Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám

ADORJÁN ANDOR: ÖREG ORDAS HALÁLA
Ilja Rjepin emlékezetére

A voir ce que l'on fut sur terre et ce qu'on laisse,
Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Gémir, pleurer, prier, est également lâche.
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie oů le sort a voulu t'appeler,
Puis, aprés, comme moi, souffre et meurs sans parler.

Alfred de Vigny: La mort du loup.

Messze finn végekről jött távirat jelentette nemrég az öreg Ilja Jefimovics Rjepin halálát. Rjepinét, aki igen nagy festő volt, a régi Oroszország, egy elmúlt irány, elmúlt kor és elmúlt ország nagyszerű művésze. Talán kicsit paraszti, darabos és patétikus, de genie volt; hatalmas lendületű és őszinte. Színek és formák részege. Szépségek és harmóniák minden titkainak tudója. A nemzeti múlt és nemzeti vágyakozások hordozója az öntudatlanságig. Addig az extatikus fokig, ahol az ember végleg megszűnik a maga ura lenni, s ha köznapi lélek: fanatikussá lesz, ha pedig művész: tüneménnyé magasztosul, amelyen természetfeletti erők játszanak. Őserők. Ősakaratok. Sorsok. Rendeltetések.

Utóbbi években szinte szabályosan visszatérő ütemben érkezett híre, hogy földi nélkülözései elől az aggastyán Rjepin egy jobb világba költözött. Megrendülten kérdem magamban, eddig hogyan bírta! Ebben a cingár, törékeny emberben, akibe látszólag vendégszerepre járt csak a lélek, mérhetetlen életerőnek kellett lennie. Nemcsak a művei vallanak rá: a legtöbb képe valami alakban az akaratot, a lázadást, az izmokat duzzasztó megfeszülést ünnepli, de megmagyarázhatatlan lenne különben, elaggott és roskatag testtel, reménytelenül, számkivetésben és koldusszegényen, hogyan állhatta irtóztató tusáját a nyomorral, fölényesebben holmi húszéves piktor süvölvénynél, aki kacagva vicsorítja rá fogsorát az inséggel ellene acsarkodó életre.

A bolseviki uralom első tavaszán volt, 1918-ban. Moszkvából, Pétervárról, a fekélydúlta birodalom többi nagyvárosából javában tartott az eszeveszett futás. Annyi illuzió, kába várakozás után, arisztokrácia és polgárság valahára rádöbbent a proletárdiktatura tébolyult valóságaira... Viszont Finnországban Mannersheim generális fehér gárdistái lettek mindinkább az urak. Jól ment dolga azidőben ott a hollóknak. A havas finn mezőkön és a bothni-öböl olvadó jégtömbjein sűrűn hevertek a menekvés közben utólért orosz és finn vörösök hullái. Általában, a bolondját járó világ halálos farsangutólja volt ez a tavasz. A németek korgó gyomorral, a «ver sacrum» bódulatában tántorogtak, s minél bizonytalanabb lett lábuk alatt a talaj, annál konokabbul hajtogatták koplaláson át meggyőződéssé csontult hallucinációjukat: most horpad be végleg a nyugati front!... Előlegül a győzelemre a német vezérkar és kormány mindenáron egy mecklenburgi herceget akart a majd eljövendő finn trónra ültetni. Demokráciájuk zsöllyéjéből a finnek jót mulattak ezen az operetti királyi-komédián, s a blöff-csinálta mecklenburginál jobban izgatta őket, amikor híre terjedt, hogy az orosz művészi és szellemi élet egész sereg kiválósága surrant át a bolsevikiek elől a határon, s most éren-nádon bújdosik a széleken. Megmutatkozni nem mertek Finnországban, ahol akkor javában forrt az oroszelleni, diadalmas gyűlölet. Legszívesebben egy légüres térben lebegtek volna, kívüle és felette minden érzékelhető dimenzióknak.

Hetek alatt támadt akkor egy finn hadsereg. Napok alatt egy nemzeti rendőrség. Boltokról, utcákról néhány órán belül tűnt el minden cirill felírás, a templomok hagyma-formájú arany kupoláiról a pravoszláv hármas kereszt. Száz év erőszakolt muszka máza pillanatok alatt pattogzott meg, s mint a jégkéreg alól szabaduló folyó, széles hömpölygéssel jelent meg a finn nemzeti élet. A máskor pántomin-életű, halk helsingforsi utcák egyszerre Runneberg százéves dalaitól lettel hangosak, s a puncsos poharak mellett a Fänrik Staal balladáit szavalta minden száj... A pétervári és moszkvai gazdag menekülők persze elkerülték az orosz guzsaiból szabadult, ujjongó országot. Inkább angol, vagy francia fedezet alatt, regényes utakon szöktek álmaik és jövendő nyomorúságaik tájai, a messze Nyugat-Európa felé, ahol azóta, - goszpodin pomiluj! - jobbadán csak a taxi-volantok mellett jutottak vezetői állásba... De az orosz írók? De az orosz művészek?

