mr. Winston Churchill and Mr. Lloyd George». Ünnepi ruhába vetettem magam és odasiettem, hogy kimentsem magam. Ilyen rátartós volt akkor szegény fejem.

Meg voltunk híva Windsorba is, a királyi kastélyba. Már láttam 1877-ben, de csak most jöttem tudatára, milyen gyönyörű. Különösen a várkápolnája ragadott meg annyira, hogy éveken át vele álmodtam. Őfelsége udvari gyász miatt távol maradt, Hamilton herceg főkamarás fogadott és tartott minden jóval.

Akármilyen csillogó volt a sok ünnep, akármilyen fényes az angol vendégszeretet, a politikai horizont beborulása foglalkoztatott minden elmét. Szkutari kérdése igen nagy bonyodalmat helyezett kilátásba. Egy nagy ebédnél hozzám jő dr. Fedlich József professzor, később miniszter, búcsúzni. Haza kell mennie, egy hét mulva kitör a nagy háború. Hiába tartóztattam: attól még bátran maradhat akár egy hónapig. Fejtegette politikai programmját: Wir können die unverbrauchte Volkskraft unserer deutschen Alpenländer nicht den Slaven überlassen. Jetzt muss auch die deutsche Frage endgültig gelöst werden. Dann erreicht auch Ungarn sein Ziel: die Unabhängigkeit. Azt feleltem, igenis függetlenséget akarunk, de a Habsburgokkal. Lamprecht előadása a modern Németországot jellemzi. «Ha belekényszerítenek a háborúba, megvívjuk.»

Közben folyt a munka gőzerővel. Mindennap délelőtt, délután ülések. Dr. Ward, a brit akadémia elnöke bámulatos energiával kezelte elnöki tisztét. Egy-egy előadás 30 percnél tovább nem tarthat. Mint a kongresszus egyik alelnöke, én is elnököltem egy osztályban. Előadást is tartottam: Széchenyi és Anglia cím alatt. Gooch barátom ki is adta a Contemporary Reviewban és History and Historians of the Nineteenth Century című derék művében talán jóakaró túlzással méltatja munkásságomat. A «Times» is bőven és behatóan írt róla.

Az utolsó elnöki ülésen a jövő kongresszus helyéről kellett határozni. Határozni kellett arról is, milyen nyelven lehet majd ott előadni. Meyer Eduard ellenezte a sokféle nyelv használatát, csak a nagy nemzetekét érti meg mindenki, vagy legalább a többség. A kongresszus székhelyén azonban a honit sem szabad kizárni. Így is határoztunk. Többen úgy nyilatkoztak, hogy Oroszországról nem lehet szó, mert oda nem minden vallásbelit bocsátanak be. Erre Bobrinsky gróf kijelentette, hogy őfelsége a cár megbízta őt annak kijelentésével, hogy ebben az esetben kizárásról szó nem lehet. Rám került a sor. Igazán nem tudnám megmondani, a háborús kilátás miatt-e vagy mert a 24.000 forintot sajnáltam, azt ajánlottam, hogy a jövő kongresszust Szt. Péterváron tartsuk meg. Bobrinsky és társai meghatva köszönték meg, emlegetve a hagyományos magyar lovagiasságot. Jól tudták, hogy Magyarországnak is volt jó erős pártja - nemcsak a nőnemből. Az osztrákok is velünk tartottak volna, meg az amerikaiak egy része is, kiknek Jameson úr, a Carnegie-Foundation elnöke volt igen tekintélyes vezetője.

Szétoszoltunk, előbb még Anglia külömböző vidékeit látogatva, hová meghívtak. Mi Cambridge-be mentünk, hisz oda kötött már a hála is művem kiadása miatt. Oda kötött barátságunk Temperley iránt is. Dr. Ward fogadott, még az angolnál is ritka vendégszeretettel. Szép napokat töltöttünk ott, megismerkedtünk Weardale lorddal és Frazerrel is, a «Golden Bough» szerzőjével, aki Goldziher után tudakozódott.

