Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Vergődés
3.

No igen, ha nem jön ki, akkor nekem kell hozzá bemennem.

Hirtelen gyerekjátéknak láttam egész előbbi okoskodásomat. Miért ez a gyávaság és a mindenféle feltételezések? Jogom van ahhoz az asszonyhoz és pont. Ha nála van Rozgonyi, akkor majd én is ott leszek. Ez csak érthető.

Nekiindultam, akárha valamiféle kemény viaskodásra indulnék. A sötét, boltozatos kapu alatt kicsit azért meghökkentem. Jaj, csak valaki régi ismerőssel a házból össze ne találkozzam. Kabátom ujjaiból kihúztam a manzsettáimat, fölbodroztam a nyakkendőm másliját s a kalapomat kissé srégen a szemembe húztam. Nyoma se látsszon meg annak, ami belül történik bennem. Úgy éreztem, hogy szép és derék legény vagyok.

Este volt már, a konyhában égett a lámpa. Sötét lyuk volt ez, mint a többi szegényember lakása. A lámpa a sütő tetején állott, hátul a sarokban s a gyönge láng megremegett az ajtó nyitására. Simon néni valamivel foglalatoskodott a sparherd körül, árnyéka torzan, púposan emelkedett föl a gyönge világosságban. Felém fordult, meglátott és elakadt a szava.

- No, nézd csak! - mondta ki végre nem örömmel, de úgy, mint aki nem tud védekezni a történtek ellen. - Hát maga honnan került elő?

Kezetfogtunk és ügyetlenül, félhangon nevettünk. Újra megszólalt:

- Jolán bent van, fekszik. Állandóan betegeskedik.

Úgy vettem észre, valami különös árnyalata van a hangjának.

- Beteg?

- Néhány napig még feküdnie kell.

Oldalt tekintettem és az üvegajtón át beláttam a szobába. Egyetlen pillantással fölfogtam mindent. A lámpa az asztalon állt, felém háttal emberek ültek körülötte, Jolán az ágyban feküdt, közel mellette a dívánon ült Rozgonyi, arccal az ajtó felé s Etit, a legkisebb gyereket a térdén lovagoltatta.

Kopogás nélkül benyitottam. Vigyáztam, hogy semmit ne hagyjak figyelmen kívül. Egyszerre minden szem felém fordult. Majdnem meginogtam, mintha gyönge talajon állnék.

- Jó estét. Szervusz - mondtam Jolánnak s egyenesen feléindultam. Érzések és gondolatok zajlottak bennem ezekben a pillanatokban úgy, mint valami szürke, zavaros áradás. Megcsókoljam, vagy megüssem? ágaskodott föl bennem a kérdés. Mindez egy pillanat alatt. Aztán ott álltam az ágy fejénél, lehajoltam, hogy megcsókoljam az asszonyt. Nem is vettem észre, hogy eddig egy szót sem szólt hozzám. Most előhúzta a kezét a takaró alól, a homlokára mutatott és azt mondta:

- Beteg vagyok, itt csókolj meg.

- Miért?

- Megint a tüdőm.

Megcsókoltam s éreztem, hogy a homloka sós, majdnem kellemetlen ízű. Tettetett nyafogással mondta:

- Ide ültetnélek az ágy szélére, de nem szabad mozognom.

- Rossz lehet, ha valakinek úgy fáj a tüdeje, hogy még az ágynak sem szabad megmozdulni.

Mondani akartam még valamit, de lenyeltem a fölkívánkozó szavaimat. Pedig sok, rengeteg mondanivalóm lett volna hirtelen. Kemény, durva szavak, maga a valóság, ahogyan azt én láttam. De mégsem lehet, hogy valami oktalan jelenetet csináljak ezek előtt a bámész emberek előtt. Kíváncsiságot és gúnyt láttam a tekintetükben. Pillanatok alatt rámestek, játszottak velem, mintha szét akarnák dobálni a tagjaimat, alig tudtam magamat összetartani.

Jolán most rámnézett, tetőtől talpig megvizsgált s úgy éreztem, mintha mérlegre tett volna ebben a pillanatban. Mintha számolná, összeadná és kivonná értékeimet és hibáimat.

- Ülj le, ne viselkedj olyan idegenül.

