Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám

Magyar írók sátora

A FÖLD VÉGÜL EGY CSALÁD LESZ, ha ilyen gyorsan át lehet repülni az Óceánt. Szerdán délután öt órakor felrepül Endresz és Magyar New Yorkban s másnap, csütörtökön délután félhétkor leszállanak Bicskén a kukoricásban...

Persze, sehol se kérték a vizumot, repülhettek... Milyen kómikussá válik Európa a maga harminchét vámhatárával. A sok határőrrel és finánccal, hogy egy liter bort át ne lehessen vinni egyik országból a másikba...

Úgy látszik, ez a túlzott szétparcellázódás előzi meg azt a teljes összeolvadást, aminek be kell következnie.

S be is fog következni, mihelyt a gondolat olyan szabadon repülhet, mint az aeroplán.

Mert az az érdekes, hogy nemcsak az országok zárkóznak ma el egymástól, de minden ország belsejében minden társadalmi réteg levegőtlen magánosságra kárhoztatja magát. S még minden rétegen belül a világnézet, vagy párt, vagy szervezet megint külön világban való életre kárhoztatja magát.

Pedig addig hiába repülnek a gépek, míg az ember le van kötözve ezerféle kötelekkel. A minden madárnál gyorsabb, bátrabb és merészebb repülő embert nem azok a kötelek kötik, amelyek védelemül a géphez erősítik, hanem a lelki kötelékek, amelyek fent az égben s amint leszáll a földre, a saját világrészéhez, rétegéhez s klikkjéhez fűzik.

Írói szemmel nézve nagyon mulatságos volt, hogy amint mégis csak megérkeztek a repülők, - ugyanis senki se hitte, hogy megjönnek, még az utolsó órában is hallottuk a gyanút, hogy blöff az egész, fel se szállottak, - azonnal regényt csinált belőlük a publikum. Rögtön elkezdték firtatni, hogy kik ők, nevük, vallásuk, családjuk, multjuk. Aztán hogy mi volt a felszállás előtt, mért késett annyi ideig az indulás, mi történt a gyárban, ahol a gépük készült, mi az a repedés, ami a benzinüket megfogyasztotta... Majd, hogy megkapják-e a Rothermere tízezer dollárját, - mindenki örült, hogy a miniszterelnök olyan kedvező távíratot szövegezett... Aztán, hogy tiszteletbeli őrnagy s százados lesz belőlük, öröm volt, mikor hírül ment, hogy Endresz Gyurka a huszonhatórás repülés után reggel négyig táncolt...

Legkedvesebb az az öreg magyar író volt, aki ezt mondta:

- Megjöttek? Persze, hogy megjöttek. Ha a magyarok Ázsiából lóháton ide tudtak lovagolni, Amerikából ne tudnának haza repülni?

Haza is tudtak s ezzel a magyar önbizalmat az egész világ minden magyarjában megerősítették.

AMERIKÁBAN A SZERZŐI JOGOT csak most kezdik, úgylátszik, felfedezni. Az írónak van kiadói és szerzői joga. A kiadói jogot Amerika már egy idő óta elfogadja s e célra copyrightoltató állami hivatalt állított fel. A szabadalmazott darabot vagy könyvet nem szabad jogdíj nélkül előadni vagy kiadni.

A szerzői jogot azonban még nem érti s nem méltányolja. A szerzői jog azt jelenti, hogy a szellemi szülöttet abban a formában kell napfényre hozni a technikai végrehajtásban, ahogy azt a költő szülte és nevelte fel.

Ezt Amerika nem érti.

Különösen a film terén alakult ki valami olyan betyárság, amihez hasonló még nem volt a világon. A filmszceniáriumkészítők egyszerűen tolvajok és rablógyilkosok. Könyörtelenül herélik ki a költészet legéletképesebb alkotásait. Megcsonkítják, kezét-lábát levágják, mint hólyagot felfujják s beleöntenek ebbe a hólyagba egy csomó zsizsikes borsót s zörgetik a szerző neve alatt, akár Tolsztoj az, vagy bárki a világ elismert írói közül...

