Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK (1)

OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK (1)
I.
II.

A temetés rendezésébe az asszonyok szinte fővel vetették magukat. Mintha csak lakodalomról volna szó. Hihetetlen gyorsan gyászruhát csináltattak maguknak, a gyermekeknek is, mert az unokák nagy fekete csapatja mindig hatásos a koporsó megett. Beszaladgálták a város temetkezési intézeteit, alkudtak a diófa-koporsóra, alkudtak a koszorúkra, mert nagyon szépen akarták eltakarítani az özvegyet és nagyon olcsón. Csakhogy ezekben az időkben az élet is nehéz volt, a halál is költséges. Bizony, a négy ló helyett csak kettő került a testhordó kocsi elébe, testőr sem volt több négynél, pedig az öreg Bakót ezelőtt öt esztendővel négylovas kocsin vitték, nyolc testőr kísérte.

A legöregebb Bakó-testvér, László, mint presbiter kikönyörögte, hogy Baja nagytiszteletű úr temesse a halottat és hogy a Rákóczi-harang szóljon, míg a temetőbe nem érnek. A presbiter a saját zsebére megrendelte a városi dalárdát is; hadd énekeljék el a szegény kis Bakónénak azt a gyászdalt, amelyet a boldogult annyira szeretett életében: «Lelkünk borítja néma fájdalom...»

Volt a halottnak egy kedves selyempárnája, amelyet egyik rokona hozott neki Párizsból; igazi Liberty-selyem; meghagyta még életében, hogy ezt tegyék feje alá a koporsóba, bizonyosan nagyon szépeket fog álmodni rajta. A halottat Dózsáné öltöztette fel a szipogós és csendes Baloghnéval; oda is igazította a selyempárnát anyja feje alá; de másnapig meggondolta a dolgot: úgysem használ már ez az elköltözöttnek, odalent a földben úgyis tönkremegy, jobb, ha az élőknél marad. S minthogy saját maga volt a legkedvesebb élő, akire gondolt: magának tartotta a párizsi selyempárnát. Kivette a halott feje alól s szépen elrejtette a maga komótjába.

Mikor a koporsót kitették az udvarra: az utcai ismerősök, jó emberek, kíváncsiak, hivatásos siratók és rokonok nagy tömege verődött össze a hideg februári délutánon. A havat sárga homokkal szórták be a gyász ősi jeléül; legalább a közönség lába sem fázott annyira.

Mert Matkó szomszéd megjegyezte:

- A legtöbben vagy a templomban, vagy a temetésen szoktak halálosan meghülni.

Topogtak az emberek, dideregtek az asszonyok, fénylett a kis fiúk és leányok orra. A nagytiszteletű úr elkésett, jó félórát, mert éppen valami névnapi vendégségen vett részt.

Széll kántor bevágott a legszebb református zsoltárba: «Te benned bíztunk eleitől fogva...» A didergős közönség nagy odaadással énekelte, mintha párájával melegíteni akarná a levegőt. Baja nagytiszteletű úr fekete bársony papi sapkája feltünt a koporsó fejénél; költői gondolatokban gazdag ima kezdett gyöngyözni ajkairól. Beszélt, magasztalt, dicsőített az «aranyszájú» mindenkit, akinek csak köze volt a koporsóban aluvóhoz. Az élet koronáját tűzte a kis Bakóné fényes homlokára, mert igaz volt és hű, mert az Úrban élt és halt, mert gyönyörű családot nevelt föl, mert emléke is áldott. Hízelgő szavakkal símogatta a hét Bakó-gyermek hiúságát: mennyire szerették édesanyjukat, milyen melegséggel vették körül élete alkonyán. (Igen, még csak be sem fűtöttek szegénykének rideg szobájába.) Milyen egyetértés uralkodott ebben a hatalmas familiában. (Különösen mikor Dózsáné összeakasztott a rettentő nyelvű Kovácsnéval és mindaketten ráásítottak a csendesen tiltakozó és békítő Bakónéra.) Polgári mintaképül állította oda őket a társadalomnak. (Mert a társadalom talán még náluk is lelketlenebb volt.)