Londoni időzésem idején meglátogatott Williams úr, a «Times» dolgozótársa, ki Pesten volt nálam. Azért jött, hogy összehozzon Trevelyan Györggyel, kiről csak azt tudtam, hogy Macaulay unokaöccse és jeles történetíró. Azt is tudtam, hogy évekkel ezelőtt járt Magyarországon - Farkas Pál kalauzolta - és éppen nem épült az ott látottakon. Megbeszéltük a találkozást, London legelegánsabb cukrászatában, az Albemarle-streeten. Két óra hosszant tartott beszélgetésünk. Először magyar ügyekről. A magyar választási rendszert nagyon elavultnak találta. Erre azt feleltem, hogy Angliában 1832-ig hasonló állapotok uralkodtak, sőt sokban még rosszabbak. Nálunk sokkal alacsonyabb a cenzus, mint Angliában. Hirtelen gyors változást Anglia megengedhet magának - mi nem. Kérdezte, megadnám-e, ha tőlem függne, a jogot a munkásoknak? Ezer örömmel, minden dolgozó embernek, csak a munkátlanokat zárnám ki. Ezt a megkülömböztetést, válaszolta, nehéz volna törvénybe iktatni. A nemzetiségi kérdést éppen nem tartotta reánk nézve veszélyesnek, különösen mikor felvilágosítottam arról, hogy teljes, tudományos, számokkal bizonyítható meggyőződésem szerint a magyar elem «under represented», számához képest kevés a kerület, Budapest 750.000 lakossal 11 képviselőt küld a parlamentbe, holott a 200.000 erdélyi szász 22-t és vannak egyes községek Erdélyben, melyek 150 szavazó után küldenek követet. Általában a magyar kerületek a legnépesebbek, aztán a tótok. E szabály alól kevés a kivétel.

Háborús az atmoszféra, hamar az elkerülhetetlennek látszó háborúra tért. Győzünk-e, ha megtámad az orosz? Erre azt feleltem, igen, különösen ha húzódik a háború. Nálunk is van valamelyes korrupció, de mi az a muszkához képest. Kérdezi, beszéltem-e erről generálisokkal? Igen, hárommal; kettő osztja véleményemet, egy, ki szintén igen kiváló, nem. «És ha, mint remélem, győznek, mi volna a győzelem gyümölcse?» - Ön tudja, mennyiféle nemzetiségből van a monarchia összeróva. Mi még bírunk a mieinkkel; az osztrákok már nem. Minden területi gyarapodás káros lenne reánk nézve. Megmondom, mi lenne győzelem után hódításunk. Oroszország már egy félszázadja nyomasztó erővel nehezedik ránk és teszi lehetetlenné szabad fejlődésünket. Egy mód van ezt megdönteni: Lengyelország felszabadítása. «Ezért érdemes verekedni», volt utolsó politikai jelentőségű szava.

Ebben az az érdekes, hogy nem tudtam akkor Trevelyan miniszterségéről, azért beszéltem ilyen nyiltan, mert éppen csak kiváló kartársat láttam benne. Szavának állott; mikor a kabinet elhatározta a háborút, Lord Morleyval és John Burns-szel kilépett.

A tanárcsere dolgában eredményesen tárgyaltam. Megegyeztünk abban, hogy Cambridgebe én megyek, Oxfordba, ha lehet, báró Eötvös Lóránt, ha nem, Beöthy Zsolt, viszont ők küldik Oxfordból Adamst, az angol közjog tanárát, Cambridgeből pedig Bury professzort, Byzanc hírneves histórikusát. Igaz, hogy mikor Keir Hardyval, a munkásvezérrel közöltem, hogy Cambridgebe megyek, jöjjön akkorra ő is oda, azt felelte, nem jő, mert ha jönne, there will be riot - zavargás lesz. Ha az első lépés megtörtént, hivatalosan rendszerezzük az egészet.

