Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Kárpáti Aurél: Kiss Ferenc III. Richárdja

Macbeth után Richárd... A nagytehetségű művésznek ez a kettős kiugrása volt az idei évad legnevezetesebb színházi eseménye. Akik ismerték azokat a kedvezőtlen körülményeket, amelyek között Kiss Ferenc III. Richárd szerepét vállalta, kissé aggódva néztek második alakítása elé. A «beugrásnak» talán ereje a vázlatos frissesség, a nagyvonalúság, ám rendes velejárója a részletek darabossága, a művészi megjelenítés eszközeinek egyenetlen használata, az önonómikus elosztás hiánya is. Őszintén bevallva: éppen ezért nem bíztam túlságosan az emlékezetes Machbeth-et alig két hét múlva követő Richárd sikerében. Annál váratlanabbul ért a kellemes meglepetés. Kiss Ferenc III. Richárd-ja nemcsak egyszinten mozgott Macbeth-jével, hanem - ami kiegyensúlyozottságát, egész tonalitását és árnyalásbeli bevégzettségét illeti - sok helyt felül is múlta azt. Nem szólva arról, hogy egyéni alakító-művészetének egészen ellentétes, új oldalát tárta fel.

Macheth és Richárd között nincs semmi rokonvonás. Még az ellentét alapján sem hozhatók vonatkozásba egymással, hacsak azt nem tekintjük, hogy az egyik főkép bensőleg, a másik viszont inkább külsőleg megmintázott figura. III. Richárd-ból - bár pszichológiailag elmélyített és egységes - hiányzik a drámai fejlődés vonala. Richárd maga az ördög s mint ilyen: tökéletes, vagyis fejlődésképtelen, akár Jago, Lucifer, Mefisztó. «Készen» lép elénk, mindjárt az első jelenetben, amikor így mutatkozik be:

De én, ki játékra nem születtem,
Sem udvarolni szerelem tükrének,
Én, zord veretű s a báj fönsége nélkül,
Hogy fürge, pajkos nimfánál tipegjek,
Én, akin elbénult a szép arány,
S a baltermészet megcsalt alkotásban,
Ferdén, bevégzetlen s idétlenül
Küldvén ezen élő világba, félig
Se készen és oly sántán, félszegül, hogy
Az eb megugat, ha elbicegni lát, -
Mert én a béke lanyha, lágy korában
Nem lophatom kedvtelve az időt,
Hacsak én-árnyam lesve a napon
Nem kémlelem saját rútságomat:
S azért, mivel mulatni nem tudok...
Elvégezém, hogy gazember leszek...

A «gazember» démonian teljes, bevégzett egész. Képmutató, cselszövő, lelkiismeretlen, uralomra-vágyó, bosszúálló, szívtelen, vérengző Amorális lény, akinek gonosz tulajdonságai nem fokozhatók, mert lényegükben a legfelső-, sőt túlzó-fokot képviselik. Richárd öt felvonás folyamán hiába halmoz gaztettet-gaztettre: bensőleg változatlan marad. Nem nő, nem fogyatkozik. Mindössze annyiban «alakul», hogy végül lelkiismeretfurdalást érez. Már a darab elején mint Edward walesi herceg és VI. Henrik király gyilkosa kerül elénk s mindjárt elárulja további véres terveit, amelyeknek a tragédia csupán sorozatos - és szinte epikus - kiteljesítője. Némelyek ugyan azt vélik, hogy hősisége később, előttünk bontakozik ki, de ennek ellentmond a VI. Henrik trilógia, amelyben Richárd Plantagenet már megjárta a csatamezőt. A színész számára nincs hát más mód, mint külső fokozással pótolni a belső fejlődés hiányát s játékában úgy vinni grádusról-grádusra fölfelé a figurát, hogy minden újabb szörnyűsége haladásnak hasson, - különben állva marad s egyhelyben topog. A fejlődés illuziójának felkeltése azonban itt meglehetősen nehéz dolog, mert Shakespeare nem növekvő mérték szerint mutatja be Richárd gaztetteit, hanem össze-vissza, akárhányszor elébe helyezve a nagyobbat a kisebbnek. (Ha ugyan a borzalmak eme poklában - ahol mindig az ördögi szándék a döntő - van még egyáltalán értelme és létjogosultsága holmi méricskélésnek.) A színészre ilyenformán az a feladat vár, hogy Richárd minden egyes bűntényét a benne megnyilatkozó bűn speciális jellemvonásának kidomborításával tegye különbözővé a többitől, ezen túlmenően pedig mindenkor azt a pontot emelje ki, amely elvetemültség tekintetében az előzővel szemben fokozásnak tetszik.

