Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám
Nyár utolján, egy enyhe, tiszta délelőttön született. Nem palotában és habfehér ágyban született, mint a gazdagok csemetéi, hanem a padláson, egy rozzant házacska padlásgerendái között. S nem egyedül látta meg a napvilágot, hanem kis hugával együtt, azaz alig, hogy ő kibújt a tojásból, néhány pillanat mulva hugocskája is kibújt a másik tojásból. Így történt, mert ők nem emberi babák, hanem csúnya, puhahúsú galambfiókák voltak.
Összekuporodottan a füstös padlásgerendán ekkor egy tömpeorrú, vizeskék szemű kamasz üldögélt s lélekzet-visszafojtva várakozott. Sokan laktak a házban, de egyedül csak ő tudta közülük, hogy a tojásoknak ma kell fölpattanniok. Korán reggel fölszaladt a padlásra, bekúszott a gerendák közé és várt csöndben, gyarló türelemmel, akárha csodára áhitozna.
Sok galamb volt a padláson, fahangú, tarkatollú, különleges madarak. Olyanok, amelyeknek fodrosszélű, legyezőalakú farkuk volt, olyanok, amelyek csillogó pehelygallért viseltek a nyakukon, melyeknek vörös-fehér vagy kék-fehér mintázatú figurájuk volt és másmilyenek is, ahogyan az a vérbeli galambászok padlásán lenni szokott.
A kamasz valósággal bolondja volt ezeknek az állatoknak. Tizenhétéves s még semmiféle mesterségre nem lehet rászorítani. De nem volt ügyefogyott. A vizes szemei, mint valami nagy hímporos bogyók bámultak bele a világba s nemcsak néztek, hanem láttak is. A kamasz már régen meglátta velük, hogy a galamboknak szinte beszédesen kifejező mozdulataik vannak, kényesség és hiúság él azokban a lépésekben, ahogyan időnként egymás előtt ellejtenek, ahogyan leguggolnak, megnyúlt karcsúsággal menekülnek vagy felfújják hólyagszerű begyüket. Akárki, akármilyen idevonatkozó kérdést kérdezhetett volna a kamasztól, töprengés nélkül meg tudna rá felelni. De ő nem szerette a haszontalan fecsegést, hagyta, az emberek éljenek maguknak és ő is önmagának élt a galambjai között.
- Nősz, mint az erdőben a fa, - mondta neki az apja. - Akkora leszöl, mint az elefánt és ostoba maradsz, mint az ökör.
A kamasz nem feleselt, összehúzta a szemeit és sunyin mosolygott. Meglapult a szigorú tekintetek alatt s mikor a felhők elvonultak fölötte, fölcihelődött s mintha semmi sem történt volna, utánanézett a galambjainak. Álmaiban ezek a tarka figurák jelentek meg csukott pillái mögött és nappal is ezekkel volt tele a feje.
- Aú - ú, úú, aú - búgta rekedtes kamasz hangján s a galambok fölfigyeltek és akadtak közöttük olyanok, amelyek visszafeleltek neki. Végtelenül tudott örülni ennek az oktalan játéknak.
Mik voltak ezekhez az értelmetlen feleselgetésekhez képest az Apjával, Anyjával vagy a nyálas, kis testvérkéivel való beszélgetések?
Most azonban mukkanás nélkül bámészkodott.
És látta, hogy az öreg tojó nyugtalanul helyezkedik a fészekben. Fölfújtan, puhára borzolt tollakkal ül a meleg tojásokon, időnként fölemelkedik, magaalá néz s aztán megint visszaereszkedik a helyére. A kamaszt égette belül a kiváncsiság, szeretett volna alányúlni az öregnek, szeretett volna segíteni a kicsinyeknek, melyek bizonyosan megmozdultak már a tojásokban s talán csak perceken múlik, hogy széles, tompa csőröcskéjükkel áttörik a fehér burkot s a mozgó, kicsiny hústömegek kibukkannak a világra.
A hím galamb nem messze tőle, a gerendán állt, a fészek fölött. Látszott rajta, hogy nagyon nyugtalan, alig bír a helyén maradni, fél lábra áll, egyensúlyozza magát s néha-néha a másik lábával is rátoppan a gerendára.