Párizsban folytattam a tárgyalást. Érintkezésbe léptem az egyetemi hivatalok vezetőjével, az igen kedves, eszes Coulet úrral, ki aztán Pesten meglátogatott és Budát mondta a legszebb helynek, melyet ismer; az egyetem rektorával és Lavisse-szal, a híres, hazafias histórikussal. Mivelhogy félig-meddig hivatalos volt küldetésem, kötelességemnek tartottam elmenni nagykövetünkhöz, gróf Szécsen Miklóshoz, kinek tudós atyja nekem jóakaróm volt. Kérdeztem tőle, nem léphetnénk-e barátságos jóviszonyba Franciaországgal? Azt felelte, nem. Franciaországnak nem kell barát, csak vazallus. Sokszor gondoltam azóta erre a mondására.

Itthon aztán nagy kavarodás támadt. Előállott az «autonómia»: a miniszternek nincs ahhoz joga, csak az egyetemnek. Hiába mondta báró Eötvös Lóránt, hogy olyan egyetemet, mint Oxfordot és Cambridget nem sérthetünk; hiába hivatkozott arra, hogy Oxford és Cambridge csakugyan autonómok, mert külön vagyonuk van elegendő, nálunk meg a miniszternél van az erszény. Adams professzort hivatalosan nem fogadták. De teljes elégtételt nyujtott neki az az előkelő és nagyszámú közönség, mely feszült figyelemmel hallgatta. Kérésemre Tisza miniszterelnök meghívta őt ebédre s hosszú ideig tárgyalt vele a politikai helyzetről. Akkor Ulster állott az érdeklődés központjában és Adams, mikor együtt távoztunk, azt mondta nekem: Tisza az igazi ulsteri ember.

Párizsban még sokkal, de sokkal háborúsabb volt a hangulat, mint Angliában. Meglátogattam M. de Bémont-t, Monod utódját a «Revue Historique» szerkesztésében. Neje is ott volt és nem lehetett másról hallani, mint Szkutariról. Végre azt mondtam, hogy Szkutari legalább is annyira albán, mint amilyen francia Párizs.

Még az év szeptemberében jött hozzám, Redlich professzor meleg ajánlásával, Mr. Raphael Georges Lévy, az École Politique-on a nemzetgazdaság tanára, ahogy névjegyén írva vagyon. Igen szívesen fogadtam; főképen gazdasági és pénzügyi kérdések érdekelték, mit természetesnek találtam. Abban sem találtam különöset, hogy gróf Károlyi Imrét látogatta meg birtokán. Megigérte, hogy visszajő, el is jött. Gazdasági viszonyainkat igyekezett lehető alaposan megismerni. Azt mondtam neki: eddig nincs baj, de az ország eladósodása félelmet keltő. Ez nemcsak financiális kérdés, hanem erkölcsi is. Idéztem az öreg Herodotos mondását a perzsákról, kik fiaikat csak két dologra tanítják: nyilazásra és arra, hogy igazat mondjanak. Megjegyzi a történetírás atyja, hogy az igazmondásba beleértendő az is, hogy adósságot ne csináljanak, mert ki adós, annak hazudnia kell. Érdeklődött azután mostani tanulmányaim iránt. Éppen Magyarország gazdasági történetéről írtam essayt - a Budapesti Szemlében jelent meg. Kért, fordítsam franciára, mert az őket is érdekli. Erre bátor voltam azt mondani, hogy francia nyelven nem szeretek írni. Miért? Mert ha németül, vagy angolul írók, megvan az az örömöm, hogy kreálok valamit; legalább úgy képzelhetem. A francia nyelv ellenben csupa kész klisé. - De azért a franciában is van egyéni stílus, veti közbe. - Igen, csakhogy olyan jól meg nem tudok franciául.

Másnap eljött ebédre és hogy szakember is legyen rendelkezésére, meghívtam Fellner Frigyest is. Igen kellemesen töltöttünk néhány órát, aztán búcsúzott. Fellner még maradt és kérdi, tudom-e, ki volt nálunk? Hogyne és elmondom összes címeit. Fellner nevet és azt mondja: ez a párizsi Rothschild sógora és azért jött ide, a pénzügyminiszterhez, hogy kölcsönt kössön.

