Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: LESSING (1729-1781)

Lessing a német szellemnek - Leibniz után, Nagy Frigyes és Kant időpontjában - első modern, európai jelensége, a felvilágosodás egyetlen német költője (Wieland jelentékenyebb nála, de sokkal bonyolultabb s összetettebb, semhogy beleilleszkedhetnék ebbe az egy kategóriába). A felvilágosodásnak ma rossz a híre. Joggal, ha csak elhárító s tagadó elemeit: korlátolt józanokosságát, önelégült, tartalmatlan kultúroptimizmusát, esztetikai és metafizikai közömbösségét, minden irracionalizmus iránt vak szemét, minden zeneiség iránt süket fülét látjuk, úgy, amint a Leibniz örökségén osztozkodó filozófusok és írók láttatják velünk. Csakhogy van egy másfajta felvilágosodás is: tiszta és tágabb horizontú, a renaissance és humanizmus folytatója, a cselekvő türelem, a teremtő rend, a szenvedélyes intellektus világképe, a német klasszicizmus és idealizmus természetes háttere és tápláló talaja, úgy, amint Lessing képviseli. Alkotásainak nagy részét kikezdte a rozsda, vagy kötelező iskolai tanulmánnyá degradálta az irodalomtörténet kegyelete, de bátor és férfias alakja ma is folttalan és időtlen magasságban áll előttünk. Szociológiai, dogmatikus megkötöttségében látszatra alig vagy csak kevéssé különbözik kortársaitól, fegyvertársaitól s ellenfeleitől. Amíg él, meg van győződve a klasszicisztikus formakánon feltétlen érvényéről, mintha csak azért jött volna, hogy betöltse törvényszerűségeit; mintha nem akarna egyebet tökéletes paradigmáknál: ő a szerzője a német irodalom «első» igazi szomorújátékának, (Emilia Galotti), «első» maradandó egyfelvonásosának (Philotas), «legjobb» vígjátékának (Minna von Barnhelm), «első» tökéletes jambusdrámájának (Nathan der Weise), «első» modern bírálatainak, «első» szabályszerű aesopusi meséinek... A rend mindvégig fölötte áll minden kételynek, de a Lessing világában eleven renddé változik; az ő formája is elvont épület, de már nem józan számítás eredménye s már-már megnyitja pórusait érzésnek, érzelmességnek. Racionalista felszín alól, dialektika és technika mögül a lélektani érdeklődés és elemzés hallatja forradalmi hangját. Lessing már-már felismeri a jelenségeknek meg nem ismétlődő konkrét egyszeriségét, s egyszersmindenkorra leszámol közvetítő teológiával, ortodoxiával; igazolja a szív új nyelvét és vallását; kifelé hideg, fegyelmezett, de belül forró vagy legalább is forrongó irracionalizmusával a német szellemi életet ujra visszavezeti az idealizmus útjára, ezen a réven egyik korai hordozója annak a végleteitől megszabadított, antik szellemben megváltott, meggazdagodott német kultúrtartalomnak, amelyet legmagasabb fokon, a tiszta szimbólizmusén, Goethe fog majd megörökíteni. Winckelmann-nal együtt ott a helye a német kultúrhumanizmus előcsarnokában.

