Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Vergődés
4.

A dolgok nem úgy teljesednek be, ahogyan azt az ember gyarló ésszel elgondolta. Emlékszem a kisgyerekre, aki tipegő lábacskáival elindult a síma úton. Úgy látszott, ezen az úton semmi baja nem történhetik a drágának, s ime, az egyik pillanatban megbotlik egy szilvamagban, elvágódik, koponyatörést szenved és belehal. Ki gondolta volna, hogy egy eldobott szilvamag fogja okozni a halálát. Nagy jövőt szántunk neki, magasra ívelő, szép életpályát, s mindennek az ellenkezője történt. S most látom, hogy a szerelmesekkel is ugyanígy történik. A legsimább úton is eléjük akad egy szilvamag, elvágódnak rajta s egyszerre minden vágyuk beteljesülésének, minden szép elgondolásuknak vége.

Tegnap úgy váltam el Jolántól, hogy minden rendben van. S másnap megint egy romhalmazba léptem be. Látnom kellett, hogy mégsem enyém az asszony úgy, ahogyan azt tegnap megállapítottam. Rozgonyi megint ott ült a dívánon az ágy fejénél, megint volt nála cukor s a szavai is olyan édesek s a bárgyu tekintete is olyan édes volt, mint valami szirup.

Nem én, hanem ő volt a győző. Lehet, hogy nem így volt, de én így láttam. Arra nem is gondoltam, hogy talán rosszul látom a dolgot.

Alig néhány pillanatig maradtam az asszonynál. Nem mutattam rossz kedvet, megbántottságot, de kimérten beszéltem, csípős, kétélű vicceket mondtam. Valószínű, hogy észrevehetően nem jól állt nekem ez a modor, de nem törődtem az ő esetleges véleményükkel.

- Szervusz, - mondtam, lanyhán kezetfogtam az asszonnyal és mentem. Éreztem, hogy így kétségtelenül én lettem a győző. Annyit már tudtam a filozófiából, hogy sokkal nagyobb győzelmet jelent önmagunkat legyőzni, mint másokat. S én legyőztem magamban az asszony iránti vonzalmakat, az örökké éhes, támadásra kész vágyaimat, amik eddig úgy éltek bennem, mint a végtelen pusztákban, vagy a kiirthatatlan dzsungelekben a vadállatok. Inni, fantaziálni és szerelmeskedni. Ezek adták meg eddig az életem ízét. Az egyik fenevadnak már vége. Egyetlen gesztussal alaposan leterítettem.

És hova is mehettem volna ezen az estén megint, ha nem a Meteorba? Összejöttem az ismerősökkel, közéjük ültem és elhatároztam, hogy mesélni fogok nekik csavargásaimról. Olyanok voltak bennem ezek az élmények, mint a múzeumban összehordott kincsek. Valami láthatatlan üvegburák alatt különös ásványok, királyi koronákból kihullott ékkövek, hercegnők nyakáról széthullott gyöngyszemek, különös lepkék és különleges virágok. Csak föl kellett nyitni a szám, csak szavakat kellett kimondanom, s az emberek megláthatták ezeket a kincseket.

Sejtették, hogy beszélni fogok, ültek és várakoztak. Azok, akik kártyáztak, azok is az én beszédemre vártak s azok is, akik a kifliknek lecsenték a ropogós végét s azok is, akik a fáradságtól és az éhségtől únottan ásítoztak és fájdalmasan sóhajtoztak. És nem akartak kiszakadni belőlem a szavak. Úntam és majdnem úndorodtam az egész kávéháztól. Kegyetlenek voltak a szemeim, lemeztelenítették ezeket az embereket s így mezítelenül külön-külön csunyák, érdektelenek, visszataszítók voltak. Minek beszéljek nekik, gondoltam. Mit tudják ezek, hogy született a nagy fa s mivégre forog az most a domb tetején a szélben.

Kérdeztek. Kitérően válaszoltam.

Egy lány mellett ültem, vajaskenyeret ettem, aminek tizenkét fillér volt az ára. Vékony karéj kenyér elég vastagon megvajazva. A lány keresztbevetett lábakkal ült előttem s a szoknyája alól erősen kilátszott az előredugott lába, a vajszínű harisnyában. Éreztem, ha nagyon nem vigyáznék magamra, könnyen és jólesően összetéveszteném ezt a vajszínű lábat a vajaskenyeremmel. De ez nem egyszerű szerelmi vágyakozás volt. Nem. Hiszen attól már egyszer és mindenkorra megszabadultam. Egészen más érzés volt ez. Lehet azonban, még vadabb, még emésztőbb érzés, mint amilyen az a másik volt. Szinte megrettentem magamtól. Készülődtem, Bodrogi is fölállt és ő is készülődött.