Ez a tanulmányom, úgy vélem, egyike legkomolyabb munkáimnak, annál inkább, mert a jelen Magyarország struktúráját is jellemzem. Legnagyobb veszedelemnek a tisztviselők számának rohamos szaporodását és evvel kapcsolatosan a független exisztenciák visszaszorítását ítélem.

Alig távozott angol vendégünk, ránkzúdult a muszka-pánszláv titkos szövetségek mennyköve: Ferenc Ferdinánd főhercegnek és nejének szerb hivatalos köröktől előkészített meggyilkoltatása. Az Ochrana és a halál csapatja elérte célját, a háborút. Június 28-án déli félkettőkor telefonálta vőm az ujságot. C'est la guerre, volt első gondolatom, képzeletben látván, mi következik. De Tisza igen békés nyilatkozatai után kedélyem lecsillapodott. Egész valóm fellázadt annak bekövetkezése után, mit oly régen jönni láttam. Mikor gróf Apponyi Sándor levélben megkérdezett, Bismarck esetét írtam meg neki, berlini nagykövetünkkel. Querearoban 1867-ben kivégezték Miksa mexikói császárt és a kancellár eljött kondoleálni úgy királya, mint saját nevében. A hivatalos beszéd után Bismarck leül és nyugodtan azt mondja: Mais enfin, ça vous sauve d'un grave embarras.

Nagyjában tudtam, hogy Tisza a béke fenntartásán fárad; részleteket nem ismertem. Mikor az ultimátumot olvastam, azt mondtam: vagy tudják, hogy a szerbek engednek, vagy akarják a háborút. Még júl. 22-iki dátummal kaptam Coulet úrtól igen barátságos, békés levelet. Egy héttel később Eisenmann úrtól egyet, melyben a háborút mint a germánnak összeütközését jelzi a szlávval és latinnal. Szerinte a magyarnak ezek közt neutrálisnak kellene maradnia. Ezt a levelet elküldtem nyomban Tiszának; visszakértem, de nem kaptam. Különben legalább oly harcias volt nálunk, de az egész monarchiában is a hangulat, mint 48-ban.

Július 23-án utaztunk a Semmeringre, este, ott tudtuk meg, hogy a szerbek nem fogadták el az ultimátumot. Akkor már biztos a háború. Írtam Jósikának, mondja Tiszának, hogy lehetetlen, mikor minden kockára van téve, itt kuksoljak és vicedadája legyek az unokámnak. A báró csak két hét mulva felelt Tisza nevében, hogy ne vágyjak a főhadiszállásra: nekik sem volna örömük bennem, sem nekem őbennük. Minden új hírt lelkendezve fogadtunk. Egy táborszernagy özvegye, kivel egy penzióban laktunk, felvilágosított a csehek viselt és viselendő dolgai felől.

Kérem, ne vess meg, kedves olvasóm, se ki ne nevess. Gondolj a magad lelki állapotára, ha ezt a két kis históriát elmondom.

Együtt vagyunk a szobában, anya és nagyanya búsan, komolyan beszél halkan, minden nyomorúságról, melyet majd ránk hoz a jövő. A kis leány, még nincs három éves, ágyacskájában nem mozdul. Egyszerre felszólal: de vannak ám madarak is meg virágok.

A tétlenség, melyre kárhoztatva voltam, búskomorrá tett. Egy este kint sétálok az erdő szélén. Látok egy hollót, jó magas fa tetején. Feltettem magamban: ha el tudom onnét riasztani a madarat, - elég jó dobó vagyok - jó vége lesz mindennek: ha nem, nem. Talán ötvenszer is céloztam és dobtam: nem sikerült. Talán, öntudatlan, Poe hollójára gondoltam, vagy a Nibelungok sorsvetésére a káplánnal. Ha a háborúról kérdeztek, azt mondtam, látom a végét, de ha Anglia is ellenünk fordul, nem látom.