Az erkölcsöknek ez oly alacsony érzékére vall, hogy csak vademberek engedhetik meg maguknak. Ezek a filmdiktátorok, akik ott ülnek Hollywoodban és szőrös kézzel és zsiros tapintású agyvelővel a Wild West legtávolabbi mozijának habitüéjét veszik irodalmi ízlés tekintetében mintaképül, - ezek valami oly ocsmány és ordináré kézzel turkálnak a lelki alkotások belében, hogy azt tudományosan kellene feldolgozni. Ha az író reklamál, a pofájába vágják a honoráriumot s azt mondják: kuss.

És az írók egész mostanáig kussoltak.

Magyar íróknak is volt már részük ebben az inzultusban. Akinek színdarabja ment Amerikában, az mind leszámolt azzal, hogy nem ismer rá a gyermekére. Legutóbb előadták Móricz Zsigmond «Légy jó mindhalálig» c. színdarabját. A darabot, mint a kritikából meg lehet állapítani, úgy dolgozták át, hogy az I. felvonást, amely forgószínpadon hét képből áll, egy képre vonták össze s a kritikus azt írja, hogy csak a második felvonásban lehet felismerni, melyik a Nyilas Misi nevű kisdiák, a darab hőse. Az egész darabból egy lutri-botrányt csináltak, hogy a kisdiák mit szenved azért, mert a csirkefogó ellopja a nyerőcéduláját. Ebből a szempontból nézve a drámát, nem is kell az I. felvonás, mert a reskontót csak a második felvonás első képében lopják el.

Zilahy Lajos «Tábornok»-ával ugyanezt csinálták, annyira, hogy Zilahy ki is jelentette ott a helyszínén a rendezőnek, hogy ehhez a darabhoz, amit ott próbálnak, neki semmi köze s ő el is távozik. Mire a rendező nagy lelki nyugalommal felelt:

- All right. Önnek igaza van.

Zilahynak olyan szerencséje volt Amerikában, hogy darabjának még egy keresztrefeszítését végigélvezhette: a filmet, amit abból csináltak.

- Nem vállalok közösséget ezzel a szeméttel, - jelentette ki ép a napokban, mikor a film idekerült Budapestre és bírói úton vétette le a nevét a cím alól.

A Nyugat mult számában mutatta be Schöpflin Aladár, hogy a könyvkiadás sem igen megy más elvek szerint. Móricz Zsigmond «Fáklya» c. regényét felére kurtítva s minden mondatában kivonatolva adták ki. De itt legalább nem alakították át a színhelyet és az eseményeket, csak ép azt a finomabb lelkiséget húzták ki a regényből, ami a lelki analfabétaságban szenvedő Amerikának sok.

De ez mind csak korjelző tünet.

Amerikában sem fog ez mindig így menni. Ott is van már egy magasabb és nemesebb irodalmi ízlés kialakulóban, amely remélhetőleg amerikai tempóban, tehát hamarosan le fogja gázolni ezt a briganti-eljárást.

Reményt ad rá az a hír, amely július 22-én jelent meg a Pesti Hírlapban a következőképpen:

*Dreiser megnyerte pörét. Az «Amerikai tragédia» szerzője bepörölte a regényét filmre vivő gyárat, a Paramountot. A gyár a panasz szerint eltorzította a cselekményt. Most érkezett a hir, amely szerint a biróság Dreisernek adott igazat.

Ha ez igaz, ez azt jelenti, hogy Amerika fölfedezte a szellem értékét, a lélek magasztosságának jelentőségét.

ÖRÖMMEL KÖSZÖNTJÜK AZOKAT A NYUGAT-BARÁTOKAT, akik legutóbb szóvá tették, hogy «a Nyugat nem ismer nyarat.»

Egészen furcsa, hogy a nyári időkben minden ujság fáradt. Nyáron semmi se történik. Nyáron régebben a fiumei cápa kísértett, most pedig a lapok megetetik a repülőt Ausztráliában az emberevőkkel, hogy valami legyen. Szinházak becsuknak, a nyári szinkörök olcsó és «könnyű» műfajokkal próbálkoznak s a legtöbb folyóirat nyárra meg is szűnik.

Mi nem alszunk, ha megengedik olvasóink, nyári álmot.

AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOM ma megítéléseiben, világnézetének megalkotásában előtte jár a magyarországi irodalomnak.

Ezt állapítja meg a Keleti Ujság július 20-iki száma.

Az erdélyi irodalom szerves része az egész magyar irodalomnak, de ez az irodalom más politikai összefüggések közt él és terebélyesedik. Különleges anyagi és szellemi retortákon kell keresztül szűrődnie.

«Anyagi szempontból, az erdélyi irodalomnak magának kell kitermelnie közönségét. Szellemiekben, Erdély különleges problémái nemcsak a témakört teszik mássá, - kiszélesítik, vagy megszűkítik, - de az írónak a témával való szembeállását is, véleményét a dolgokról. A kisebbségi sors olyan kilátó tornyokat állít, amelyekről lepillantva a horizont más határvonalak közt rendeződik el: szabadelvűbb kibontakozásra éppen a népkisebbségi szabadságharc miatt van szükség és ezek a minduntalan észlelhető írói attitüdök ébresztik aztán közösségünkön kivülállókban azt a jogos illúziót, hogy mi bizonyos kérdésekben előbb vagyunk.»

«Engedtessék meg annak megállapítása is, hogy az erdélyi irodalom külön színezetének egyik oka az erdélyi írók zömének erkölcsi felfogásában keresendő. Az erdélyi író nem megrendelésre, nem tömegek számára, nem kiadói utasításokra, nem az első sorban való szórakoztatás céljából ír. Még csak azt sem lehet megállapítani róla, hogy önmaga életformájának megvalósítására törekszik, tehát egy esztétikai ideálnak tesz eleget. A legtöbb erdélyi mű az egyetemes kisebbségi cél szolgálatába rendeli magát alá, a kisebbségi kollektívum eszményeit szolgálja és a szerencséskezű írónál, ez a célkitűzés egybeesik az egyetemes emberiség eszméinek szolgálatával, a humanummal. Különös kegy a végzettől, hogy az utóbbi évek legnagyobb könyvsikerei, sőt egyik darab sikere Erdélyből datálódik, noha az erdélyi író egy pillanatra sem gondol arra, hogy valami olyasmit írjon, amit majd a kiadó sokezer példányban végig ügynököltessen az országban, tehát üzleti számítások nélkül cselekszik és mégis itt is eredményeket ér el.»

Nagyon helyes körvonalazása a kisebbségi magyar irodalmak helyzetének.

Ezzel szemben a hazai magyar irodalom valóban valami európai, sőt világirodalmi magasabbrendűségre törekszik. E nemzetközi magasságban könnyen halvánnyá válik a magyar élet fejlődésének akarása.

Fiatal költőink és legfiatalabb elbeszélőink azonban jó úton járnak.

UJABBAN KISELEJTEZTÉK AZ UNGVÁRI MAGYAR elemi iskola könyvtárából a következő műveket: Tóth Béla: Mendemondák - Szájról-szájra. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Szádeczky Kardos Lajos: Konstantinápoly és magyar emlékei. Szana Tamás: 100 év a magyar művészet történetéből. Benedek Elek: Magyar mese-mondavilág. Fraknói Vilmos: Pázmány Péter. Radi Vilmos: Magyar népmondák. Eötvös Károly: Magyar alakok. Thaly Kálmán: Kurucz világ stb. stb.

A beregszászi magyar állami elemi iskola könyvtárában nem ez az első selejtezés. Lehet, hogy az ötödik s így a most kiselejtezésre itélt könyvek már átmentek néhány cenzurán, de az eddigi selejtezők tisztelettel viseltettek a magyar irodalom ez ártatlan, nemes termékei iránt.

A SZEGÉNY DIÁK MIBŐL TANUL? Stipendiumból... Én is ilyen szegény diák voltam, te is. Sohase tudtak volna a szüleink taníttatni, ha mindjárt az első gimnáziumba fel nem vettek volna ingyen konviktusra... Mikor az egyetemre beíratkoztam, egy volt debreceni osztálytársammal találkoztam. Fanyar humora volt. Azt mondja:

- Kivettem az apámtól az örökségemet, most már ebből fogok élni.