- Megyek én is, pajtikám!

- Hova?

- Veled. Kint majd megmondom az egészet.

Dadogtam neki valamit, el szerettem volna tolni magamtól, de ő ragaszkodott hozzám. Kedvesen mozgatta az egyik bajusza szárát, karonfogott, majdnem egészen a nagy körgallérja alá emelt. Úgy mentünk ki a kávéházból, mint a szerelmesek. Ő a lovag és én voltam az ő áldozata. Kint azt mondta:

- Van öt koronám, a kiadómtól szereztem egy új nótáért. Gyere, pajtikám, megvacsorázunk, megiszunk egy pohár sört és elfütyülöm az új nótám.

Éjszaka volt már, az üzletek csukottak, néhány kocsi jár az útközépen. A lámpások vaksik és piszkosak. Az Andrássy-úton az út burkolatát javították sötét, néma emberek sistergő és bugyborékoló acetilin-lángok mellett. Még mindig karonfogva mentünk s Bodrogi nem várta meg, hogy beüljünk valahová s elfogyasszuk a vacsorát. Lenyomhatatlan örömmel már fütyülte az új nótáját. Aztán dudolni kezdte.

...De a hajó zúg-búg
Készül az útjára,
Megy Amerikába.

A versnek ezeket a visszatérő sorait hangosan, kitartással és vágyakozón énekelte.

- Hej, pajtikám, ha egyszer én is kimehetnék Amerikába! De ez az én sorsom, én már csak így a lelkemben utazgatok. Vannak ott jó pajtikáim, kapok tőlük mindenféle leveleket s azt mondom neked, hogy arany ott az élet. Képzeld csak el, hetven, nyolcvan-emeletes házak vannak ott. Manhattan a tenger partján s mi minden nyavalya! Látod, ha te is, meg én is valahol a németeknél, vagy franciáknál születtünk volna, most nagy emberek lennénk. Lenne pénzünk és fütyülhetnénk ezekre a gazemberekre. De így, mi van nekünk így?! Sokszor gondolom, hogy a kiadóm úgy él rajtam, mint valami élősdi. Ezt én érzem, de sajnos azért még sem tudok tőle megszabadulni. Ő szívja a vérem és én vakaródzom. Hidd el, pajtikám, ebből a vakaródzásból élek.

...De a hajó zúg-búg
Készül az útjára,
Megy Amerikába.

Ki, Buda felé tartottunk.

Túl a hidon még üresebb, elnyomottabb volt a város, mint a túlsó parton. Azonban mégis, itt mintha fölszabadultunk volna ríkató érzéseink alól. A szomorú, vén kamaszokból vídám, csinytevő kamaszokká változtunk át. Az üzletek itt is zárva voltak, csak az egyik sarkon egy öreg patika hátterében világított valami kis mécses. Nem tudtam ellentállni a vágynak, odaléptem a csengőhöz és becsöngettem. Húzós csengő volt, egy nagy rézgombot kellett kihúzni a falból, valami rugós szerkezet visszarántotta, aztán még egyszer és harmadszor is visszahúztam a gombot.

- No most szaladjunk.

Röhögve nekiiramodtunk. Be a mellékutcákba. Sokáig futottunk, senki nem kergetett bennünket, de jól esett ez a játék magáért a játékért.

- No most már jó lenne valamit bekebelezni. Versek a kutyának se kellenek itt, de ezzel a gazemberséggel kiérdemeltük a kosztot.

Bementünk az egyik kocsmába. Szűzmáriás szent hely. Boltozatos, hosszú keskeny szoba, az egyik sarokban Szűz Mária kép áll, ölében a kisded Jézussal és oltárosan körül díszítve. Alatta mécs égett. Az ajtó fölött légypiszkos, megsárgult karton ezzel a fölírással:

ISTEN HOZOTT JÓ LÉLEK

HITEL NINCSEN

MI IS KÉSZPÉNZÉRT VESSZÜK A BORT A SZŐLLŐSGAZDÁTÓL.

Gombalevest rendeltünk, tojást velővel és töpörtyüs pogácsát.