A kamasz figyeli, sajnálja a nyugtalankodó özvegy madarat. Szeretné elbúgni magát, hátha ettől megenyhülne és megbékélne az a magányosságában. De nem mukkanhat, ha csak a tojót nem akarja lekergetni a fészekről.
Az egyre nyugtalanabb lett, mintha tüzes parázson ülne, kissé ferdére billentett fejjel fölnéz a párjára.
- Vu-u - mondta a másik.
A tojó még puhábban rásüppedt a fészekre, a begye fölfúvódott s a csőrét gyönge mozdulatokkal beágyazta a tollai közé.
Hirtelen fölugrott. Lelépett a földre s megnyújtott nyakkal, sandán visszanézett a fészekbe.
A hím is előrenyúlt, s a fején kissé fölborzolódtak a tollak.
A fészekben most megmozdult az egyik tojás. Mintha megingott volna alatta a talaj s aztán ketté repedt a fehér burok, mintegy virágsziromból kibukkant az eleven fióka. A tojó föléhajolt és segített neki a csőrével. A héjak leváltak és nyálkás belsejükkel ott hevertek döglötten. A tojó most beleütött a másik tojásba, türelmetlenül háromszor-négyszer rákoppantott, mintha valaki mélyen alvót ébresztgetne a süket falak mögött. Szinte erőszakkal föltörte. A másik fióka is napvilágra került, láthatóan gyöngébb és kisebb volt az elsőnél.
A tojó hosszú, tollakkal benőtt lábaival kikaparta a héjakat a fészekből s elterpedten ráereszkedett a kicsinyekre.
- Vu-ú-ú - mondta szelíd megelégedéssel.
A hím föl-alá sétált a gerendán, fölfújta magát és brugott olyan erősen, mintha trombitálna.
A kamasz másnap lehajtotta az öreget a fészekről és megnézte a kicsinyeket. Ennek a párnak már nem először voltak fiataljai, de hiába szerette volna a kamasz, eddig egyetlen esetben sem tudták mind a két fiókát fölnevelni. Az egyik rohamosan nőtt, majdnem megpukkadt a jóléttől s a másik elhullott, mintha a friss levegőt is elszippantották volna előle. A kamasz nézte, vizsgálgatta a két idomtalan jószágot, mértéktelenül hosszú lábaikkal, hártyaszerű hasfalukkal, nagy fejükkel és roppant nagy szemeikkel olyanok voltak, mint a mesebeli szörnyek. S egyik máris nagyobb, félreismerhetetlenül életrevalóbb a másiknál.
Negyedik napon, mikor a kamasz fölment a padlásra, a kisebbik fióka soványan és mozdulatlanul kint feküdt a fészek előtt.
A hím boldogan etette az erős, növekedő fiát, s valósággal öntötte bele a benyálazott magot.
A kamasz egyik szemével sírni szeretett volna, a másikban pedig időtlen, nagy boldogságok lobogtak. A torz, csúnya alakzatból már elképzelte a jövendő figurát, barna-fehér mintázott tollaival, kardszerűen hosszú, görbe szárnyaival és hosszú, befelé görbülő lábaival. Lehet, hogy nem is ilyen lesz. De ő már így látta és multak a napok és ő várta vágyainak beteljesülését.
A fióka nőtt, olyan volt, mint valami sárgás-fehér gumianyag. Föl lehetett volna fújni, mint a hólyagot. S egyre inkább hasonlítani is kezdett valami hólyagszerű dologhoz. Később apró, feketehegyű tüskék bújtak elő belőle, csúnya volt, akár valami eltorzult sündisznó. A húsos csőre állandóan tátogott és lassan, nehezen mozdult az egész testével erre-arra. És különös élvezet volt figyelni, hogy ez alól a test alól hogyan nyújtóznak elő az evezőszerű rózsaszínű lábak. A szemek lassan elvesztették éretlen, vörös karikájukat, egyre kisebbek lettek s a kamasz csodálkozva látta, hogy az egyik szem fekete, a másiknak fekete magja körül aranysárga keret ragyog. Lassan, szép arányosan fejlődött. Jajongott, mint a beteg sakál, föl szerette volna falni a világot. Az apró tüskék, amik a testén kiütköztek, nőttek s a hegyükből kibomlott a puha, színes pehely.