Szó, ami szó, a nagytiszteletű úr szavai könnyet sajtoltak nem egy felnőtt szemébe - bár hidegnek és könnyfakasztó hideg volt. Kovácsnét, született Bakó Julit, annyira szíven vágta a meg nem érdemelt magasztalás, hogy saját magát megsajnálva elkezdett hangosan bőgni, arccal borulván a koporsóra. A közönség naivabb része meghatottan nézte ezt a drámai jelenetet, érzékenyebb szívek olvadozni kezdtek rá; a tapasztaltabbak elismerték, hogy: «így szokás». De Jóska, a magánzó, az ingyenélő, legkisebb Bakó-fiú, oldalba lökte a bátyját, Mihályt:

- Nézd már, hogy alakít ez a komédiásné...

László, a presbiter, megbotránkozott a profán megjegyzésen, lesujtó pillantást vetett az istentelen Jóskára, de mert rá nem szólhatott, egy nagy sóhajtással fejezte ki: mennyire fáj neki ez az illetlenség.

A papi búcsúztató után a dalárda énekelt. Ez volt a legszebb. A tömör férfihangok úgy zúgtak, mint a végső ítélet angyalának trombitaszója. Fekete szárnyat öveztek a kis Bakóné elszálló lelkére, hogy felröpítsék az örök Isten trónusához. Óh be kár, hogy a szegény halott nem hallhatja...

Azután feltették a koporsót a testhordó kocsira és a kis Bakóné elindult egyetlen és végső diadalútjára. Mert a halottak olyanok, mint a győztes királyok és hadvezérek: megvívták utolsó nagy csatájukat az Élettel, szövetségre léptek a Halállal, tehát díszhintó és testőrség illeti meg őket.

Az öt éve kint pihenő és hites társára váró Bakó Mihály megilletődve fogadta maga mellé a kis Bakónét, koporsójából átszólott az érkezőhöz: «Te vagy az, Zsuzsi? Ejnye, be jó, hogy megjöttél... olyan unalmas volt itt egyedül.»

Persze a rideg élők nem hallották ezt a beszédet; ők csak azon igyekeztek, hogy kaparják s mentől előbb bekaparják ezt a szegény testet. El akarták minden áron tüntetni, hogy ne emlékeztesse őket az elmúlásra. Kegyetlen lábak még rá is taposták a földet, ami valakinek úgy fájt, mintha az ő szívén tapostak volna. Isten hozzád, édes jó anyám... Ennyi hát az élet értelme. Ez hát a világnak minden dicsősége.

A hét testvér még egyideig ott maradt a friss hantolású sírnál. Az asszonyok a koszorúkat igazgatták (úgyis ellopja ezeket innen valaki az első éjjel, jobb lett volna valamennyit a sírba dobni). A férfiak egyenesre nyesték a sírhalom oldalát és szabályos gúlát formáltak belőle. Mindenik gondolt valamit, mindenik mondott valamit, mintha búcsúznának a megsemmisült életadótól.

László, a presbiter, vallásos hangulatában egy éneket idézett:

Nincs már szívem félelmére
Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából:
Mi lehet a holtak porából.

Nagyot sóhajtott utána, s levette kalapját, mintha igazán köszönne az elköltözőnek.

István, a vasutas altiszt, sírt, mint egy gyermek. Anyja szívét örökölte: olyan hamar ellágyuló volt, mint az édesanyja.

- Hej, drága jó anyám - sóhajtotta -, elmentél, elmentél, sohasem jössz vissza... mert ahova most mégy: hosszú egy út lessz a.

Valami verstöredék forgott az eszében. Mindig régen tanult versekben, nótákban szokta kifejezni érzését, ha nagyon meg volt indulva. Most igazán meg volt.

Dózsáné, a bába, az orrát törülgette... de, szégyen, nem szégyen, arra gondolt: vajjon elismerik-e testvérei az ő elsőségi jogát ahhoz a nagy dunyhához és négy párnához, meg ahhoz a barna selyemszoknyához...