Leültem az egyik üres székre az ágy lábánál, szemben Rozgonyival. Zsebkendőt vettem elő, megtöröltem a szám az előbbi csók után. Tisztán akartam itt lenni közöttük. Valami különös történt velem és körülöttem ezekben a pillanatokban. Az előbb valószinüleg még az asszony körül összpontosultak ezek az emberek, most én vagyok a központban s mintha valami furcsán csodálatosat várnának tőlem. A beszélgetés nem akart megindulni. A levegő sűrűn és súlyosan ráfeküdt a mellemre. Ha fordítottam a fejem, éreztem, hogy a nyakam lötyög a bő gallérban, behajlított lábszáraimon feszül a nadrág. S a cipőm, ó, a cipőmet egy világért nem merném előtólni a szék alól. A többieknek játékos tűz volt a szemükben, Rozgonyi várakozón és mégis elutasítón nézett rám. Látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy, mint én, kényelmetlenül érzi magát. Végre is megszólalt:

- Hol járt? Ha jól emlékszem rá, már régen nem láttuk egymást.

- Nem. S ha jól emlékszem rá, mi soha nem is voltunk jóban.

- Miért kellett volna jóban lennünk?

- Csak mondom.

- Párisban volt?

- Ahogy vesszük.

- Hogy-hogy?

- Eh, hát ne vallasson! Vagy talán azóta, hogy elmentem, bíró lett azokból, akik az egyletben mindig pecsovicsok voltak?

Ez talált. A többiek nevettek. Jolán nyafogón megszólalt:

- Kasi kérlek, miért veszekedtek.

- Veszekszik az Isten! De hát csak nem hagyom magam itt kikérdezni, mint valami taknyos gyereket!

A hangulat nekivadult. Alig páran voltunk a szobában s mégis mintha megannyi ellenség megsokszorozott számban és fölfegyverkezetten készülne egymásnak nekiesni.

Rozgonyi letette térdeiről a lánykát s fölényesen azt mondta:

- Hagyja, Jolánka, ne izgassa magát. Beszélni sem érdemes az egészről.

Mindenki láthatóan figyelt. Én is résen voltam. Jolánt figyeltem, szerettem volna tisztán látni a dologban, szerettem volna tisztán látni, holott mindent láttam már egészen tisztán a maga valóságában. Nem hozzám, hanem őhozzá tartozik az asszony. Pillanat alatt elhatároztam, hogy nem térek ki szó nélkül az útjukból. Nehéz kő vagyok, legény legyen, aki kidob innen. Vagy talán nem is nehéz kő, csak egy megzavarodott ember, aki makacsul, szívósan ragaszkodik vélt jogaihoz. Nem az asszonyhoz, hiszen látom, amint így fekszik előttem, nem is szép és nem is kívánatos. Szinte viaszosan sápadt az arca, csontos és szögletes s a szemei, amiket azelőtt szépeknek láttam, most csak feltünően nagyok, de zavarosak és kellemetlenül megmerevedettek.

- Hát tüdőbeteg vagy!? - S ez nem is kérdés, hanem nyilt támadás. Benne volt a hangomban, hogy az egész komédiából egy szót sem hiszek. De hogyan mondjam ki azt, amit gondolok? Komolyan nem akartam megbántani az asszonyt. Betegnek mégis csak beteg, de valószinű valami egészen más betegsége van, nem tüdőbaj. Szerettem volna fölkapni róla a takarót és győzedelmesen azt mondani: - Nézzétek meg, ez az ő betegsége! Másállapotban volt, most itt fekszik s azt mondja, hogy tüdőbeteg. - Már majdnem, majdnem felényúltam. Rozgonyi most helyezkedett, úri módon keresztbe rakott lábakkal fészkelődött a dívánon. Fölény, urhatnámság, lenézés volt a mozdulataiban.