Mindehhez járult még nyugtalanságunk Póli leányunk sorsa miatt, ki Londonban volt. Meg is írta a hadüzenet előtti hetek élményeit. Sikerült hazajönnie nagykövetségünkkel együtt, de hosszú kanyarodóval, a Gibraltári-szoroson és Genuán át. Az olaszok igen jól bántak velük, de ő, azok után, miket Angliában és a hajón hallott, azt hitte, máris el vagyunk veszve.

Váratlanul jött: annál kitörőbb örömünk. A Londonból elinduláskor levelet hoztak neki, avval, hogy ezt a levelet jól őrizze; ha veszély van, semmisítse meg. Elhozta szerencsésen, titokban átadta nekem. Ebben meg voltak írva, igen megbízható forrásból, az entente háborús céljai.

Akkor már nem volt maradásom. Siettünk haza. Égetett a reám bízott titok. Hosszabb meggondolás után közöltem előbb Andrássyval és Apponyival, aztán Tiszával. Volt egy utóirat, melyet csak Apponyival volt szabad közölnöm. Így szólt: ezen az úton Magyarország visszanyerheti régi óhajtását, függetlenségét. A többi nem kérdezte, honnét tudom mindezt: Apponyi kérdezte. Most már megmondhatom, Lord Cecil volt. Erre a gróf: úgy látszik, az angolok minket íreknek néznek, kik minden áron vissza akarják nyerni függetlenségüket. Mi igenis akarjuk függetlenségünket, de a dinasztiához hívek maradunk. Én meg így fejeztem ki magamat: levágják kezünket, lábunkat, aztán akarják, hogy táncoljunk és dolgozzunk. Közismert dolog, hogy Tiszát már szeptemberben figyelmeztettem egy beállható nagy veszélyre: arra, hogy Wilson idővel ellenünk hozza népét. Azt hiszem, ebben első voltam, nemcsak itthon.

Megkértem Andrássy Gyulát, tartson előadást arról, mit szükségessé tesz a háború. Igen szívesen ráállott és hozzáméltó komoly és szellemes beszédet mondott nagy tantermemben, a régi képviselőházban. Bárczy István elnökölt. Ott volt mindenki - de a kormányból senki. Ez nekem nagyon fájt, hisz egyesítési törekvéseimet már untig ismeri az olvasó; arra pedig, ha valaha, most volt legnagyobb szükség.

Előadás után velem beszélt Andrássy. A főbajnak azt mondta, hogy nem kaphatunk külföldi könyveket. Megnyugtattam, hogy Olaszországon át még kaphatunk. Meg is kaptam mindent, mit csak kerestem és pedig cenzúra nélkül. Ez nekem idővel feltünt. Megkérdeztem Jeszenszky Sándor államtitkárt, igaz jó barátomat, magyarázza ezt meg. A szomszéd szobába vezetett és egy táblát mutatott, melyen ez állott: Gróf Andrássy Gyulának, Marczali Henriknek és a Ludovika direktorának minden cenzúra nélkül kézbesítendő. Ez Tisza rendeletéből történt és az eljárás egészen reávalló.

Így készült a Múzeum háborús könyvtára, melynek, szabad hinnem, nem volt buzgóbb olvasója nálam.

Megmondtam előre, hogy nem Belgrádnál, hanem Szabácsnál kel majd seregünk át Szerbiába. A grodeki csata után megmondtam előbb a honvédelmi minisztérium egy ezredesének, hogy egy hét alatt a muszka benn lesz Máramarosban. Lehetetlen, felelte, ott vannak a Kárpátok. Kérdeztem, van-e záróerőd Strynél - nincs, Przemysltől keletre semmi erősítésünk. Be is jöttek.

Ezt az ezredesen kívül csak Jancsó Benedekkel közöltem. Minden erőt Galiciába küldtek, csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett az oroszokat Máramarosból, a Timok-diviziót pedig Szerémből kiűzni. Nem árt, ha a történet tanára földrajzot is tanult és tanított.

(Befejező rész köv.)

 

[+] Marczali Henrik önéletrajzának, amely a Nyugat 1929-i évfolyamának tizennégy egymást követő számában jelent meg, ez a rész az utolsó fejezete.