Baloghné Bakó Mari csendesen szipogott. Mint jó keresztény lélek, megnyugodott a változhatatlanban, de azért nagy ürességet érzett maga körül. Ugyan kihez folyamodik majd tanácsért, ha megint előveszik a bajok? Nincs többet édesanyám.

Kovácsné Juli, bár az udvaron bőgött, mint a gyászoló tehén, kinn a sírnál megjuházott. A nagytiszteletű úr még egy szép verset mondott el a nyílt sír fölött, úgy kezdődik: «Valahol, messze, valaha, régen, megástak egy sírt a temetőszélen...» A kis Bakóné sírja is a temető szélére esett, közel a Hortobágy felé rohanó gőzös sínpárjához. Ez a találkozás megragadta a Juli figyelmét, elfelejtett még egy verset sírni, ünnepies hangulatba ringatta a költemény. De azután mégis csak kikívánkozott belőle valami s annyit mondott záró igének:

- Na most már veszekedhetnek odalent; ketten vannak.

Apja meg anyja sokat villongott, míg élt; régi pogány magyar felfogás szerint az elhaltak szellemei folytatják csatáikat az égi mezőkön. Juli pogány magyar lélek volt.

Mihály, a legügyesebb Bakó-fiú, szomorú hangtalansággal nézte végig anyjuk eltakarítását. Sokféle halált látott a kárpáti harcokban, a téli havon, Szibéria sivatagain, a Muhrmann-vasútnál, fent a rideg orosz erdőkben. Anyja halála nem rendítette meg: öreg volt, eljött az ideje, menni kellett. Hanem azért csak fájt neki, hogy életében rossz szóval meg-megbántotta a jó kis asszonyt; most mintha bocsánatot kérne tőle: gyöngéden simogatta meg a fejfáját, olyan gyöngéden, mint halálos ágyán a haldokló száraz kezét; mikor végső óráiban Isten felé nyujtogatta szegény. Valamit suttogott magában:

- Azért ne haragudjék rám, édesanyám... mindig szerettem... Szibériában, a Kárpátokban... Hortobágy-utcán... mindenütt...

Jóska? A magánzó? Az ingyenélő? Egyáltalában nem volt meghatva. Mint fiákeres-segéd, sok temetésen vett részt, megszokta, mint a pap a halottat. Tudta, hogy ennek így kell lennie; akinek leesik az álla: felkötik; a halottat megmossák és felöltöztetik az asszonyok; koporsóba teszik; a hozzátartozók elsiratják, azután kiviszik a temetőbe, földbe dugják, fejfát tesznek a fejéhez. Pont. Ezen már a rendőrfőkapitány sem tud változtatni. Semmivel sem érzett többet, mint ha másnak a szülőjét temették volna. Különben is az a fő, hogy mi még élünk.

Azután hazamentek, a Bakó-házba.

Dózsáné kávét főzött, megiszogatták. Csendesen eldarvadoztak estéig. A halottról nem is igen esett már szó. Inkább az élet általános keresztjéről beszéltek; azt hordozták mindnyájan.

István, a vasutas altiszt, még halkan eldúdolta a dalárda gyászénekét: «Lelkünk borítja néma fájdalom...» Ilyen szép dal. Ilyen szomorú. Be gyönyörűen dörgött a basszus. Hogy sírt a tenor hangja. Ő különben is értett hozzá, mert fiatalságában tagja volt a munkás Dalegyletnek, tenorszekund; sok szép indulót, meg szerenádot elfújt a társaival.

Hej, Istenem, hogy elmúlik minden. Nemsokára mi következünk.

Juli megrázta nagy fejét, mintha tiltakoznék az elmúlás ellen. Hogyisne. Nekünk még sok dolgunk van a világon.

Végigsurrant agyában: mennyit is érhet ez a nagy ház. Az összeget elosztotta hét részre, annyi jut majd neki belőle. Szívta a fogát, mert nagyon kevésnek találta.