Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Majdnem öt évszázadig tartott, amíg a keresztény hit odáig jutott Magyarországon, hogy magyarul merte és tudta kifejezni magát. A kereszténység, a legnagyobb világnézeti válság a magyar történelemben, amely a szó szoros értelmében újraalkotta ezt a nemzetet, nem válhatott egy-két nemzedék alatt vérré. A nagy szellemi vérátömlesztés Szent István és az utána következett királyok hatalmi műve volt, megemésztésére nem volt elegendő két-három nemzedék, évszázadok kellettek hozzá, hogy beleszívódjon a nemzet egészének tudatába, mélyebb valósággá váljon a merő ceremoniális külsőségnél. A szent király óriási reformja csak a kényszer erejével tudta leküzdeni a pogány nép hagyományainak természetes ellenállását s a népre királyi szóval ráoktrojált új vallás csak generációk hosszú és szívós propaganda- és szervező munkájával vált élő hitté a nép tömegeiben s csak akkor tudott összesímulni a magyarság öröklött temperamentumával. Magától értetődik, hogy az az új műveltség, melyet az új hit magával hozott, évszázadokig csak a társadalom vékony felső rétegében tudott gyökeret verni, sokáig a papok rendi tulajdona marad s legfeljebb a főúri rend egyrésze osztozott e tulajdonon. A papok tulajdona volt az írástudás, ami kezdetben a latin írástudást jelentette, tehát a nép tömegei már a latin nyelvtudás hiánya miatt is ki voltak belőle zárva. Egy-két szórványos, az egyház praktikus céljaiból fakadt próbálkozást, mint amilyen a Halotti Beszéd, leszámítva, csak a XV. század elején kezdik ezt az írástudást a magyar nyelvre alkalmazni s csak a XVI. század elején, a mohácsi csata ideje táján, a katholikus középkor utolsó órájában alakul ki egy neme a magyar nyelvű irodalomnak, amelynek képét nagyszámú megmaradt emlékeiből meglehetős világossággal rekonstruálhatjuk.
Kérdés azonban, nevezhető-e ez az irodalom a szó szigorú értelmében irodalomnak és főképen magyar irodalomnak.
A középkori magyarságnak tehát kétféle irodalom-melletti irodalmi tevékenysége volt: ez a csak föltételesen magyarnak és irodalomnak nevezhető egyházi irodalom és egy másik, szintén csak feltételesen annak mondható világi irodalom, amely az írástudatlanság s az egyedüli írástudók, a papok ellenszenve miatt sohasem került leírásra s csak szájhagyomány útján terjedt. Ez utóbbiról nem tudunk semmit, csak a létezését s ami halvány nyom fennmaradt belőle, abból nem alkothatunk róla semminemű képet. Annyit mindenesetre feltehetünk róla, hogy akármilyen volt is, specifikus és eredeti magyar tulajdon volt. Hogy teljesen, majdnem nyomtalanul megsemmisült, ez egyike azoknak az óriási áldozatoknak, melyeket a magyarság a kereszténységért, az európai kultúra közösségébe való belépésért hozott.
Ha van a magyar irodalomnak és az egész szellemi életnek nemzetietlen kora, akkor a középkor az. A nép egész örökölt kulturájától, amely bármi primitív, de mégis csak kultúra volt, összes hagyományaitól, melyek bizonyára élénken éltek a köztudatban, jellemétől és temperamentumától idegen, sőt azzal ellentétes, mindennemű nemzeti színezetet, vagy specifikumot elvileg kizáró, nemzetközi érvényű eszmevilágot zúdított a magyarságra, rákényszerítette egy idegen felfogáshoz és életérzéshez való alkalmazkodásra, kiforgatta sarkaiból egész életberendezését, megsemmisítette még költői alkotásait is. Más népeknek, németnek, franciának maradtak fenn a középkorból nagy jelentőségű világi irodalmi alkotásai, - az anathéma, mellyel az egyház a világi irodalmat sujtotta, nálunk maradéktalanul megfogant. A mai kor embere a középkor magyarjával nem tud semminemű lelki kapcsolatba jutni, csak az egyház személyiséget és nemzeti különvalóságot kizáró irodalmi hagyománya révén.
Mégis ez a tartalmában, szelemében és formáiban is idegen irodalom és kultúra a mai magyar műveltség alapépítménye, amelyen biztosan áll minden, amit a XVI. század óta egymást váltó nemzedékek építettek. Szemlélete annyiban nagyon tanulságos, mert benne mondhatni laboratóriumi tisztasággal demonstrálható a magyar irodalom s általában magyar kultúra állandó fejlődési módja: kezdődik idegen eszme és formavilág idegennek érzett és szűk körre szoruló beáramlásával, ez lassanként felszívódik a nemzet egészébe s nemzeti köztulajdonná válik. Az első, középkori nagy válság után még két hasonló válságon ment át irodalmunk a reformációval és a XVIII. századvégi felvilágosodással, Kazinczy reformjával. Ilyen szempontból nézve a magyar irodalom minden nagy korszaka valamely idegenség beáramlásával kezdődik s irodalmunk története az idegenségek, illetőleg európaiságok felszívódásának története.