A többiek beszéltek most össze-vissza, valahogyan föl szerették volna oldani a kínos hangulatot. Éreztem, hogy tudják, mire gondolok s egy véleményen vannak velem. De gyáva kutyák, nem mernek a pártomra állni. Kárörvendőn látják, valami oktalan harc játszódik le előttük, egyenlőtlen fegyverzettel. Az igazság mellettem van, de a másik ketten összefognak s kimozdíthatatlanoknak vélik magukat. De lehet, hogy az asszony nem is nagyon tart össze azzal a rücskösképü ficsurral! Lehet, már gondolkodik magában, már vissza is szeretne pártolni hozzám. De ez nem fog neki olyan könnyen sikerülni. Ha eddig jó volt a másik, akkor legyen jó most is, mikor már én is itthon vagyok. Az, aki máról-holnapra elfelejti a szeretőjét, azt vigye el az ördög. Csússzon csak tovább a lejtőn. Amíg velem volt, vigyázott, hogy semmi baja ne történjen, most meg itt fekszik félig holtan. Azt mondja, hogy a tüdeje fáj s nem enged az ágya szélére ülni. Ma még sikerült neki a dolog, de az ilyesmire könnyen ráfizethet az ember. Lehet, ha egy héttel később indultam volna el Párisból, az egész tudomásom nélkül elmult volna. Így a helyesebb. Játsszunk nyilt kártyákkal. De mit is szerethet ezen a csúnya rücskös emberen?

Félszemmel vizsgálgatom, semmi különöset, semmi szeretnivalót nem látok rajta. A haja mintha már hullana, ritka és szárazon szőke színű. A szemei kicsit véraláfutásosak, az arcbőre tele van millió régi sebhelyekkel, szájaszélei keskenyek és vértelenek. Két kezét a térdeire fektetve tartja s látszanak a hosszú vékony ujjai, olyan ujjai vannak, mint valami írnoknak. Egyáltalában nem hasonlítanak az én tompa, nyersfogású ujjaimhoz. Majdnem szégyellem magam ezek miatt a kezek miatt. Ha valaki munkás, azon lássék meg, hogy dolgozó, keménykötésű ember. Hitvány, vékonydongájú lélek ez s valószínüleg az egyletben is azért volt mindig huligán.

Ó, Istenem, de a szerelmesek egészen máskép látják a dolgokat, mint én.

Erről az asszonyról azt hittem, hogy okos ember s most kitűnik, hogy buta, vak és ígénytelen. Úgy látszik, aki egyszer belebolondul valakibe, az elveszti a mértéket, minden úgy jó neki, ahogyan éppen van. Pedig világos, hogy ilyen figura csak azoknak való, akik másmilyet nem tudnak keríteni maguknak. Ha ezt a kérdést most megszavaztatnánk, bizonyos, hogy mindenki nekem adna igazat.

Hirtelen elhatározással kérdeztem:

- Mondja, Rozgonyi elvtárs. Azok az izék, azok a lyukak már nem fájnak az arcán?

A beszélgetés elhallgatott. Egy nagy, vörös kérdőjel emelkedett föl a lámpából s ott állt meg fölöttünk, a padló és plafón között.

Kint a konyhában összeverekedett a másik két gyerek. Eti meghallotta a visitozásukat, leugrott a dívánról, átbújt az asztal alatt és szaladt ki a konyhába.

Ez a pillanat átsegített bennünket a tragédián.

Rozgonyi, anélkül, hogy felelt volna nekem, kis stanicli cukrot vett ki a zsebéből és odakínálta az asszonynak.

- Tessék. Vegyen, Jolánka!

Az asszony kényszeredetten mosolygott. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit csináljon, vegyen, ne vegyen, engedjen-e bennünket egymásnak, vagy odaálljon közénk s az egyikünket elküldje, hogy a másikunkat megtarthassa. Aztán kihúzta a kezét a takaró alól, vett egy szemet a cukorból s ugyanakkor felémfordultan azt mondta:

- Mesélj hát valamit, Kasi! Milyen kövér lettél. Ugy-e, ugy-e, hányszor ki akartam menni utánatok s mindig azt írtátok, hogy az nem nekem való. Pedig hányszor ki akartam menni utánatok.

No lám, már puhul, gondoltam magamban. A cukrot még elfogadta, de már errefelé dörgölődzik. Megállapítottam, hogy egészen jól dolgozom. Az csak etesse cukorral s az asszony mégis az enyém lesz. Itt az ideje, hogy beszéljek valamit, valami olyant, amivel most teljesen a magam javára billentem a mérleget. Nem sokat, de valami olyant, amivel elkápráztatom őket.

- Csakugyan azt írtuk, hogy a csavargások nem neked valók, de most már belátom, lehet, hogy tévedtünk. Mennyivel másabb ott kint minden, mint errefelé. Lehet, hogy többé az életben nem fogok ilyesmiket látni. Nem éltünk úri életet, nem jártunk finom ruhákban, de amit láttunk, amit hallottunk, az kárpótolt bennünket az ilyen semmiségekért. Igaz, hogy mi csak csavargók voltunk, de most aztán látom, tulajdonképpen mik is azok a különbségek, amik közöttünk vannak.