Álmodozók és ábrándozók mint mindig, se pénzük, se tervük nem igen volt merre futamodni? Miért is féltek volna a forradalomtól, amelyiktől a régóta áhított szabadságot, a hajdani oktobrista eszmények beteljesültét várták. Mit tudták ők, Leninék micsoda gyilkos türelmetlenséggel veszik a marxista ideológiát? Elég volt nekik annyi, hogy mint Nagy Péter óta minden új eszmeáramlat Oroszországban, nyugatról átvett elmélet ez is, tehát mint a nyugatról jött többi gondolat, az orosz lelken át kiszélesbül, átizzik majd; felenged a tételes merevségéből, fantáziával telik meg és azzal a mélységesen emberbaráti, testvéries tartalommal, amelyik az orosz psziche túlcsorduló lényege. Dehogy sejtették, hogy az elmélet ezuttal öldöklőbb lesz, mint a nyaktiló kése. Még csak amikor végleg dermedni kezdett köröttük az élet s torkukon érezték a fojtogató terrort, eszméltek rá, orosz írók, művészek, hogy valóságos őrültek házába jutottak: a pokol vár itt rájuk. Most jött a futásuk, csak úgy vaktába, pénz nélkül, tragikusan, éj évadján. Az volt a boldog köztük, aki valahogy a Süszterbeck-nevű határpatakon átvergődve, megbújhatott az erdők mélyén, apró finn falvak alján, csempészi hajlékokban. Végül a helsingforsi sajtó legsovénabb ujságja, az «Uusi Paiva» szállt lovagiasan síkra értük s bizonygatta, a mecklenburgi trónjelöltnél mennyivel érdekesebb vendégek ezek az orosz szellemi kiválóságok. Ha nemzeti ellenségek is, hát csak legyenek; Finnországnak annál teljesebb dicsőségére lesz, hogy egy Ilja Rjepin, egy Leonid Andrejev, egy Korolenko vagy egy Kuprin az otthoni földrengés elől itt talált menedéket.

Idők óceánjába elmerülő Atlantis, az örök-multba elsüllyedő régi Rossija: hajtott engem az izgalom minél közelebbről bámulnom z istenalkonyi színjátékot és keresnem, passzionátusan, ezeket az orosz menekült írókat, művészeket, akik fokozott idegérzékenységgel, megértéssel, vagy szubjektiv és fanatikus félreértéseikkel a dolgok, események, emberek és jelenségek iránt, mindenki másnál hivatottabbak voltak elmondani, mi történik odaát, túl a nagy ködön? Kettejükre rátaláltam, Ilja Rjepinre és később Leonid Andrejevre. Akkor: két bizarr találkozás volt. Ma: az emlékezések bársonyán drága két ékszer...

Mint fény az árnyéktól, maga ez a tengermenti határvidék úgy üt el az egyéb finn tájak sívár és mélabús egyhangúságától. A tenger kacér és változó képe itt hirtelen derűt, humort, mosolyt és mozgást elegyít abba az agglegényi unalomba, állottságba, szomorú pedantériába, amelyik különben oly biztos jellemzéke az északi természetnek. Álomszerűen szép, gondozott kertek terpeszkednek hatalmas fákkal. Június eleje volt; arrafelé kora tavasz idénye, s mintha csak valami hatalmas puderes pamacs csapta volna fel az ágakra, a sok fa csupa fehér és rózsaszín virággal volt tele, a levegő pedig mámoros a virágok libbenő balettjétől a szélben... Rajvolától a határig megannyi apró, finom villaváros sorakozik itt. A pétervári előkelőségek nyaraló rayonja volt ez a vidék, vasuton alig másfélórányira a fővárostól. Nyáron, délutánonként az autók százai rohantak erre. Rajvola, Terijoki, Vamelsu, Kuokkola, Rajajoki és megannyi más hely: az ízléses villák tömegével tele. A kapuk réztábláiról «tout Petersbourg» nevét olvashattuk le. Akkor már több mint esztendeje lakatlanok voltak e javarészt barokk-stílű, vagy igen nobilis empire-palotácskák. Legtöbbje kifosztva. Oh, ez alapos munka volt. Finn és orosz vörösök váltakozva dúltak rajtuk végig. A máskor hangos nyaralóhelyekre most halálos csend borult. Nem az elrévülésé, az intermezzóké, a szendergésé, de az örök álomé. Érzett, itt nem támad fel az élet többé soha. Ezek a kecses paloták, fehér tornác-oszlopaikkal, görög homlokzatukkal egy elmúlt, kiírtott, eltemetett társadalom mauzoleumai.