S kivett a zsebéből egy csomó szegénységi bizonyítványt.

Most egy kis könyv van előttem, Horváth Kálmán ny. min. számv. főtanácsos írta. Arról szól, hogy milyen anyagi támogatásban részesülhet a tanuló ifjúság.

Felsorolja benne azokat az ösztöndíjakat, amelyeket az egyetemen, a középiskolákban és a szakiskolákban lehet kapni.

A közszolgálati alkalmazottak gyermekeinek tanulmányi ösztöndíja az 1931/32. évi költségelőirányzat szerint a kultuszminiszteri budgetben 350.000 pengő. A külföldi tudományos ösztöndíjakra 400.000 pengő. Egyetemi internátusok támogatására 250.000 pengő. A Horthy Kollégiumra s egyetemi hallgatónők otthonaira 50.000 pengő. Az Eötvös Kollégiumra 70.000 pengő, a cserkészek támogatására 60.000 pengő; kisebb segélyekkel valami másfél millió így, segély alakjában. Ehhez járul az állam részéről az iskolák fenntartására vagy segélyezésére, több millió pengő.

Nagyon szép. És a régi magyar felfogás értelmében történik ez. De hát istenem, ez az igazi rendeltetése az államnak a jövővel szemben. Ez az a pont, ahol semmi sem sok. Az államnak, ha a nemzetet fenn akarja tartani s pláne, építeni akarja, legfőbb kötelessége, hogy a serdülő generációkról állandóan gondoskodjék. El fog következni az idő, mikor az állam egyszerűen nevelőapja lesz az ifjúságnak.

Legelőször az elemi iskolákban kellene megszüntetni a tandíjat minden formában. Az elemi iskoláknál úgy a tanítószemélyzet, mint a tantermek fenntartása és a tankönyvek és tanszerek szétosztása kell hogy teljesen állami feladat legyen.

Aztán fokozatosan a középiskolák állami ellátása következnék, s velük az ipariskolák és a szakiskoláké.

Így haladni feljebb a magasabb oktatási korszakok felé.

Ez lesz a módja annak, hogy egységes, homogén kultúrtársadalmat neveljen az állam.

Egy ilyen társadalomban az irodalomnak is más feladata és szerepe lenne, mint ma.

És meg is lesz, mert ez a fejlődés útja. Az északi államok járnak elől jó példával. Megható ugye, hogy Finnországban már nincs analfabéta. S Finnország földjének több mint fele egészen terméketlen terület...

PÉTERFY JENŐ ZENEKRITIKÁIT azzal a kíváncsisággal veszi az ember a kezébe, hogy: Nem is tudtam, hogy Péterfy zenekritikus is volt. Aztán egy mosoly: a budapesti lapok zenekritikái évtizedeken át a hozzá nem értés szakszerűségéből éltek. Mennyi nagyképűség, mennyi stereotíp frázis, mennyi olvashatatlan handabanda fért el ebben a műfajban.

Vajjon mit ír zenekritika címen Péterfy Jenő?

Vajjon érdemes volt-e, hogy a Berzsenyi Dániel-reálgimnázium VIII. osztályának tanulói kiadták ezeket a zenekritikákat, amiknek az összegyüjtésére és kiadására még senki sem vállalkozott. Sem a Kisfaludy Társaság, sem a nagy magyar kiadók, akiknek talán kötelessége is lett volna, hogy...

Egy szuszra elolvastuk a könyvet s meglepetéssel és a legnagyobb örömmel konstatáltuk, hogy a nagy mindenben nagy, amihez csak hozzányúl. Cserepek, de egy kiváló és világító szellem fénylő tükörcserepei.

Péterfy Jenő ezeket a kritikákat az Egyetértésben írta, 1879-1882-ben. Az Egyetértés a legnegyvennyolcasabb és a legalpáribb magyar napilap volt a maga korában. Irodalmi tekintély nem dolgozott benne, a tömeg szélsőséges rétegének szólt, s valószínű, hogy Péterfy is csak úgy került ide, hogy másutt fiatal korában nem kapott helyet. Ezek az írások azonban semmi koncessziót nem tesznek a népies modornak. Nem az urambátyámoknak ír, nem a falusi nénikéknek, akik a lapot járatták, hanem valósággal az örök törvényszék, az irodalmi aeropág ítéleteit közli, ahogy egy valódi író s egy valóban nagy szellem látja és érzi a dolgokat.

