Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: GEORGE ÚJ VERSEI
Stefan George: Das neue Reich G. Bondi, Berlin

George a «Siebenter Ring»-gel (1907) eljutott költői-művészi fejlődésének plasztikus időpontjához: az «én» magányos elszigeteltsége véget ért, ember és természet, föld és ég újra egymásra talál, a lét kerek és befejezett, a költő szeme betelt a kozmikus «unió» fényével, hangja szabadon szárnyaló ünnepélyes pátosz. A «Stern des Bundes» (1914) a megváltott világ, az újjászületett ember plátói törvénykönyve, lírai értelmezése, a megmentett misztérium köré gyült hívők tiszta áhítata. Egy új klasszicizmus ez, amely azonban nem fájdalmas lemondásból született, mint a Goetheé, hanem valami hallatlan hübriszből: a költő-próféta, a földreszállott, a testet öltött isten szája, hordozója, helyettese, abszolút etikai és esztetikai mérték, törvényszerző s törvényteljesítő egyszemélyben. Az átlényegülés fülünk hallatára s szemünk láttára megy végbe. A plaszticitás kötelez; George úgy végzi költői funkcióját, mintha nem is ember, hanem élő szobor volna; minden mozdulata kimért és szigorú; nyelve lemond a festői elemek, le a rendbontó zene közreműködéséről, csak egyértelmű, határozott s vakító linearitásával hat; hiján van minden barokk vagy romantikus vonásnak; elhárít magától mindent, ami homályos, aránytalan, nyugtalanító, antiplasztikus. Tartása: példaadás, szent fikció. Puszta léte igazolja küldetését.

A «Stern des Bundes» óta George már csak nagy ritkán hallatta hangját. Új kötetében két évtized verseit gyüjtötte össze. A kötet nem hoz lírai meglepetést vagy szenzációt. S ez természetes is a kultúrfegyelem legnagyobb élő költőjénél, aki mindig függetleníteni tudta magát az időpontok véletlen spontaneitásától, s kinek versei olyan szükségszerűséggel követték egymást, mint az évszakok és évgyűrűk: tartalmuk, atmoszférájuk más és más, de felső formáló törvényszerűségük változatlan. Plasztikus helyzete, szigora, etikai kegyetlensége, heroikus taglejtése a régi. Csak egyben mutat változást: a valóságtól való disztanciájában. George «rejtett birodalma», ragyogó absztrakció, külön törvényekkel, mértékekkel, csillagrendszerrel, hellenizált németsége pedig a tér s az idő kategóriáin kívül eső utópia, külön multtal, külön jelennel és jövendővel. Most ezt a láthatatlan birodalmat teszi láthatóvá, ezt a németséget aktualizálja és realizálja, úgy, ahogy Goethében és költészetében már egyszer megvalósult (Goethes letzte Nacht in Italien), ahogyan Hölderlin megálmodta (Hyperion) s Nietzsche elképzelte, s úgy, hogy az irreális kép új reális feltételei között is megtarthassa abszolút értékének, folttalanságának jegyeit. De épen itt s épen most mutatkoznak George etikai s esztetikai hübriszének végzetes következményei: megvan róla győződve, hogy ami eszmeileg lehetséges, a valóságban is az. Megváltotta önmagát s híveit, most a valóságot is meg akarja váltani, csakhogy ez nem kér a ráerőszakolt akarata ellen való megváltásból, George pedig csalhatatlansága tudatában nem tud megalkudni s nem hajlandó semmiféle engedményre. Hatásának az volt egyik leglényegesebb feltétele, hogy hangja meredek, heroikus magasságból jött. Most leszáll talapzatáról, de hangtörvénye nem vág össze az új, alacsonyabb, sekélyebb akusztikával. Hasonlatai, képei, látomásai nem érnek célhoz, nem jutnak el oda, ahova a költő intenciója szerint el kellene jutniok. Az eszmét nem éri szenny, George megteszi az élet legmélyebb, irrácionális erőihez vezető utat, de útja ezúttal nem diadalút, hanem a csalódásé és lemondásé. Mágikus vesszejének nincs hatalma az atomizált világon, az időponton, amely nem az övé. Ő sem kerülheti ki az időtlen próféta végzetét, mihelyt az idő síkjában veszi fel a harcot az idő romboló hatása ellen: Sie hätte singen, nicht reden sollen, diese neue Seele.

George megjósolta, előre látta a háborút. Most, hogy itt van, nem lelkesedik érte, elítéli értelmetlenségét, de kihámozza belőle, amit eszmeileg pozitívnak tart benne: szerepet juttat neki a németség megújítása körül azáltal, hogy kiirtatja vele a már régen halálra ítélt, etikailag közömbös, tunya nemzedéket, hogy felgyújttatja vele a funkcióját vesztett régi vallás templomát, hogy egy új hősiséget lát életre kelni a nyomában (Der Krieg; Einem jungen Führer im ersten Weltkrieg; Der Brand des Tempels...). S most történik meg elsőízben, hogy George, aki modern létre ébresztette a görög idillt, a római dekadenciát, a germán középkort, a mohamedán Kelet függőkertjeit, az Ótestamentom prófétáihoz fordul szimbolikus képekért és helyzetekért.

A nagy költőt a kötet nehány dalszerű verse menti meg: George itt nem próféta, nem megváltó, csak lírikus, aki a legegyszerűbb eszközökkel, szimbolikus kerülővel örökíti meg pillanatnyi megrázkódtatásait (Das Lied...).