Biztos értesülésem volt róla, hogy Rjepin Kuokkolában bújt meg, egy Niedmanné nevű finn úriasszony házában. Ifjabb éveiben ez a hölgy Rjepin tanítványa volt Pétervárt. A véletlen hozta úgy, hogy amikor egyik reggelen Niedmanné kissé korán talált vadászatra kirándulni a határba, váratlan vadra bukkant: egykori professzorára, az erdőn bújdosó Rjepinre. Öregember volt már akkor, hetvenkétéves. Sorsának egy babszem-jankónyi gyerek volt az osztályosa: az unokája. Nagyapa és unoka nappal megbújt az erdőn, éjjel pedig kettesben csatangoltak a holdfényben, az öreg ordas és Mawgli, s maguk se tudták merre, hová, cél és irány nélkül...Tűnődve kérdem magamba, a fantázia nélküli, köznapi ember hogyan is hihetne a gondviselésben, ha elaggott professzorok nem ilyenkor, a végszükség pillanatában akadnának rá, erdőn vadászó delnők alakjában, egy-egy hajdani tanítványukra, aki most kegyesen felszedi és magához veszi őket!

Niedmanné így hazavitte Rjepint unokástul, de erre az első, nemes lelki megmozdulásra nyomon következett egy másik: - mit tudja az ember, mi lesz? A vendéglátó Niedmanné is, némi töprengések után jobbnak látta, ha familiájával inkább Viborgba szalad, házát pedig Rjepin gondjára bízza, aki ha művésznek legelsőrendű, elvégre talán házmesternek se lesz utolsó! Rjepin tehát megszállt a falusi kis kastélyban. Fedél feje felett, sőt palotája most már lett volna. Csak még betevő falatja nem. És biztonsága se, mikor üt rajta akár egy vörös banda, akár a finn csendőr és toloncolja a határon túlra...

A Niedeman-kúrián találtam rá, nem minden nehézség nélkül. Délután két óra lehetett, napfényes, ragyogó délután. Ahogyan az udvarra befordultam, hosszú sörényű, nagy darab embert pillantottam meg, fatönk előtt foglalatoskodva az egyik zugban. Fekete, oroszos ing-bluz volt rajta, hallatlanul avitt pepita nadrág, a lábán szétmált szandál. Kiugró pofacsontjával, lapos orrával igazi Gorkij-maszk volt, de széles, vállas, óriás. Baltát forgatott s a gondolatnélkülisége gyönyörködésével fát hasogatott. Megértettem vele, külföldi ujságíró vagyok és Ilja Jefimovics Rjepint keresem. Végignézett rajtam. Kicsit habozott, aztán oroszul felelt francia kérdésemre:

- Nehéz lesz... Az apám nem akar embert látni... De hát megpróbálhatjuk... Jöjjön velem.

Kormos, füstös konyhába vezetett be. Körös-körül a falakról rézedények ragyogtak le, nyilván Niedmanné kincsei, és sárga meg vörös kerek rézpofáikkal vigyorogva nagyon lenézhették ezeket az idecsöppent muszkákat, akik, a nyomorukba, fenyőtobozzal tüzeltek, füstöt früstököltek, egérfarkot ebédeltek... Bevezetett, mondom, egyenest egy kócos és feketehajú nő elé, aki zsámolyon ülve krumplit hámozott. Szénfekete szeme mint a macskáé foszforeszkált a félhomályban. Fura teremtés volt; amikor utóbb felállt, láttam: ferdenövésű, apró termetű. Bandzsal is volt, s nyugtalan tekintete igen bizalmatlanul járt körül. «- A nővérem!» - magyarázta Rjepin fia. A lány a borzas haja alól félszemmel pislogva nézett fel rám, másik félszemét inkább a kezében tartott burgonya látszott érdekelni. Fiú és lány rögtönzött haditanácsot tartott. Végül is a lány rászánta magát, szól az apjának. Bement. Ezalatt a férfi elmondta nekem, a Pétervárra besettenkedő finn határmenti parasztok micsoda rémregényi láncolatán kaptak ők a fővárosba levelet az öreg Rjepintől; hogyan tudatta velük itteni rejtekhelyét; a nővére és ő, ugyanezen az úton, hogyan csempészte ki Szovjetországból az apjuk egész sereg vásznát, mígnem maguk is kereket tudtak oldani és eljöttek ide a «djadja», az apó után. Másik nővére Pétervárt rekedt meg, betegen. A bolsevikiek túszul tartják vissza... Apjukkal most négyesben éldegélnek itt, vigasztalan nyomorban, amelynek nemhogy a végét, de hova-tovább már a kezdetét se látják.

