Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Gyergyai Albert: LE FILS DE VIRGILE TIMÁR
Babits Mihály regénye Aurélien Sauvageot fordítása A párisi Librairie Stock kiadása

Sápadt rózsaszín borítékban, a Cabinet Cosmopolite választékos környezetében s Aurélien Sauvageot hű és gyöngéd tolmácsolásában, Timár Virgil fia is megjelent hát franciául, hogy szépszámú magyar és német olvasói után az oly kényes franciákat s az ő révükön két világrész olvasóit is meghódítsa. Vajjon hogyan fogadják majd ezt az átlátszón egyszerű s titokzatosan tökéletes kis könyvet, sokunknak legkedvesebb könyvét az utolsó tíz esztendő termésében, amelynél magasabbat, gőgösebbet alkotója is írt már és ír még, de amelynél vonzóbbat a legeslegnagyobbak is kivételes csodaképpen, különös jókedvükben teremthetnek? Jóslásokba ki merne bocsátkozni? Ki tudja, mi a mozgatója ennek a mindennél fogékonyabb, mohóbb és szeszélyesebb közízlésnek, amely a mai franciát a külföldi olvasmányok felé tereli? Idegen művet, nagyjában és nemcsak a franciáknál, két szempontból keres az olvasó. Az egyik éppen: idegensége, az, amit a maga népe irodalmából nem ösmerhet, az ismeretlen elemnek minden ízével és ingerével; a másik meg: időszerűsége, vagyis hogyan felel meg az uralkodó irodalmi keresletnek, miképpen tükrözi vissza a mindenható irodalmi divatot - s talán e kettő szerencsés egyvelege a legtöbb ilynemű siker nyitja. Volna egy harmadik szempont is, amely azonban nem viszonylagos, s a műnek nem közvetlen, esetleg csak átmeneti sikerére, hanem belső értékére, végleges helyére vonatkozik. Nem egy érv szólhat Timár Virgil akár sajátos magyarsága, akár olyannyira mai s a franciáknál sem ösmeretlen irodalmisága mellett: de ha magánvaló becse fontosabb minden átmeneti varázsánál? Most, mikor ez a kis remekmű magyarból európaivá válik és a szerény cisztercita Sótról egyenesen Párizsba jut, talán szabad lesz elkísérnünk néhány idevágó szóval, mint egy boldogabb barátot, akit sorsa szebb körbe visz tőlünk s akin, kissé bánkódva, de büszkén, immár új barátokkal kell megosztoznunk...

Próbálom úgy olvasni, mintha most látnám először, mintha nem tudnám, ki írta, s keresem, hova helyezzem a könyvet s kihez hasonlíthatnám íróját. Hogyha egy szóval kéne kifejeznem az egész regény hangulatát, felém csapódó levegőjét, sorai közt bujkáló muzsikáját, nem tudnék jobbat, mint hogy: tisztaság. Tisztaság a témában, ebben a vergiliusi édességű eklogában, amely a legzavaróbb örvényeket a gyermek s az aszkéta biztonságával súrolja; tisztaság a szerkezetben, amely oly zárt és szigorú, mint egy háromtételes és borongó dallamú szonáta; s tisztaság, mindenekelőtt abban a fojtott zengzetű és páratlan nemességű hangban, amely régi zsolozsmák monotonságára emlékeztet s amelynek ezüstös poézise mintegy felhőkön szűrődik át, olyannyira hamvas és tartózkodó. Ha semmi más, ez a hang is egy nagy költő jelenlétét éreztetné - őt is abban a telített órájában, amikor alkotó kedve alakokban és mesében csapódik le, félúton a szilárd föld és az elvont ég között. Maga a hős, mindnyájunk ösmerőse, akit talán az életben is láttunk, szintén a költészet egysíkúságában jelenik meg előttünk s bizonnyal ennek köszönheti álmatag és ünnepies gráciáját, azt a karcsú, kissé elnyúlt s elragadón merev kontúrt, amely - ámbár írója egyetlen szót sem ejt külsejéről - preraffaelita képek fiatalos szentjeivel rokonítja. Mily szép a művészi szerénységnek ez a csöndes diadala, amely e szerény paptanárra s könyvekbe és dogmákba ágyalt léte egyetlen kalandjára vonja a környezetet s a történés minden fényét! A klastromi refektórium, ahol először látjuk az asztal végén, iskolája, könyvtára és az egész kisváros mintegy rajzos háttérként símul fekete-fehér alakjához, akárcsak hősi arcképeken a tájék mozgalma és színessége. Minden mellékmotívum a virgili melódia kísérője: ezt idézi, símogatón, mingyárt a regény kezdete, ez terjed és erősödik a szerzetesi szoba magányában, ez sápad el egy-egy percre a Vágner Lina frivolsága vagy a Vitányi világiassága előtt, ez sír fel egy nyári éj viharának s Vergilius verseinek zenéje mögül, hogy aztán elcsituljon, megbéküljön, abban a szívigható mondatban, amely magábasűríti utoljára az egész mese szépségét, s amelynek tömörsége és tisztasága olyan, mint egy egész élet epitaphiuma: «A szív túlsága tiszteletreméltó». Hogyha, mint André Gide mondja egyhelyt, a klasszicizmus: tudatos szerénység s ha alapelve: minél kevesebb szóval minél többet mondani, - alig van klasszikusabb munka, mint ez a rövid regényke, amely százegynéhány lapon egy életsors, egy érzelem és egy tájék szinte minden árnyalatát felvillantja, szerényen, szűkszavún és sejttetőn. Talán épp e vonása rokonítja a két nagy élő írónak többé-kevésbé hasonló regényével, Gide-nek Immoraliste-jával s Thomas Mann Tod in Venedig-jével. Mindhárom könyv: klasszikus, művészi eszközeiben és tónusában; mindhárom a mai lélek veszélyes árvaságát festi; s mindhárom inkább arckép, mint történés, egy-egy tájék keretében. Igaz, hogy Afrika és Velence mellől a sóti dombok és barokk-szentek kissé félve húzódnak félre (- bár nékünk így is kedvesek és talán idegeneknek sem megvetendők -), s igaz, hogy Gide és Mann víziója többsíkú, keserűbb és ön-iróniásabb, míg a virgili eklogában a szatírából csak az ellenfél kap, túlontúl is. Viszont mennyivel tisztább Timár Virgil az örvénnyel kacérkodó Michel-nél és mennyivel költőibb a túleszes és túlkieszelt Aschenbachnál! Aki, nem-magyar olvasó, szereti Mann-t s becsüli André Gide-t, talán nem is téved nagyot, ha könyvtárába, e két író mellé, ifjabb és költőibb társukat, a mi Babits Mihályunkat is befogadja...

A fordító-irodalom mai, amerikai korszakában mondhatunk-e a fordítóról akár többet, akár szebbet, mint hogy gonddal és szeretettel végezte nem könnyű munkáját? Mint Baudelaire, aki Poe-fordítása végett örökké angol szótárakat bújt s egész éjjeleket töltött angolok látogatta csapszékekben, Aurélien Sauvageot is egész, tekintélyes nyelvtudását s minden magyar barátját mozgósította fordítása hűségének és sikerének érdekében. Nem a fordító készségén, inkább a fordítás mivoltán mult, hogy a babitsi nyelv és poézis a franciában sima stílus-eleganciává sápadt, mint egy festményről készült metszet, amely a színek ragyogványát - anyaga és technikája tudatával - a fénynek s az árnyéknak hűvös játékává egyszerűsíti...