Hogy mennyire volt gyakorlati muzsikus, azt nem lehet ezekből az írásokból megállapítani. Valószínű, hogy valami hangszert maga is kezelt, mert máskép nem volna érthető, hogy ennyi információt kapott légyen a zene világából. Mindenesetre jelentékeny zenei műveltség bizonyságai ez írások.

De főérdemük az, hogy nem is ismerünk a magyar irodalom zenekultúrájában hozzá hasonló írót. Ez a kis könyv, hét kisív az egész, egy nagy zenetörténelmi korszaknak oly eleven, drámai erejű és magas szellemiségű tükre, hogy belőle személyes ismerősünkké válik ennek a kornak egy csomó nagy alakja. Liszt és különösen Joachim, Saint-Saëns, Patti Adelina, Richter János, Wilt Mária, Auber, Gounod, Delibes és végül Wagner, aki a vihar jegyében jelenik meg nála: még mindig eldöntetlenül, tehát mint harcos egyéniség, annál hevesebben és súlyosabban.

Milyen pompás, ahogy Bülow János interpretálásában sikert arat nála Liszt. Mily megragadó, ahogy Hanslick két felolvasásában a zenetörténetnek fázisait vázolja.

Milyen remek, ahogy Patti Carlotta szerepléséről a lehanyatló nagy énekesnők típusát megrajzolja.

Milyen fényes, ahogy Erkel szerepét a magyar zenetörténetben akkor még az élő nagy muzsikus színe előtt, a szeretet és nagyrabecsülés érzései mellett kegyetlenül szabja meg.

Egyáltalán elbűvölő az a finom és vájt fül, tiszta ítélet és tömör jellemzés, ahogy nagy emberekről és az a humor, ahogy a tolla alá kerülőkről szólani tud.

Péterfy Jenő alakja nagyot nő ezzel a kis könyvvel. És nagyon hálásaknak kell lenni a kis diákoknak, akik feltárták és felbányászták nekünk s ideadták mintaképnek minden magyar zenekritikus számára a zeneesztéta Péterfyt.

S még egy szót Vajthó Lászlónak erről a különös és párját ritkító akciójáról, hogy a diákjait, az irodalomtörténeti órák alatt odáig tudta lelkesíteni, hogy amint a könyv fedelén levő prospektus mutatja, már egész sor budapesti és vidéki gimnázium ifjúságát belevitte ebbe a munkaiskolába, hogy nemcsak abrakolói lettek ezek az új iskolás-generációk az irodalomtörténetnek, hanem művelői, munkásai, értékek felszínre hozói. Azok a fiúk, akik ebben a munkában résztvettek, a jövőben csak szeretettel, megértéssel és áldozatos odaadással fognak könyvet a kezükbe venni. Hét könyvet adtak ki eddig «Magyar Irodalmi Ritkaságok» címen és újabb kilenc könyvet jelentenek be, köztük Szent Erzsébet és Szent Elek legendáját, Bornemissza Péter műveiből szemelvényeket, Dugonics András Magyar Példabeszédeit, Pázmány breviáriumát, Kottauer Ilona naplóját, Édes Gergely meséit, Goethe Egmontját Kazinczy fordításában és Wilderspin S. nevelési munkáját, amit Kossuth Lajos fordított magyarra.

A közönség nevelése ez.

Egy új magyar közönség jelenik meg ezeknek az ifjaknak s tanáraiknak nemes, önfeláldozó és boldog kutatásában és kiadásában.

KEDVES RÁDIÓ, ÁLLJUNK MEG EGY SZÓRA. 1931 július 17-én este 8 óra 15 perckor Önök előadtak három egyfelvonásost az 550 méteres hullámhosszon, a világ minden magyarja számára.