- Valami jó borocskát is - mondta Bodrogi a nagyhasú, alacsony embernek, aki fehér, piszkos kötényében ott állt előttünk. A szemüveg a homlokára volt tólva s alóla vídáman leselkedtek elő apró disznószemei. A bajusza már őszült az embernek s középütt, az orra alatt sárga volt a nikotintól és egyebektől. Úgy gurult el tőlünk, mint egy nagy balón s megint visszagurult az üveggel.

- Kegyeskedjenek, - mondta. - Ebből a fajtából csak a jobb vendégeknek adok. Olyan ez, mint az ánis.

Ettünk, szürcsölve hanyagul. Aztán ittunk és cigarettáztunk. Ittunk, megint ittunk. Bodrogi a nagy gallérban vacsorázott, de végre is átmelegedett, gallérját fölakasztotta a szögre s szemei alatt a két arccsontja kipirosodott, mint a tüdőbetegeknek.

- No várj, pajtikám, mondtam, hogy elénekelem az új nótámat.

S már énekelte is:

...De a hajó zúg-búg
Készül az útjára,
Megy Amerikába.

- Tudod-e, hogy mi ehhez képest Ady? Egy niemand. Innen szakadt le a lelkemből. A szívem szól belőle. Pajtikám, ha máshol születtem volna! Neked könnyű, te legalább már jártál Párizsban.

- Az is semmi, minden semmi. Nincs is más, csak a semmi. Voltam Párizsban a hercegnők között és hazajöttem ide a disznók közé. Itt koplalok, ott pedig osztrigát ettem.

Bodrogi megrángott, mély, belső undorodással mondta:

- Bocsáss meg, pajtikám, de valami nagy vacak lehet az. Ha csak hallom, máris szörnyű képzeteim vannak tőle.

- Butaság! Mit tudjátok ti itt, hogy mi a jó? Belgiumban cincéreket ettem stanicliből, Párizsban meg osztrigát ezüsttálcáról. Az ember érzi, ahogyan a gyomrában dolgozik. Hupsz, már lent is van az ember torkán s aztán mindenféle ízeket érez utána. De ne hidd, hogy hencegni akarok előtted. Semmi az egész. Nincs is más, csak a semmi.

- Hogy érted ezt, pajtikám? Azt mondod nincsen semmi. Hát mi mi vagyunk? És ez az asztal itt előttünk. És a cigarettám. Szóval hát mi van, ha nincs a világ?

- A világ és a minden is csak annyiban van, amennyiben én akarom, hogy legyen. Ha pedig nem akarom, hogy legyen, akkor nincsen.

- Nohát ez különös. Ha tudnám, hogy nihilista vagy, akkor nem mondanám, de hát így édes pajtikám, mégis csak vagyunk!? Látom, hogy itt van körülöttünk minden!?

- Látod, mert látni akarod! De akard csak nem látni s mindjárt nem is látod. Nincs Isten, nincs asztal és nincs semmi, ami van. Csak egy van. Hidd el, testvér, csak egy van, a fájdalom. Itt rág valami bent az ember mellében állandóan, rág, csak rágcsigál és ez az, amitől nem lehet megszabadulni. Olyan ez, mint a szú a fában, nem lehet látni, de érezzük, hogy el akar emészteni bennünket. Se a hírnév, se a nő! Mindez csak vacak. Mondom, hogy semmi.

- A siker, az más. De hát a nőre, arra én sem adok sokat. Akármelyik artista lányt megkaphatnám egy ingyen nótáért, de én egészen más természetű ember vagyok. Elmondom neked, pajtikám, most megismerkedtem egy varrónővel, szép fekete nő, olyan, mint egy monstrum. És keres, valóságos pénzt keres, ami nem olvad szét az ujjai között. Öregségemre jó lesz nekem ez a nő. Öregségére mégis csak kell, hogy legyen valaki az ember mellett. Istenugyse, pajtikám, most is sírni szeretnék, ha rágondolok arra a nőre. Az ember a legérzékenyebb lény ezen a földön.

Sokáig hallgattam, néztem ezt az embert áthatóan s bele láttam, mintha üvegből lenne. Ki hinné el, hogy valaki, aki ilyen szépen tudja mozgatni a bajszát, akinek ilyen nagy körgallérja van, aki egy ingyennótáért megkaphatná az artistalányok szép lábait, az most itt ül, ebben a kocsmában, mint egy ökör busul s majdnem elsírja magát egy fekete varrónő után. Ilyen szegény, szánandó rokonai vagyunk mi egymásnak.