Hasoncsúszva már kikapaszkodott a fészek szélére s egy napon talpra állt. Mintha két gyönge nádszálon inogna, utána botorkált az anyjának. A görbe lábszárain is kiütköztek már a tollak. Puha, hófehér ruha volt ez, az egész figura ünneplő gatyába öltözött parasztsuhancokra emlékeztette a kamaszt.
Ó, micsoda boldogság! A fióka kiállt a padlás szájába, az égen ragyogott a nap s könnyű nyárutói szelek borzolták a mezők füveit és széthordták a fűszeres illatokat.
A kamasz szülei elhatározták, hogy pénteken ki kell menni a piacra egy kalitka galambbal. A kamasz sírni szeretett volna, de az Apja ott ült az asztalnál, sózott kenyeret evett nagy kifent késsel s úgy villogtak a szemei, mintha gyilkosságra készülne.
- Kiviszem az öregeket, - mondta a kamasz - azokat, amelyek rossz fajtájúak.
Az apa határozottan rászólt:
- Azt a fiatal spanyol gelyvást is! Utálom a fajtáját is.
A piacon egész utcahosszban álltak a kalitkák a galambokkal. A kamasz is kivitt néhányat, közöttük a fiatal hímet is. Az öregek verekedtek a kalitkában, voltak, amelyeknek bedagadtak a szemeik, a csőrük véres lett a marakodástól. A fiatal puhán, fölfújt beggyel ült a kalitka sarkában, szundikált, ásítozott s néha mintegy álomból, fölsipogott.
Egy meszes, malteres ruhás kőmüves állt meg a kalitkánál s kalapácsa nyelével megpiszkálta az alvót. Az bárgyú ijedelemmel talpra ugrott, a kőmüves hangosan elnevette magát s megpödörte a bajszát, hogy így elleplezze örömét.
Megvette a fiatalt s betette a kabátjába, a szíve fölé. Otthon egy szédülős, sánta felesége és öreg anyja volt a kőmüvesnek. Ahogy bement a lakásba, kabátja alól elővette a galambot, letette az asztalra olyan érzéssel, mintha ritka, fölbecsülhetetlen ajándékot tenne az asszonyok elé. A felesége ránézett értelmetlenül, az öregasszony pedig szipákolni kezdett és kuncogva nevetett, mint a szégyellős gyerekek.
A kőmüves mély belsőzsebéből elővette a colstokot és szakértelemmel méregetni kezdte a galambot.
- Finom - mondta. - Ejha! A lába 16 centi hosszú, a két szárnya pont egy méter, a figurája 45 centi. - Diadalmasan körülnézett és tapsikolt a kezeivel.
Az öregasszony talán emlékezett valamire, valami kedves jelenségre az életéből, hirtelen megszólalt:
- Tóbiás! Tóbi, kutya Tóbi!
A galamb megállt, kinyújtotta a nyakát, mintha figyelne, mintha ő is emlékezne valamire s aztán kecsesen, hosszú lépésekben megindult az öregasszony felé.
- No még éppen ez hiányzott! - szólalt meg a másik asszony is. - Még éppen ez hiányzott, hogy összerondítsa nekem ezt a kis lyukat.
- Nem örülsz neki? Nézd csak, nézd. Olyan ez, mint a kisgyerek, - mondta az ember s örömmel ő is rászólt a madárra:
- Tóbiás! Kicsi Tóbi!
Tóbiás ott maradt az asztalon, meg-megnézte magának az idegen embereket, a környezet új, egészen más volt, mint amiben eddig élt. Világosabb, mint a padlás, de távolról sem olyan érdekes. Szeretett ott heverni az évtizedes porban, sétálgatni a füstös gerendákon és kiállni az ajtóba, ahonnan a nagyvilág nézett vele szembe. Ez itt egészen más.