A krumplira mutatott a horpadt kondérban a földön, s kérkedőn, mintha férfias rátermettsége bizonysága lenne, mondta: - «Én loptam!» - Rábámultam. Ezzel a sikerével nagyon meg lehetett elégedve, mert rögtön utána, bűvész módjára, aki első mutatványára rátetéz egy még elképesztőbb másodikkal, a polcról valami fekete, megkövült masszát emelt le s elém tartotta: «- Kenyér!» És hahotázva, büszkén, a tulajdon leleményességét ünnepelve jegyezte meg: «- Korpából, őrölt szalmából és fürészporból: én magam sütöttem!»

Itt tartottunk ismerkedésünkben; én inkább hallgatag, de a fiatal Rjepinnek, úgy láttam, még sok mondanivalója lett volna számomra. Nem került sor rá, mert visszatért a konyhába a lány, mögötte pedig becsosszant az orosz művészet akkori élő legnagyobb büszkesége, Rjepin.

Tizenkét év távlatából írom itt le, ahogyan alakja feledhetetlenül belémarta magát emlékezetembe. Első eszmélésre ugyancsak megdöbbentő benyomást tett rám lerongyolt gunyájával, feslett nadrágjával, színes és szennyes flanell-ingével, az öblösen kinyílt ingmelle alól előbuggyanó, dús szőrcsimbókjaival; a szétfoszló, rongyos posztópapucsával a lábán és vastag kendővel a nyaka körül. Ezüstös üstökével, sárga és torzonborz szakállával, mint valami kivert koldus olyan volt ez a dicső és bozontos aggastyán; átmenet a földönfutó Lear és az országúti cigány között. Szeme állandóan nedves volt, könnyezett. Vastag, okos orra érzékiségről, az élet ízeinek bő és bölcs kiismeréséről tanuskodott. Az öreg úr közepesnél kicsit alacsonyabb termetű volt; talán a kor és nyomor aszalta így össze. Vékony, törékeny aggastyán, a szikkadtságában sok tragikus, elképesztő részlettel: ilyen volt rongyai közt is a mozdulatainak elegánciája, ilyen a csodásan szép, finom keze. E diaphane kéz az ujjak ötágú koronájával szinte világított a hagymaszagú konyha homályában.

Megrőkönyödötten, megilletődötten néztem őt; Rjepin viszont valóságos rémülettel vett szemügyre. Látszott, spiont, rendőrségi embert szimatolt bennem. S mialatt váltig erősködtem, hogy egyedül a tiszteletem vezetett el hozzá, ő tagadó mozdulattal, rosszalóan rázta fejét. «Nem, nem, - tiltakozott igen erélyesen, - nem fogadhatok senkit. Bujdosó vagyok. Nem szabad, hogy írjanak rólam. Mi lenne akkor velünk! Kikergetnének a családommal. Különben is: én meghaltam. Halott ember vagyok. Csak testi roncsa annak, aki egykor Rjepin volt. Holott a lelkem és ami legjobb volt benne... elszállt. C'est parti, monsieur. Parti!» És a keze gesztikuláló libbenése, mint valami csapdosó szárny jelezte a lélek röptét. Elrepült...

Bőrömet égette az öreg festő perzselő nézése, fürkésző bizalmatlansága. Közöltem vele, a helsingforsi ujságok már felemelték szavukat, kéretlenül, a menedékjoga érdekében. Ez nagyon nyugtalanította. Úgy értette, az ujságok leleplezték az itt-bújkálását. Kétségbeesetten nézett körül. De lánya már régen a zsámolyon ült megint, s egyedül a krumplival törődött, a fia pedig közömbösen visszaballagott az udvarra, fát hasogatni. Nagy időbe telt, amíg sikerült Rjepint megnyugtatnom. s mivel németül egyáltalán nem, s franciául elég gyengécskén tudott, jól-rosszul most a magam orosz tudományával próbálkoztam. Rjepin kicsattant. Valósággal felhördült:

- Mit?... Maga nekiállt tanulni a nyelvünket! - fakadt ki haraggal. - Hogy tehetett ilyent? Hát nem tudja, hogy mi egy elveszett, nyomorult nép vagyunk, e világon az utolsó?