- Dolgoztatok is valahol? - kérdezte az egyik ember, aki egy selypítő asztalos s aki azóta, hogy távol voltam, szintén beszokott a házba. Aki azóta szintén úgy kering ekörül az asszony körül, mint a légy a letakart méz körül. - Hát mi a szentségből éltetek, ha nem dolgoztatok?

- Az eszünkből. Képzeljék el, egy alkalommal a tengerparton mentünk...

Rozgonyi most fölállt a divánról, lesimította a haját, megigazította a kabátját, a kissé fölcsúszott nadrágszárait és azt mondta:

- No, én elpályázom, Jolánka.

- Talán csak nem a tengerpartra mégy te is? - kérdezte tőle valaki.

- Nem kérek az ilyen élvezetekből.

Jolán fölélénkült, elevenen, szinte rajongva mondta:

- Jaj, ez pedig érdekes lesz. Miért nem várja meg? Mikor jön el megint?

- Talán holnap, vagy holnapután - kezetfogott az asszonnyal és meghajolt előtte, mint valami majom. A többiekkel is kezetfogott, csak velem nem. Mintha jelen se lettem volna.

Pedig jelen voltam. Időközben a széket egész közel húztam az ágyhoz és ott ültem az árnyékban kimozdíthatatlanul.

Simon néni bejött a konyhából, megkérdezte Jolántól, hogy nem akar-e valamit enni, aztán kiment, pohár meleg tejet hozott be, s aztán megint magunkra hagyott bennünket.

- Egészen megemberesedett, - mondta felém. - De most aztán dolgozni. Ilyesmiből mégsem élhet meg az ember esztendőkön át.

- Dolgozni? - mondtam Jolán felé. - Azt hiszem, mégis csak író lesz belőlem. Regényeket és mindenféle történeteket fogok írni. Majd meglátod, ha egyszer megírom a csavargásaimat, mindenki el fog csodálkozni rajta. Várj csak, barátom, sokat fogok még ezekről a dolgokról neked mesélni.

Kezemet rátettem a paplanra s most csodálatosképen, mintha külön életet élt volna ez a kéz. Mozdult és egyre előbbrecsúszott. S mintha eltévedt volna, mintha társat keresne a rózsaszínű paplansivatagon. Beszéltem, Jolán figyelmesen, kiváncsian nézett rám. Az előbb még merev arcvonásai megenyhültek, szemeiből kitisztultak a ködök és csillogni kezdtek olyan mélyről és tüzesen, mint régen. Aztán a tenyerét rátette az én kezem fejére. Meleg és puha volt. Megszólalt:

- Hej, Kasi. Milyen régen nem fogtuk így egymás kezét.

- Csak már meggyógyulnál, - feleltem. - Emlékszel még a csavargásainkra? A pokolra?

Jolán mosolygott és intett a szemeivel, hogy hallgassak.

A többiek egymás között beszélgettek, de most fölfigyeltek, valamelyik megkérdezte:

- Mi az a pokol?

Jolán felelt:

- Semmi. Csacsiság. Mi sok olyan dolgot beszéltünk annakidején, amit mások meg sem érthetnek. Néha talán még kínaiul is beszéltünk.

- De most a Rozgonyi mehet majd el kínainak, - mondta az asztalos s valamennyien jóízűen nevettünk.

Simon néni megint bejött és teríteni kezdett a vacsorához. Ezek az emberek a kosztosai voltak, maradtak hát továbbra is, de én készülődtem. Mint aki jól elvégezte a dolgát, mint aki győzött, valamennyiökkel erősen, barátian kezetfogtam.

- Szervusz, Kasikám! - mondta Jolán és két tenyerében tartotta a jobbkezemet. - Holnap mikor jössz?

- Amikor akarod.

- Mindjárt ebéd után. Jó?

- Jó.

Csücsörítette a száját, lehajoltam hozzá, megcsókoltam s közben erősen, áthatóan szorítottam a kezét.

Szép este volt kint. Csillagos ég. Az uccasarkokon fiatalemberek álldogáltak, lármáztak, heherésztek, mint a fiatal csikók.