Az asztal az ablak előtt állt, az üvegen túl ezerféle ismeretlen alakzatok száguldoztak erre-arra. Behúzta a nyakát, félelem fogta el. Aztán az asztal egyik sarkára ment úgy, hogy sem az embereket, sem a külvilágot ne láthassa, féllábra állt és szunyókálni kezdett. Csőrét behúzta a tollai közé s néha megrázta a fejét, orrlyukait csiklandozták a tollak. Jobb szárnyát időközönként gyorsan billegette.
A kőmüves pipaszó mellett ült az asztalnál s a napi dolgairól beszélt az asszonyoknak. Közben besötétedett, fölcsavarták a villanyt s a galamb most megint fölébredt. Megfordult és távolról nézte az embereket. Az öregasszony felényúlt a kezével, heccelődött vele, Tóbiás utánakapott a csőrével, mérgesen fölfújta magát, de nem adott hangot. Már túl volt a sipogó korszakán, de még nem volt komoly, fölnőtt galamb, még nem találta meg a mérges, brummogó hangját. Búzát és kukoricát szórtak elé vegyesen, csőrébe fogta a szemeket, de alig nyelt le közülük egyet-kettőt.
- Játszik - mondta az ember.
S most az öregasszony nevezte gyereknek a galambot.
Aludni kitették a konyhába.
Tóbiás furcsának találta ezt az egész új helyzetet, de az emberek babusgató szeretét is megérezte, kicsi hízelgések és kicsi ravaszságok ébredtek föl benne s ott motoszkált állandóan az emberek közt. A lábai egyes részeken még mindig nem tollasodtak be, még mindig úgy látszott, mintha tüskék állnának elő a gyönge, rózsaszínű bőréből, a csőre is puha rózsaszínű volt s a tollai közül hosszú, szőrszerű, sárga pelyhek csillogtak ki. Butácskán és boldogan élt. Reggel várta, hogy az öregasszony bevigye a konyhából s este gyáva remegés fogta el, ha fölemelték az asztalról, hogy kivigyék a konyhába.
A délutánok voltak leginkább a kedvére valók. Az ember ilyenkor nem volt otthon, nem fújta tele a szobát az erős pipafüsttel, a fiatalasszony arccal befelé fordultan aludt a fekete bőrdivánon, az öreg pedig becsoszogott a konyhából, odaült az asztalhoz és zümmögőn, ügyetlenkedőn játszani kezdett vele. Tóbiás már pontosan ismerte ezt az időt s ha az öregasszony megkésett valamiért, akkor idegesség fogta el, ide-oda szaladgált az asztalon, kinézett a zajongó világba, széttárta a szárnyait és úgy csapkodott velük, mintha egyhelyben repülni akarna.
Az öregasszony egyszer éppen akkor nyitott be az ajtón, mikor Tóbiás így gyakorlatozott a szárnyaival. Az öregasszony fáradt volt, a ráncok kiélesedtek az arcán, örökké nedves szemei mélyen bent ültek gödreikben s a szája most fölnyílott s önkéntelenül örömös éneklő hangon szólott a madárhoz.
Tóbi, Tóbi, Tóbi,
Kicsi, kutya Tóbi.
Tóbi, Tóbi, Tóbi,
Kicsi, kutya Tóbi.
Tóbiás leengedte a szárnyait, lábhegyre állt, szinte kényes gavallérossággal ingatni kezdte magát. Valami varázslat volt az, ami megfogta. Még sohase hallott ilyen beszédet, a hangok ritmusa, mint valami csodálatos erő behatolt a bőre alá, a vérébe, a csontjaiba s ha most tehetné, fölszállana az öregasszony előrenyújtott tenyereibe. De csak állt, várt, hogy mi történik tovább. Az öregasszony leült az asztalhoz, csontos nagy kezét letette a deszkára s az ujjait játékosan mozgatta.
Tóbiás felfújta a begyét, karcsú lett, mint valami művészi faragvány, aztán lépkedni kezdett, szétterített farkával söpörte az asztal lapját. Hirtelen megugrott, föléhajolt az öregasszony keze fölé, a csőrével gyöngéden meg-megérintette azt, aztán az ujjai közé dugta és úgy játszott, ahogyan a galambok csókolózni szoktak. Hajlongott és rázta a begyét. Megint kiegyenesedett és karcsún, ringatózó léptekkel körbe-körbe járt az asztalon, mint a zenére lépő cirkuszlovak a porondon.