Remegett az izgalomtól. Ellenkezni akartam vele, csillapítottam: a história katasztrófái múlók, de egy nagy nemzet élete örök. - Hasztalan volt minden szó. Szenvedélyes kétségbeeséssel fakadt ki az öreg úr:

- Nem, nem!... Oroszországnak és vele mindannyiunknak vége. Én tisztán látom. Amin keresztül mentünk, nem megpróbáltatás volt, égi büntetés, amire a megtisztulás következik, hanem maga a reménynélküli halál. Miért nem maradt meg egyikünkben sem a remény egyetlen szikrája többé? Mert halottak vagyunk. Halottak, akik kiszöktünk a bolseviki pokolból és halottak azok is, akik ott maradtak. Oroszország! Óh, holtak és hiénák országa. Mi lettünk a világ szégyene, uram. Utolsók után a legutolsók.

Sűrűn vetette a kereszteket. Sírás remegett a hangjában. Már bánni kezdtem látogatásomat, s hogy akaratlan így egyre szenvedélyesebb érzéseket váltok ki belőle. Nyugtatni próbáltam. Hasztalan. Rjepin mind izgatottabban bizonygatta, hogy ő is, egész Oroszország is - halott.

- Hol van széles e világon egyetlen barátunk - fogott most hirtelen új litániába. - Hol van, aki nem undorodnék tőlünk, akár a temetetlen, oszló hullától? A központi hatalmak ránk kényszerítették a bresztlitovszki szégyent. Az entente viszont nem bocsáthatja meg ezt az árulásunkat. Nincs sehol egyetlen barátunk többé. Megtagadtuk multunkat, barátainkat és önmagunkat. Igazság, hogy viszont minket is megtagadjon a jövő... Hol van ma Oroszország, mutassa?... Mit jelent ma az, hogy orosz vagyok? Azt, hogy azon a földön, amelynek Oroszország volt a neve, nem mondhatom ki többé, amit gondolok, s nem fejezhetem ki művészetem eszközeivel sem, amit mondanom istentől és születésemtől adott rendeltetésem. Mit jelent még az orosz voltom? Hogy bújdosnom kell. Hol van ma az orosz művészet? Az orosz irodalom? A tudomány? Bújkálunk lápok és mocsarak közt. Ecsethez, vésőhöz, tollhoz nem nyúlhatunk. Ha tennők is, kinek? minek? miért?... Temetetlen holtak vagyunk, uram, s a süllyedtségünkből nincs többé feltámadás.

Hévvel beszélt; minden szava egy-egy külön lelki tiltakozás volt az események ellen. Közben valósággal szürcsölte, itta a tulajdon keserűségét, ezt a mérges pálinkát, amelytől egyre inkább oldódott a nyelve elmondani bánatát.

- Ismeri-e a középkori híres legendát a csalogányról? - kérdezte, - hallgassa meg, én nem tudok szabadulni a reminiszcenciájától. A középkorban, amikor a hívők minden öröm mögött a sátán kisértését sejtették, néha rettegéssel töltötte el őket a természet legédesebb, legegyszerűbb ajándéka is, gyümölcsök zamatja, virágok illata, madarak éneke. Történt így egyszer, hogy a klastromjuk kertjében sétáló barátok a csalogánydal hallatán megbűvölten álltak meg. Élvezték a madár trilláit. De nyomban utána megszállta őket a kétség, hátha az ördög tőrvetése ez is?... A csalogány. És legyőzni a kisértést, harsányan rázendítettek ördögűző formulájukra. A csalogány elrepült. Ők pedig, örömtelen, ott maradtak az elnémult kertben.

...Gyermeteg, naív tekintetét a konyha egyetlen ablaka felé fordította; kitekintett az udvar és a kert felé, mintha a csalogányt keresné és túl a messze horizonton talán a hajdani Oroszországot. De madár helyett legfeljebb a fiát láthatta meg, amint egykedvűn aprózta a fát.

Magyarázatul tette hozzá allegoriájához: - «Ott a klastrom kertjében legalább a jámbor életű barátok kergették el a csalogányt. Holott nálunk, megfordítva, az ördög és az ő bolseviki cimborái űzték el a drága madarat, a művészeket, akik az ég izenetét és legtisztább fényét hozzák el az emberiség számára.»