Az első darab... Szökik a hercegnő. Írta Szirmay-Kalos Margit. A hercegnő megszökik a magyar gárdakapitánnyal Magyarországba. Quel scandale! De nem kell azért a szegény gárdakapitányt irígyelni: szívében véres csatát vív a becsület s a szerelem. Gilbert márki, a francia nagykövet párbajra várja ugyanis... S ő menne, rohanna is a viadalra... De itt a hercegnő, itt van s elfogja... S különben is már türelmetlenül dobognak az induló postakocsi lovainak patái... Mon dieu... ez már így szokott lenni...

S a recenzor csak ámul és dörzsöli a fülét és nem érti... a magyar rádió ilyen «merész», ilyen «emberi» és ilyen «modern» mer lenni?

Egy magyar gárdakapitány szívében a «szerelem» legyőzheti a «becsület»-et? Még akkor is, ha mindez a romantika jegyében történik? Hát hitte volna ezt valaki?

Úgy látszik, jön a nagy változás.

Új felfogás, új témák, csupa változatosság, mint V. Sipos Ida versesjátéka: a Pásztorjáték. Azt mondtuk: változatosság? Hát persze... Megint megyünk haza Magyarországba. De itt immár egy fiatal gróffal s egy fiatal grófnővel. Mária Terézia udvarából. Ott raboskodtak a szegény gyerekek selyemben, bársonyban s a bécsi rokokóban. De hála egy szép őszi délutánnak, Pán sípjának s mi egyébnek, csak hallja ám a két szegény gyerek, egészen Bécsig hallja, halkan dong a levegőben valahol Magyarország felől a cigány muzsikája. S azt húzza a füstös, hogy: «Beszegődtem Tarnócára bojtárnak...» Igen, éppen ezt húzza. S miután a fiatal gróf is elénekelte, már indulnak is. Levetik a bécsi selymet s felöltik a hazai grófi darócot. Kéz a kézben mennek haza Magyarországba.

S a hallgató megint csak ámul s alig akarja hinni: a «Beszegődtem Tarnócára bojtárnak...» szívetmelegítő muzsikája ott dönög Mária Terézia udvarában?

Úgy látszik, ez már egy új történelemkutatás eredménye.

Gongütés.

S hervadozik is már a Fekete liliom, Villányi Andor gyönyörű olasz hercegnője. S a rádió házi kvartettje lélekzetelállító piánóban játssza a Szavojai marsot... És itt már alig lehet követni a dússzálú mesét. Kikapós grófnő... nászéjszakáján özvegyen maradt hercegné... lakájruhába öltözött kalandor... Egy olasz hercegség udvara... esti fogadás... nyüzsgés és kavarodás... Szerelmet vallanak... gyilkosságokat bevallanak... szeretik egymást... s vérpadra juttatják egymást... Kicsoda, kit? Mindenki mindenkit.

S a kritikus megint ámul... Harmadízben ámul már ez est folyamán. Miért kellett ezt a gyönyörű reneszánsz-novellát a mikrofon előtt is eljátszani eredeti bemutatóként, amikor a Belvárosi Színházban 1926-ban, összesen egyetlenegy előadáson, úgy látszott, véglegesen megbukott már?

Tehát, Uraim, álljunk meg egy szóra.

Hogy lehet az, hogy Önök ennyire nem tudják megállapítani a tehetségtelenség jelenlétét?

A tehetséget nem könnyű felfedezni, mert a kultúra sok mindent pótol, de a tehetségtelenséget nem takarja semmi. Itt olyan ordító tehetségtelen irodalmi szemetekkel állunk szemben, hogy nincs a világon olyan lektor, aki tökéletesen fel ne ismerje. A három író közül kettő pláne abszolúte ismeretlen. S a harmadik, bár életében már gyakran mutatott tehetségjeleket, ez esetben igazoltan nemsikerült művel jelenik meg.

Mit képzelnek az urak, mi az irodalom?

Nem tanulták Petőfit, hogy:

A költészet nem társalgóterem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemen szedett paréja?

KORJELZŐ ADOMA. A Budapesti Szemle legutolsó számában r. r. kritikát ír. Ebben a legjellemzőbb és legtömörebb mondat a következő:

- Tóth László, amikor a «Különös kérő» c. regényét írta, megfogadta a nagy görög filozófus tanácsát: hősei mind derék emberek, ki a maga nemében, ki még azon is túl.