Az öregasszony sokáig játszott vele, aztán kiszálltak belőle a mámorok, elálmosodott, fejét a mellére hajtotta és elaludt a széken.
Este, hogy a kőmüves hazament, ő vette elő Tóbiást. Őt is szerette a galamb, de félt is tőle. Félt tőle, mert az embernek olyan mániái voltak, amik fájdalmat okoztak neki. Az ember el volt ragadtatva Tóbiás nagyszerű figurájától, de eltökélte magában, hogy még javítani fog rajta. Mennyivel szebb is lenne, ha még nagyobb lenne a begye, még különösebbnek tünne föl a vendégek előtt, akik néha ellátogatnak a házába. Szájába fogta a galamb csőrét, levegőt fújt bele, hogy a begye még nagyobbra duzzadjon. És csakugyan szemmel láthatóan észre lehetett venni, hogy Tóbiásnak mesterségesen tágul a begye, ezáltal az alakja még jobban megnyúlik, szebbé és különlegesebbé lesz. Az állat nehezen tűrte ezeket a kisérleteket, de a fájdalmai nem voltak kibirhatatlanok s továbbra is ragaszkodott az emberhez, aki különben jó és barátságos volt vele. Begyében tartotta egy ideig a levegőt, állt az ember előtt, mintha tetszelegne neki, aztán lassan nyitogatta a csőrét, a levegő kiszállt belőle s szelíden hozzásímult az ember karjához, megcsipkedte a pamutszvetterét, lábával megkapargatta és fölugrott rá, mint valami puha, jóleső ülőkén elhelyezkedett rajta. Ha az embernek nem akadt egyéb dolga, akkor egész este ott üldögélt az asztalnál, mozdulatlanul tartotta a fél karját s Tóbiás boldogan elszunyókált rajta.
S egy napon, mikor az öregasszony megint énekszóval jött be a szobába, Tóbiás előreugrált s ekkor fölhasadt a torka s kiszállt belőle a hímek ritmikus, gargalizáló hangja.
- Tóbi, Tóbi, Tóbi - folytatta tovább az öregasszony az éneket, szegényke alig állt a lábán a fáradtságtól, de elfeledkezett a kegyetlen világról, ami már hetven esztendeje gyötri s mint a kisgyerekek, mókázott Tóbiás előtt. Tóbiás is egészen részeg volt. Kettőt-hármat ugrott egymásután, búgott és bókolón hajlongott.
Az öregasszony nagy melegséget érzett a szíve körül, arra a tucat gyerekre emlékezett, akiket a világra hozott s akik kettő kivételével elköltöztek tőle egy másik csillagra. A kicsinyek édeskés, megáporodott szagára emlékezett, a spárgákra akasztott pelenkákra, a fehér hintőporra, a fürdőteknő gőzére s azokra a gagyogásokra, amik alapjában éppen olyan érthetetlenek voltak a számára, mint Tóbiás mostani búgása. S ez most nagyon jól esett neki. Hetvenéves korában is szakadatlanul dolgoznia kellett, egész nap cepekedett, korán kelt, későn feküdt s egész éjszaka érezte a sajgó szaggatásokat a testében. Ma is halálosan fáradt, mosás volt a házban s ezt bizony neki kell elvégeznie. A menye nem bírja az ilyesmit, gyönge, beteges lélek, így hát, ő itt az élő igavonó.
- Gyere ide, - mondta - gyere, Tóbikám! - s már is csukódtak lefelé a szemei. Kint nagy pelyhekben szitált a hó s a fehér pelyhek, mint millió fehér lepke szálldostak bent a fejében.
Tóbiás ott ült meg előtte az asztalon, ő is álmos volt, de az egyik szemét azért föl-fölnyitotta, megnézte az alvó öregasszonyt s ő is megint szundikálni kezdett. Később észrevette, hogy az öregasszony bluzán valami apró csillagocskák ragyognak. Óvatosan előbbre jött, csőrével megfogta az egyik fénylő pontot, megcibálta, kihúzta, egy üvegfejű gombostű volt. Letette a deszkára s most nekikezdett, hogy a másikat is kihúzza. A harmadikat, negyediket és a többit is. A csillogófejű tűk ott hevertek előtte az asztalon s most már játszott velük olyan kecsesen és gondtalanul, mint a macska a cérnagombolyaggal.