Akkor már jó félórája álltunk szemközt egymással. Én csak hallgattam elkeseredett kitöréseit. Néztem törékeny alakját. Szántam földönfutó vénségét. Volt egyébként a panaszaiban más is, mint tragikum; sőt egyenest kómikus zöngéje kezdett lenni, ahogyan aggastyáni konoksággal félórája hajtogatta, hogy nem beszélhet, holott mást se tett. Sopánkodott, anatémákat hörgött; majd megint igen finom, aggott hangszer módjára szólaltatta meg szívét. Kesergése apránként új légkört teremtett köröttünk, mintha itt a Niedmanné konyháján nem lennék többé merőben idegen a számára, de valaki, akivel immár félórája koccintgatja és issza fenékig a bánatai poharát. Némi spiritualizáló túlzással azt mondhatnám, közben maga ez a konyha is elváltozott; homály, füst és hagymaszag helyett Rjepin zokszavával lett tele, s ebben az új atmoszférában, a négy fal között, úgy látszik legalább annyira közel engedett magához, hogy nagy önleküzdés után megkérdezett:

- Nem akar-e leülni nálunk?

Végre! Ez volt az első jó szava. A kérdésen felbátorodva aztán megemlítettem: nem üres kézzel jöttem. A kapu előtt várakozó kocsimban jókora ládát hoztam magammal, Viborgban összevásárolt élelmiszerrel tele. Nagyobb hatás kedvéért azt mondtam neki, a helsingforsi ujságok hódoló küldeménye ez a számára. Rjepin akkorát bámult, mintha meteor vonult volna el szeme előtt. Ismételnem kellett neki a kijelentésemet. Hüledezett. Ámult. - «Nekem küldik a finn ujságírók!» - rebegte. De már a lánya felpattant a zsámolyról, rákiáltott pár szót az öregre, aki erre elhallgatott. A lány pedig futott, rohant, eh, mit: száguldott ki a konyhából; repült, torzocska, az udvaron keresztül; rikoltott onnan valamit a bátyja felé, s most mindketten, az unokával a sarkukban, szaladtak a kapu előtt veszteglő bricskához... És már cipelték is be a konyhába, a kocsis segítségével, a hatalmas faládát; már bontogatták késsel, kampóval, harapófogóval, mohón és lelkesen, hogy csak úgy recsegett belé minden deszkaléc. Előkerült sorra a sok jó, inynek-garatnak ingere, amit a viborgi füszeresnél csak összeválogathattam, konzerves dobozoktól a sódarig, rizskásától a száraz főzelékig, olajos és füstölt halakon, csokoládén, befőtteken át a lisztig. A háznép ficánkoló izgalommal rakosgatta ki a holmit. e pillanatban egy rövid, de igen harsány pofon csattant el, amit bömbölő gyereksírás követett. Az történt, hogy a kisfiú egy darab csokoládét próbált bekapni, titokban; de sasszemű apja, a krumplitolvaj, észrevette, pofonütötte a gyereket, sőt ki akarta űzni e földi paradicsomból, a konyhából. Az öreg Rjepin kért a számára kegyelmet, amit az apa ezzel a pedagógiai elvi fenntartással adott meg:

- Egy gyerek ne lopjon! De ha már lop, ne kapassa magát rajta!

- Csendélet! - dünnyögött Rjepin elégedetten, amikor a sok élelmiszer apránként kicsomagoltan terpeszkedett igéreteivel, illataival és zamatjaival az asztalon. És most már sokkal derültebb kedvvel beszélte el, emlékszik, egyszer valami élclapban mulatságos rajzot látott; szegény, koplaló piktor fest egy csendéletet, de örv és lánc van a nyakában: a falhoz láncolta magát, nehogy éhen rávesse magát a csábító csendéletmodelre és felfalja. Szólt és nevetett. És öröm volt nézni, micsoda rajongó meggyőződéssel mártogatta meg a két hosszú ujja között fogott kenyérdarabkákat az imént felbontott szardiniásdoboz olajában. Az esztétika nemtője e pillanatban alkalmasint eltakarta volna szemét a látvány elől, nekem ellenben gyönyörűségem telt benne. Hogy evett! Hogy falt! Uram isten, te láttad, hogy arca ráncaiban és az álla körül nagy olajcseppek csillogtak, mint macskaméz a fák barna kérgén; vagy még inkább: mintha az öröm kövér könnyei lennének. Elkente kezével, hogy bajszának, szakállának is jusson belőle. A szardiniára csokoládéval tetézett rá. És amikor jóllakott, most már végleg megbékélten kérdezte meg, nem akarnék-e talán körülnézni nála Ha már idefáradtam, megmutatja házukat, - úgymond.

