Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Elek Artúr: LIEBL ERVIN

A Nyugat legutóbbi (ápr. 1.) száma közölte Liebl Ervin néhány rajzát, s az itt következő sorok az ismeretlen nevű és sorsú holt művész munkáihoz kívánnak felírásul szolgálni.

Liebl Ervinnel - amennyire az hátrahagyott műveiből megítélhető - valami rendkívülinek igérkezett jelenség mult el időnek előtte és megteljesetlenül. Törékeny testében, melyet gyermekkorában kezdődött betegsége gyöngített el, álmodozó lelkében, amelyet rajongó hit hevített forróra, elemi erők keresték a szabadulást. Keresték a kifejezést, amely művészi alkotásokban tegye őket láthatóvá. Elfojtott vágyak, megtagadott ösztönök, szertelen indulatok a betegséget és törékenységet meghazudtoló temperamentummal és szilaj erővel vetették magukat az életre, hogy gigászivá növesszék meg jelenségeit.

Az élete, mikor harmincegyéves korában (1927-ben) befejeződött, csak a kezdetén volt annak, amivé fejlődendő volt. Művészete még inkább tervezés és vázolás: monumentális jegyzőkönyve valakinek, aki a legnagyobbról álmodott. Miről álmodott? Egyelőre a forrongó és sistergő káoszról: de őskáoszról, amiből világok születnek. Hatalmas méretű rajzain (mert csak rajzok maradtak utána, a tulajdonképpeni festésig és a világ színes látásáig még nem jutott el) apokalipszisi zürzavarban tolonganak, és nyüzsögnek embertömegek, óriások hadai, emberfölötti izomzatú és emberentúli erejű embereknek egymást öldöklő seregei. Miről álmodott a satnya testű beteg ifjú? Titánok harcáról, kozmikus erők vad viaskodásáról? Honnan vette gyönge teste az erőnek akkora mértékéhez szükséges kifejező erőt?

Michelangelo volt a kedves művésze, az ideálja. Még sem utánzója volt, hanem kései rokona, a Michelangelok fajtájának időben és térben messzire elszármazott folytatója. Elemi erő, mint amaz, csak tisztulatlanabb és barbárabb. Képzelete mindent szertelenné nagyított, ami elébe került és mozgásban, indulatban szertelenné fokozott. A lelke tele volt vízióval, vad és rémes képekkel, lidércnyomásos álmok emlékével. Ezeket igyekezett művészetével megragadni és álomból valósággá alakítani.

Elmulása nagy vesztesége művészetünknek. Olyan valaki volt vele úton, aki korának előtte jár. A gyöngék bizonytalanságából és határozatlanságából, a tehetetlenek kétségbeesett új-ra vágyódásából nem volt benne semmi. Korának zavaros vize lepergett érctestéről. Nem kereste ő az újat, mert mint minden igazi egyéniség, maga volt ő az új. A teste, a lelke tele volt fájdalommal. Szinte úgy tetszik, mintha a rendkívüli erőnek, amely művészetében megérzékült, a fájdalom lett volna a tápláléka. De nem az volt, hanem olyasvalami, ami rokon azzal: a szeretet. Az önmaga tudatára nem ébredt, az ősi és elemi és világokat alkotó szeretet.