Kiss Ferenc ösztönszerűen talált rá erre a helyes művészi megoldásra, ami - akárhogy is - a szerepben való alapos elmélyedés bizonysága. Richárd karakterének sokrétűségéből mindenekelőtt a képmutatást ragadta ki. Mint vezérszólamot hangsúlyozva, e köré csoportosította, ennek rendelte alá a gonosz szenvedélyek egyéb megnyilatkozásait. Ezzel aztán nemcsak a figura egységét biztosította szerencsésen, hanem par excellence színészi kiképzését is, lévén Richárd elsősorban zseniális komédiás, félelmesen nagyszerű tettető, megtévesztő és elhitető. Már a VI. Henrik harmadik részében maga büszkélkedik ebbeli képességeivel. Különben az egész darab kissé primitív szerkesztésmódja Richárd komédiás-voltának aláhúzását szolgálja. Még hozzá elég naivul. A «gazember» rendre bejelenti a nézőknek, hogy legközelebb mi újabb gazságot készül elkövetni s nyomban utána tettre váltja fenyegetéseit. Közben mindig előre megmondja: most bánkódni fogok és részvétet, majd felháborodást mutatok, most adom a sértettet és megbántottat, most kegyes és jámbor álarcot öltök stb., mielőtt megjátszaná bekonferált külön szerepét a szerepben, amely így igazán «színjátszóvá» válik. Egyszerre öt-hat szerepet egyesít magában s mint valóban «parádés szerep», hihetetlenül széles művészi skála megszólaltatására ad alkalmat, a lírai átéléstől a külső eszközök csillogtatásáig. Ez a skála diadalmasan, meggyőző erővel és pompózus gazdagsággal csendült fel Kiss Ferenc egész alakításában. Richárd-ja a kaméleon természetes könnyedségével váltott új színt minden új jelenetben, mégpedig teljes illuzió keltésére törekedve, ami a jelen esetben gyökeres szakítást jelent egy hibás tradícióval. (Nevezetesen azzal, hogy Richárd akkor is a közönség felé kacsintson, - mintegy leleplezve «komédiázását» játékközben, - amikor erre már semmi szükség nincs.) A koporsó-jelenetben úgy kéri meg Anna kezét, hogy szavain az őszinte átélés heve fülik keresztül, valószínűsítve a legképtelenebb hazugságokat. S ezzel a tökéletes illúziókeltéssel nem csupán Annát győzi meg, hanem előttünk is igazolja, valósággal hitelesíti az egész shakespearei dráma-irodalom legmerészebb jelenetét. Ugyanígy viselkedik IV. Edward előtt, Clarence elsiratásakor, vagy amikor a lordmayort ájtatoskodva fogadja. Kiss Ferenc, nagyon helyesen, abból indult ki, hogy a közönség úgyis eléggé be van avatva a szenvedélyes komédiás előzetes terveibe, felesleges hát Richárdnak a «gyengébbek» kedvéért rosszul, önmagát minduntalan elárulva komédiáznia. Nyugodtan belemelegedhet a játékba, amely éppen őszinteségének látszatával, hibátlan tökéletességével növeli ijesztően félelmessé alakját. Amellett így - és csak így - rezzenhető fel a képmutató komédiázása alján ott lappangó, különös, viszolyogtató humor is. Ez a humor Kiss Ferenc játékában valami joviális ízt kapott, valami cinikus kedélyességet, amelytől szinte borsózni kezdett az ember háta. Az ördög akkor legijesztőbb, amikor nevet. Kivillanó fogain sercegő gúny szikrázik, öröme kaján-kegyetlen káröröm. De ez a vigyorgó mosoly és aljas érzés-hullám visz bele lényébe mégis valami emberit, megmutatva rosszra használt szellemének fensőbbrendűségét - a gyilkos szellemességekben.