Csakugyan, egy félkör alakú nagy üvegverandára vezetett ki, ahol néhány érdekes, gyönyörű szobor sorakozott egymás mellé, közülük négy-öt Tolsztojt ábrázolta. Egyik köztük Rjepin munkája volt, a többi Trubeckoj műveinek az öntvénye. Saljapin egy remek mellszobra ötlött még a szemembe; a nagyszerű énekest tátott szájjal ábrázolta, ének közben. De nem volt e tátott szájú szoborban semmi komikus. Élethű volt, megkapó; az ember szinte várta, e bronzajkokon, a bronztorokból mikor harsan fel a világhíres basszista mélyen zengő, meleg és érces hangja.

Egy másik termen mentünk most keresztül, valóságos kis muzeum volt a képek özönével: Politonov, Sisku, Somov, Bielenicky, Bakula és az orosz művészet egyéb java alakjainak remekei. Velük elegyesen egész sereg francia festő munkája: Sisley, Pissarro, Renoir, Monet-képek; emlékek Rjepin hajdani, párizsi idejéből. A festményeken kívül egyéb relikviák, bronzok, porcellánok, bekeretezett autogrammok, kotta-kéziratok olyan összevisszaságban, hogy ócskásnak is becsületére vált volna. Csodálkozásom láttán Rjepin megjegyezte:

- Amit Pétervárról a magam és barátaim lakásáról csak el tudtunk menteni, képet, szobrot, egyebet, itt gyüjtjük össze, ebben a házban. Finn parasztok csempészik át hozzánk ezeket a vásznakat, könyveket, műtárgyakat. Jogos tulajdonosaik mikor és hogyan veszik át újra, a jóisten a megmondhatója. Egyelőre az volt a fontos, a bolsevikiek kezén ne maradjon.

Pillantása szerelmesen pihent ezeken a kincseken; így nézhette Pythagoras a köreit, amelyekért meghalt, semhogy zavarni engedje őket. Rjepin is, biztos, éhen halt volna inkább, semhogy egyet is elidegenítsen e darabok közül. De a helyzet bizarr voltához mindenképen hozzá tartozott ez. milliókat érő műkincsek közt ült itt: felelőtlenül; s ugyanakkor krumplihoz is csak úgy jutott, hogy a fia ment érte, kockázatos utakra...

Az öreg Rjepin most az emeletre vezetett fel, tágas, nagy szobába, amelyet műtermévé léptetett elő, s megmutatta, amit régi és újabb alkotásaiból sikerült itt felgyüjtenie. Ott volt az «1905 Október» című gyönyörű műve: a pétervári Nevszki-proszpekten hullámzó tömeg, amint a téli palota elé sodorja forradalmi mámora. Micsoda dinamikus erő ezen a képen! Férfiak, nők, sihederek; a névtelen milliókból valók micsoda káosza, csillogó szemekkel, ordító szájakkal, egymásba kapaszkodó tagokkal; rengő nagy tenger, amit vak erők korbácsolnak, hajtanak szertelen és félelmes események felé.

Aztán egy másik remekét mutatta meg: Vihar az azovi tengeren volt a címe. Hatalmas gálya a fekete vizek felett, s e jelképes hajón nagy sereg ember; aki jobban megnézi, Oroszország szinte valahány nemzetiségének tipusát megleli köztük: nagy-oroszt, ukránt, finnt, tatárt, törököt, cserkeszt, miegyebet. Dagadó, feszülő izmokkal dolgoznak a gályán; eveznek, vitorlákat feszítenek ki s hallatlanul vad zsúfoltságban préselődnek egymáshoz, test testhez; az arcokon és szemekben kimondhatatlan rémülettel. Vihar tombol, veszélyben a hajó! A gálya egyik zugában pedig egy legény gubbaszt, kezében balalajka és játszik rajta, mint akit nem érdekel sem a körülötte lévők halálos rémülete, sem a vihar, sem a veszedelem, sem a halál. A költő ő, aki az erőt és életet tartja a többiekben, mialatt a Matuska Rossija népei megfeszült inakkal mentik a viharból a hajót.

Néhány kisebb képét tárta aztán elém, a legutóbbi hónapokból való munkáit, többnyire drámai erejű, igen megrendítő jeleneteket a bolseviki forradalomból, belékomponálva a téli Pétervár havas utcáiba. Fojtogató szomorúság ülte meg ezeket a képeket a ködös, sívár szürkeségükkel, amelyben elmosódva látszanak csak az ablakok; a köd és szürkeség mögött a terror jelenetei; utcai öldöklések, kivégzések, sortüzek, koldusi lánc-ácsorgások, sebesült transzportok, az őrület hónapjainak vásznon megörökített epizódjai... Rjepin szótlan mutogatta festményeit, pózok és gesztusok nélkül, amilyenekkel a festők szokták. Színektől mámoros álmodó, azt hiszem nem is törődött a jelenlétemmel. Nézte a munkáit s néha a kisujja körmével kapargált le róluk holmi odatapadt porszemet.