- Azt mondod, az ember a legérzékenyebb lény a földön. Ez sem igaz. Én azt mondom, ez az asztal sokkal érzékenyebb, mint az ember. Az ember rabszolgatermészet és elfelejti a bántalmakat. De tudod-e, ha ezt az asztalt megvágom most egy bicsakkal, ez örökké emlékezni fog erre a vágásra.

Bodrogi, aki az előbb még majdnem elsírta magát, most bután, értelmetlenül fölnevetett.

- Nem baj, pajtikám. Kontyod alá ment már a borocska, de azért igyunk.

Fölállt és diadalmas gesztussal előrenyújtotta a poharát:

- Proszit, pajtikám! Ex!

Nem mozdultam.

- Ha bicsakkal megvágom ezt az asztalt, akkor seb marad a fában s ez a seb nem forrja ki magát. Ott marad örökké, mert az asztal emlékezik. Nem úgy, mint az ember. Ha bennünket megbánt egy asszony, akkor, mint egy álomból fölrettenünk s végül is jó pofát vágunk az egészhez. Piha, testvér! Sebek vannak itt bennünk és gondozzuk őket és meggyógyítjuk. Ha most megfognám ezt az üveget és a földhözvágnám, összezúzódna. Széttörne fájdalmában, mert ő nem bírja el azt, hogy valaki így meggyalázza. Az Uristenit neki, hányszor vágtak engem a földhöz és megint itt vagyok. Hányszor rúgtak ki már innen is, onnan is és én megint visszamentem. Mit mondjak?! Olyan asszony is volt már, aki leköpött, letörülte és ő megint leköpött. Hát nem kellene ebbe beleőrülni, ha az ember azt hinné, hogy van valami a világon? Nincs, testvér, semmi. Semmi, csak az van, amit én akarok, hogy legyen. S én nem akarom azt, hogy megmaradjon az, ami rossz volt nekem. Nem, még az Atyaistennek se! Arra engem még az Úristen se kötelezhet, hogy ne azt akarjam, amit akarok. Fukk az egész. Én az vagyok, aki vagyok és pont. Verseket írok s holnap regényeket fogok írni s ha akarom, szakállánál fogva lehúzom ide az öreget. Le, ide eléd, te eléd, testvér. Ide ültetem a poharad szélére. Itt fog ülni s a lábait belelógatja a borba úgy, ahogyan azt egy kislánytól láttam valamikor kint a folyónál. Gyönyörű szép, barna lányka volt. Ott ült a parton, a zöld fűben s a kék vízben áztatgatta a fehér lábacskáit. Hát, testvér, ez az élet, ez az én életem...

Bodrogi két tenyerébe hajtott fejjel ült és szomorúan kérdezte:

- Szerelmes vagy?

- Nem. Csak el vagyok keseredve. Észrevettem, ha valamit megfogok, elolvad a kezemben, mint a hó. A szép fehér hó elolvad az én büdös, otromba kezeimben.

Bodrogi szemben ült velem. Mozdulatlanul ült és könnyek csurogtak a szemeiből. Csillogó, hosszukásra nyúlt vízcsöppek, végigcsurogtak az arcán, megáztatták a bajszát s az ember most kinyújtotta a nyelvét és megnyalogatta a nedves szőrszálakat. Bárgyú és szánalmas volt szegény.

Aztán jött a kocsmáros, fizettünk és mentünk.

Kint már hajnalodott. Hűvös gyönge szél jött a Duna felől. A víz nyers illatát hozta magával. Mint a szomjas vándorok, arrafelé indultunk.

Megint karonfogva, szó nélkül és álomkórosan, mint a megbűvöltek.

Elfogyott a pénzünk és szinültig voltunk fájdalommal. És meg se tudtuk mondani, hogy miért szomorkodunk, tárgytalan volt ez a szomorúság s kiírthatatlanul valahol mélyen bennünk gyökeredzett.

Álldogáltunk a folyó partján. Lefelé a kőlépcsőkön horgászok üldögéltek a reggeli fényben, hosszú nádszálaik remegtek a víz fölött. Néha meglendültek ezek a nádszálak s ilyenkor egy hal repült föl a vízből, ezüst és arany szárnyacskákkal ficánkolt a magasban, aztán egyszerre mindennek vége lett.