Megdöbbentően szűk, szegényes és nyomasztó az a világ, amelyben Lessing élni kénytelen, de ő arra kényszeríti, hogy alkalmazkodjék az ő nemzetfölötti távlataihoz és követelményeihez. Van időpont, amikor egymaga képviseli ebben a világban az alkotó életet és életlendületet, egymaga igazolja Európa előtt a németséget, a németség előtt pedig Európát. De szinte elszigetelten áll benne vezető, gyötrő, izgató s egyben megnyugtató problémájával, az igazsággal is. Itt is egy új belső dinamika váltja fel a felvilágosodás sztatikáját: Lessing az igazságkeresését, az igazsághoz vezető utat fontosabbnak tartja a kész, félreérthetetlen igazságnál. Az útnak pillanatról-pillanatra változhatik a formája, taktikája: értelme, célja változatlan és állandó, mint maga az abszolút igazság. Az útnak, a tér kategóriájából az idő kategóriájába vetített, megmérhetetlen útnak ez a félelmetes túlbecsülése, a mozgásnak, keresésnek, soha meg-nem-alkuvásnak s meg-nemállapodásnak ez a mindig szomjú, láng nélkül lobogó fehér láza ujból modern vonás, kiégeti Lessingből örökölt racionalizmusát s nem egyszer sarkából fordítja ki féltett külső rendjét. A zene idegen tőle, olaszországi útja nem hagyott nyomot benne, de ezen a ponton mintha hirtelen bekapcsolódnék a német vonal zenéjébe: itt van az ő rejtett gótikája, metafizikai otthona, végső menedéke. Sokszor az az érzésünk, hogy Lessing csak hangja, végrehajtója valami egyénfeletti mágikus erőnek. Igazságszerető szenvedély, és következetesség mint strukturális törvény: itt van a Lessing emberi formájának, írói alkatának, kritikai tartásának, a nyitja. Ebben gyökerezik töredékes, aforisztikus, szaggatott pátosza, a hirtelen, meglepő kérdezés meredek technikája, amely ellenállhatatlan rohammal veszi meg a gondolatot, az okoskodás csúcspontját, hogy utána éppen olyan váratlanul megálljon a szakadék szélén, rámutasson a felelet lehetőségeire s végül is másoknak engedje át a teret. Ebből táplálkozik ezer meglepetéssel szolgáló stílusának, mondatépítésének, egész életének ritmusa. Ezt a ritmust látni, hallani Irodalmi leveleiben, a Hamburgische Dramaturgie-ban, csökkent impresszionizmussal, óvatosabb, higgadtabb előkészület után a Laokoon-ban. Éles, tiszta levegőhöz szokott értelme ellensége minden céltalan túlterhelésnek, indokolatlan forma- és funkciókeverésnek, a határok elmosódásának, az érzések barokk zürzavarának, minden meddő célelhajlításnak. Egyértelmű, tisztázott helyzetet, igazságot akar minden irányban, minden területen, igazságot a maga élete s az etikai, esztétikai, vallási, funkcionális értékek, dogmák világa, maga s az örökölt ősproblémák: isten, természet, halál között, világosságot - s ezen a ponton végletes híve a felvilágosodásnak, - akár keresztyénségről, akár zsidóságról, akár elméleti alapvetésről, akár költői gyakorlatról van szó. - Igazságkeresése s dinamikus rendérzéke akkor a legtevékenyebb, amikor támadás, apologetikus revizió a célja, amikor történeti félreértéseket oszlat el, fikciókat, szellemtörténeti elfogultságot és babonát tör össze, álmorfózisokat vezet vissza eredeti formájukhoz, igazságtalanságokat tesz jóvá, amikor elkallódott, rozsdafoltos neveket, deformált értékeket, elhomályosított formákat, elvarázsolt stílusokat kell megváltania, amikor igazságot szolgáltat Luther ellenfeleinek vagy Cardanusnak, amikor igazolja Horatiusban az embert, Lafontaine-nel szemben újra jogaiba iktatja a szűkszavú aesopusi mesét, amikor a természetesség nevében, az angol-német elemi rokonság alapján felfedezi, törvényesíti a törvénytelen Shakespearet, amikor elsőnek ébred a népdal értékének bizonytalan tudatára, amikor apológiákat ír a zsidóság mellett, nem véletlenül, divatból, érzelmességből, zsidóbarátainak hatása alatt, hanem a következetesség parancsából, amikor tisztázza a szabadkőmívesség küldetését... Lessing, a nagy revizor, sokszor tévedett, nem egyszer igazságtalanul bánt ellenfeleivel (Gottsched), érthetetlenül vak volt a francia klasszicizmus megítélésében, mivel azonban itt is a maga eszményi igazságát szolgálta, tévedései, igazságtalanságai majdnem akkora eleven erőt sugároztattak ki magukból, mint tiszta megismerései (Aristoteles, a dráma, általában a költészet formaproblémáinak új értelmezése, a művészetek funkciókülönbségének és egyezésének megvilágítása; a modern Krisztus-kutatás előkészítése).

Lessing drámái (verseit bátran mellőzhetjük) a legteljesebb struktúraközösségben élnek elméletével s kritikáival. A légkörük más, de egy az alkotóanyaguk, eszmei boltjuk, terminológiájuk. Az igazságkeresés lendülete nem csökkent, csak objektiválódott: a drámai jellemek hajtóerejéül szolgál; drámai igazság lett belőle. Philotas, Minna, Tellheim, Emilia Galotti, Bölcs Nátán egy pillanatra sem tagadhatják, hogy a Lessing családból valók. Mögöttük a költő új rend- és szimmetriaérzéke, szinte patologikus irtózása az érzések megbolygatásától. A határokon, életformákon esett sérelmek itt, ha lehet, még súlyosabb következményekkel járnak. Ami a kritikában érvelés, a vitairatokban dialektika, impresszionista kérdés, akadémikus felelet, az itt most tettet pótló vagy kiváltó, életet helyettesitő párbeszéddé, cselekményt feszítő, megoldó gesztussá változik. Itt nincs véletlen találat, még a szellemesség is funkcionális szükségszerűséggel jelentkezik a maga helyén. Mintha absztrakt térben, megmásíthatatlan eleve-elrendelés terve szerint folyna le minden, de semmiesetre sem folyhatna le így, ha csak fojtott vér s hangtalan szenvedély nem lüktetne mögötte.