Kiss Ferenc Richárdjának másik jellemző vonása a törhetetlen akarat, amelyet ez a «kakodémon» az egymást követő gyilkosságok egész sorozatán keresztül elszántan juttat érvényre, pillanatnyi ingadozás, percnyi megtorpanás nélkül. Aljassága, cinizmusa, lelkiismeretlensége, galádsága és vérszomja mintegy alázatos szolgája, engedelmes eszköze ennek a túlméretezett akaratnak s a kiváló művész intuitíve éreztette meg Richárd nagyságát és rendkívüliségét ebben a túldimenzionáltságban. Az ő Richárdja mitől sem járt messzebb, mint a közönséges kapcabetyártól. A gonoszság zsenijét jelenítette elénk, akinek minden tette a «végső pontot» kísérti meg s akinek elvetemültségében mindig van valami a fantasztikumba növő bűn megdöbbentő fenségéből. Láttán önkénytelenül arra kellett gondolnunk: mi lehetett volna belőle, ha magasabbrendű szellemi tulajdonságait nem a bűn kizárólagos szolgálatába állítja? Nehezen mozduló részvétünket Kiss Ferenc kongeniális alakítása két ponton melegítette hozzá: bemutatkozásánál, ahol kiközösítettségét s a természet elrútító bélyegét úgyszólván igazolásul, vagy legalább is magyarázatul emlegeti fel és a csata-jelenetben, ahol Richárd époly kemény és zordon hősnek mutatkozik, akár Macbeth. De akadt játékában néhány olyan momentum is, amely diszkréten arra figyelmeztetett, hogy láb alól eltett ellenfelei sem voltak mind angyalok.

Általában, hatalmas megjelenítő erővel, a művészi meggyőzés egyéni eszközeivel és nemes mértéktartásával, közvetlenül, természetesen és mégis stilizáltan rajzolta ki a véreskezű szörnyeteg szertelen alakját. Már maszkjával félcsatát nyert. A csupaszképű, sápadt, «puffadt varangyot» állította be, akinek arcán a degeneráltság bélyege a lángész vonásaival keveredik össze. Sem a sántaságot, sem a púposságot nem hangsúlyozta, de a kritikus pillanatban váratlan erővel juttatta szerephez Richárd mindkét testi hibáját. Mikor a koronázás után a király trónjára lép, bíborpalástja alól egyszerre kidudorodik elcsúfító púpja s közben annyira sántít, hogy helyét csak Buckingham támogatásával bírja elfoglalni. (A hercegnek erre a segítő mozdulatára következő rúgás aztán, amely Buckingham-et letaszítja a trón lépcsőjéről, így szinte jellemrajzi értéket nyer.) Bizonyára: mindebben sok a külsőség, de III. Richárd sátáni figurája külső effektusok alkalmazása nélkül nem kelthető életre. Nagy komédiások - köztük Garrick is - ezért választották mindig szívesen ezt a szerepet, amely bő alkalmat kínál az egyéni kezdeményezés, az ötletesség és fantázia külső kifejezési eszközeinek csillogtatására. Kiss Ferencnek nem utolsó sorban válik dicséretére, hogy ezekkel a lehetőségekkel ha gazdagon is, mindvégig csinyján bánt s tartózkodott a pusztán hatáskeltést célzó, szervetlen applikációk beillesztésétől. Inkább arra törekedett, hogy lehetőleg a szerep belső értelmét fedje fel minden ilyen jelképes játékkal. Például a királyfiakkal való találkozás jelenetében, ahol Richárd egy virágszálat forgat kezében. Azt hihetjük: üdvözlésül hozta öccseinek, akiket a Towerbe szándékozik küldeni. (Mennyire illik ez a gesztus a galád képmutatóhoz!) Ám nem adja át a virágot, hanem tépdesni kezdi, mintegy önfeledt szórakozottsággal, végül eldobja és - összetapossa. A szimbólum világos s félreérthetetlenül elárulja: milyen gondolatokat forgat fejében a gonosztevő? Kiss Ferenc alakítása tele volt az egyéni «betéteknek» ilyen apró finomságaival, amelyek közül még csak azt jegyzem fel, hogy az ájtatoskodás «Tartuffe-jelenete» végén nevetve vágja sarokba a bibliát és kitörő örömében csókot hány Buckingham felé. Tisztára a helyzetből adódik mindkét momentum s éppoly világító erejű, mint ellenállhatatlan hatású.

Mindent egybevetve: Kiss Ferenc játszott, amikor játszani kellett s az átélés líráját szuggesztíven hozta, amikor erre volt szükség. Talán csak intonálásán érzett némi elmosódottság, - aminek oka jórészt a húszsoros barok-mondatszerkezet, megtetézve a fordítás nehézkességével, - de azután hangban, játékban, mimikában, belső és külső megmodellálásban hibátlanul, szerencsés lendülettel fokozta fel és teljesítette ki az egész figurát.

Richárd-alakítása imponáló színészi teljesítmény volt. Remeklése az emberábrázolás legelőkelőbb művészetének. S diadalmas beérkezése, teljes kibontakozása egy nagy művésznek.