- Nagyon szereti a képeit? - kérdeztem, csak épen hogy szóljak valamit.

- Tisztelem őket, mert rengeteg munkám és gyötrődésem fekszik bennük, - felelte habozás nélkül, mint aki ezt a problémát már igen sokszor keresztül gondolta. De nyomban, enyhíteni e kijelentését, hozzátette: «- Lehet, hogy tárgyuk, vagy beállításuk szerint a képeim patétikusok, de szubjektive: mindig őszinték. amit ki akarok fejezni velük, a magam viziója, a magam szenvedése és ami valóságos kapocs van köztem és a világ jelenségei között, színben, formában, mozgásban, életben.

... Fáradt voltam már a benyomásoktól, amikor Rjepin most odalépett egy óriási zöld vászonkárpithoz, megrántotta a róla lelógó zsinórt, mire a lepel két szárnya szétlebbent, akár egy színházi függöny. Csodás, lenyűgöző, hatalmas kép állott előttem.

Sötétzöld, misztikus táj, a lombok sűrűje már szinte feketébe játszik s csak úgy ontja az augusztusi ukrán éjszakák fülledt forróságát. A terebélyes fáktól árnyékolt úton, fáklyák fénye alatt, tömeg közeledik szentképes zászlókkal és ikonokkal; a tömeg élén, aranysárga palástban és fején aranykoronával, amely alól előbomlik a hófehér haja, gigászi termetű archimandrita lépdel. Kezében hármas kereszt. Arcán a fanatizmus fintora. Mögötte, tántorgó léptekkel, még néhány pópa, s minden arcon szinte őrületbe átcsapó extázis. A papok mögött, fáklyák imbolygó fényében, részeg nép; - a kép címe: A pillanat! Allegóriája pedig az egész annak a tragikus pillanatnak, amikor az ételtől, italtól, kenetes szótól fanatizált tömeg egyformán képes a legheroikusabb cselekvésre és legaljasabb gyávaságra; amikor egyforma közel van hozzá, hogy isteni lehessen, vagy ördögi; egyformán kész mártíri önfeláldozásra, vagy ártatlanokat mészárló pogromra.

Lenyűgözve néztem ezt a félelmetesen nagy alkotást. Rjepin elmondta, negyven esztendeje dolgozik e művén, s még egyre fest, javít, változtat rajta.

- Ez az én oltárom, mintahogyan a festés az én istentiszteletem, - mondta. - És ha jövő századokban a pikturám nem lesz piktura többé, mert az idő elhaladt felette, Lermontov strófájával vígasztalódom: «A ledöntött istenek mindig istenek maradnak, s az elhagyott templom mindörökre templom!»

Reszkető hangon mondta ezt s ahogy ránéztem, láttam: sír. Nagy könnyek csordogáltak le az arcára.

Késő estére járt, amikor megváltam tőle. Áttetsző, gyönyörű kezét hosszan pihentette tenyeremben. Mindenáron meg akart ajándékozni egy képével; elhárítani alig bírtam, mert pénzt nem fogadott érte. Meghatottan rebegtem valamit, mennyi benyomással ajándékozott meg így is, s milyen gazdagon válok meg tőle. Ravaszul hunyorgott s nem minden irónia nélkül felelte: «- Hát csak vigyázzon, ha olyan gazdagnak érzi magát. Hiszen tudja: teve könnyebben jut át a tű fokán, mint a gazdag a mennyországba!»

Utóbb sikerült a műveiből kiállítást rendeztetnem Helsingforsban, Stockholmban; ottani gazdag műgyüjtők néhány képét meg is vették. Tizenkét éve ennek. Azóta hogyan telt élete utolsó évtizede, micsoda szenvedések és meditációk között, sejtem csupán, de gyávább lélek vagyok, semhogy tudakolni merném. Inkább lehúnyt szemmel idézem alakját magam elé, megtépázott öregségével, szürke, ravaszdi s mégis naív tekintetével, finom kezével, foszlott papucsával a lábán, amellyel akkor a 73-ik esztendejét tapodta. Hogy rajongott az ő külön Szentháromságáért: a munkáért, művészetért és Rossijáért! Angyali öreg. Az ő nagyszerű figurájában mintha jelképpé nemesedett volna az a groteszk és bánatos fantasztikum, hogy a művészet, a grand art szolgálatában eltöltött termékeny élet summája ez is lehet: idegen földön, megvénhedten egy falat csokoládét szopogatni, hálával a jövevénynek, akinek kíváncsi tolakodása elhozta neki ezt a keserű-édes kegyelemfalatot.