Az öregasszony összetört csontokkal fölnyújtózott, a kőműves még haza sem érkezett és ő már készült, hogy aludni menjen. A forró lúg kimarta a kezét s a büdös gőzök elfullasztották a tüdejét. Alig mozgott és alig szuszogott, szegényke.
- Vigyázz, kicsikém, vigyázz! - mondogatta Tóbiásnak, aki leszállt az asztalról s most ott hizelkedik, ott ügyetlenkedik a lábai előtt. Nem bír a kiváncsiságával. Úgy érzi, neki mindenhol ott kell lenni, ahol valami történik, halálosan megsértődne, ha az öregasszony elkergetné magától.
Az öregasszony nagynehezen a konyhából már becipelte a vaságyát, az ócska, elhasznált matracokkal szétnyitotta s most odament az ágyhoz, hogy szétbontsa, hogy kivegye belőle a szalmazsákját. Nem gondol a galambra, aludni szeretne, hosszú, hosszú álom után vágyakozik, aminek, Isten segedelmével, talán sose szakad vége.
Tóbiás ezalatt megkívánta, hogy fölszálljon a matracokra, emlékszik rá, milyen nagyszerűen lehet játszani az öreg holmiból kilátszó szénaszálakkal és szőrszálakkal. Mintha tyúkká változna át, nemcsak a csőrével játszik, hanem a hosszú, ügyetlen lábaival is belekapar a matracba. Örül, egészen beleveszik a játékba.
Az öregasszony kiemeli a szalmazsákot az ágyból, mint egy óriási pajzsot viszi maga előtt s nagy nyekkenéssel rádobja a matracokra. Gondosan beletúr a szalmába, eligazítja a fészkét, hogy puha, kényelmes fekvőhelye legyen éjszakára. Leül a sámlira, vetkőződik, egy-egy pillanatra megbámulja eres, megdagadt lábait, hangosan sóhajt, mikor fölemelkedik. Erős vászon inge egész a földig ér és úgy száll be az ágyba sápadtan és soványan, mint valami kísértet.
Nyakig magára húzza a takarót s már alszik is. S egyszerre, anélkül, hogy tudná, mennyi idő mult el lefekvése óta, hallja, hogy már megjött a kőműves s mintha a Tóbiást keresné. Most egyenesen hozzá intézi a kérdését.
- Ott volt a padlón. Ott szaladgált még az előbb, - feleli kábult félálomból. S rögtön mélyebben elaludna, de a kőmüves már vállánál fogva mozgatja.
- Hol a Tóbi? - kérdezi. - Hol a Tóbiás?
Egyszerre fájdalmak nyilalnak az öregasszonyba s mintha a rozoga vaságy ki akarná vetni magából, ijedten fölül, bámészkodik, szédül vele a világ.
- Tóbiás? - nyöszörgi. - A Tóbiás? - s leszáll az ágyról, ijedten tipeg, az orrcimpái kitágulnak, remegés fogja el egész testében.
- A Tóbiás?! - kérdezi mégegyszer. Néz a kőmüvesre meredten, aztán egyszerre összeroppan.
- Ott - nyöszörgi. - Talán ott.
A kőműves nem érti, ledobja a dunyhát az ágyról, utána a párnát is.
- Ott - nyöszörgi az öregasszony újra.
A kőmüves most már a szalmazsákot is ledobja az ágyról, a lámpa világít s gyönge fényében látni, hogy Tóbiás kinyújtott, hosszú lábakkal, oldalra dülten és laposan, holtan ott fekszik a matracon.
Az öregasszony elszédülten bámul a kőmüvesre, de nem látja, hogy gyilkos, szomorú tekintetével ott áll az előtte.
A rozoga vaságy fölúszott a szemei elé, halvány olajmécses ég fölötte és távol csillagok ragyognak a homályban.