Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: REALISTA TÖRTÉNETÍRÁS

A tudományos élettől távolálló nagyközönség aligha vette észre, hogy az utóbbi években a magyar tudományosság egyik legfontosabb ága, a történettudomány, nevezetes fordulópontra jutott, vagy talán már túl is van rajta. A régebbi történetíró nemzedék öregjei vagy kihaltak, vagy többé-kevésbé visszavonultak a munkatérről s helyüket egy új nemzedék foglalta el, amely radikálisan új, a régitől nemcsak különböző, hanem éppen a legfontosabb pontokon egyenesen ellentétes módon szemléli a magyar nemzet multját és annak alakjait. Ujításuk lényege abban áll, hogy nagy nekifeszüléssel igyekeznek a magyar történelem szemléletéből kiközömbösíteni a romantikus történetszemlélet maradványait s realista, sőt sokszor racionalista szemmel nézve, újra konstruálni a magyar mult képét. Elég fontos ujdonsága ez a magyar szellemi életnek arra, hogy a szaktudomány határain túl, a művelt emberek tömegében is figyelmet keltsen.

Akik hivatottnak érzik magukat arra, hogy a szellemi élet terén mindenben a magyar specifikumot, a magyar gondolkodásnak más népek gondolkodásától megkülönböztető jegyeit kutassák, azoknak ajánlom figyelmébe annak a szembetűnő ténynek az elemzését, hogy a mi gondolkodásunkban, módszereinkben és intézményeinkben még nagyon sok olyan romantikus survival van, melyeken más népek már rég túljutottak. Ezt külföldiek talán jobban észreveszik, mint mi magunk, - az utóbbi években is többizben hallottuk külföldi előkelőségek szájából a magyarokra vonatkoztatva a romantikus jelzőt. Ez nyilvánvalóan onnan van, hogy a magyar kultúra klasszikus kora a romantika kora volt, politikánk, irodalmunk, tudományunk, az egész magyar gondolkodás alapjait akkor rakták le olyan elmék, kiket ma is vezéreknek, példaadóknak s döntő tekintélyeknek tartunk, akiknek eszméi ma is kánonoknak tűnnek szemünk előtt. Nincs nap, hogy politikusaink ne idéznék Széchenyi vagy Kossuth nevét, hogy kritikusaink ne hivatkoznának Vörösmartyra, Petőfire vagy Aranyra. Azzal, ami e nagy szellemek művében időtlen s ma is életrevaló, belecsúszik tudatunkba az is, ami belőle a saját romantikus koruké s így közgondolkodásunk jelentős része ma is romantikus igézet alatt áll.

A magyar történelem szemléletére ez talán jobban érvényes, mint szellemi életünk bármely más ágára. Multunk történelmi képét először Horváth Mihály konstruálta meg a mult század negyvenes éveinek közepén s ez a kép él azóta is a magyarság tudatában. A későbbi nemzedékek történettudósai általánosságban ezt a képet fogadták el, részletekben módosítottak rajta, új adatok roppant tömegét kutatták fel, a kép azonban lényeges pontjaiban ugyanaz maradt. Az irodalom a maga részéről még romantikusabbra színezte a történelmi képet, feldíszítette a nemzeti dicsőség s a multban való gyönyörködés hangulati elemeivel s ez a színezés szívódott bele a közönség öntudatába. Bizonyos, hogy a magyarság történeti tudata legalább is akkora mértékben táplálkozott a költők, különösen Vörösmarty és Jókai elképzeléseiből, mint a tudományos kutatás eredményeiből.

Ez a romantikus szemlélet a tudományban, bármily becsületes törekvéssel igyekezett az objektivitásra, az igazság független megállapítására, nem tudott megszabadulni a kor illúzióitól. A romantikus történelem a hős-kultuszon alapult, a multat hajlandó volt a saját jelenkori politikai és erkölcsi eszményein keresztül látni s abból a szempontból tárgyalni, ahogy bizonyos nemzet-pedagógiai céloknak megfelelt. Hivatásának érezte, hogy a mult ragyogásának, a nemzet nagy elődeinek ideálisan ábrázolt képeivel mintegy hatalmas nagy szemléltető képsorozatot adjon, amelyből a nemzet önbizalmat merítsen a jelenre és jövőre. Ez a szellem a kiváló történetírókban nyilvánvalóan öntudatlan, a kor általános szelleméből fakadó volt, egyszerűen a kor történetszemlélete volt, melyből a legkiválóbb tudományos elmék sem tudták teljesen kivonni magukat. Ezenkivül volt egy nagy hiányossága is: nem vette elég figyelembe az európai történelem analógiáit és kapcsolatait s ezért a magyarság olyan eseményeit és intézményeit is speciális magyar termékeknek vélte felismerni, amelyek az általános európai eseményeknek és intézményeknek következményei voltak.

Az így kialakult történelem-kép az, amelyet még mi is kaptunk az iskolai tanításban, ahol tekintettel a pedagógiai célra, még jobban kihangsúlyozták a történelmi mult lelkesítő és erkölcsileg felemelő momentumait. Az irodalom egy része a nemzeti hiúság irányában túlozta a dolgokat s így gyökeresedett meg a közvéleményben egy romantikus történeti kép, amely tovább élt az öntudatban akkor is, mikor a romantika már rég elmult. Ami kritika ez ellen bármily helyről mg mert szólalni, az vagy hatástalanul hangzott el, vagy többé-kevésbé ellenkezést szült. Kemény Zsigmond történeti regényírása bizonyára nemcsak azért nem tudott népszerűvé válni, mert nincsenek meg benne a tömegeket csalogató nyájas tulajdonságok, hanem azért is, mert a benne kifejeződő történetszemlélet kevésbé volt idealizált, mint például Jókainál. A tipikus romantikus történetíró Thaly Kálmán volt, aki egész életét a Rákóczi-kor dicsőítésének szentelte, szinte személyes viszonyba lépett kedvelt hőseivel és nem vette tudomásul, ha szeme elé kerültek is, azokat az adatokat és tényeket, melyekből rájuk nézve bizonyos kritika háramlott volna.

Az új magyar történetírás ez ellen a történelmi romantika ellen irányítja kritikáját. A német szellemtörténeti módszerekből kiindulva egy reálisabb, a valóságot élesebb kritikával analizáló szemléletét akarja adni a magyar multnak, lehántva róla azokat az illúziókat, melyekkel a mult nemzedékek tudata felékesítette s azokat az optikai csalódásokat, amelyek abból származtak, hogy a régmult századok dolgait a jelen mértékeivel mérték s így jelenkori gondolatokat olvastak bele évszázadok előtti korok szellemébe. Azt a régi históriai követelményt, hogy minden kort a maga szemüvegén kell nézni, a múltat csak a múltból értelmezni, ez az új iskola fokozott mértékben igyekszik értékesíteni. Emellett erősebben bekapcsolja a magyar történelmet a világtörténeti távlatokba, hazai áramlatok és intézmények értelmezésében gondosabban felhasználja a világtörténeti mintákat és analógiákat s a magyar történelmet úgy tekinti, mint az általános európai történelem függvényét.

Nem érzem hivatásomnak ezt az új történelmi szemléletet részletesen ismertetni; akit a dolog érdekel, olvassa el a Hóman Bálint szerkesztése alatt megjelent A magyar történetírás új útjai című könyvet, amelyben részletesen ki vannak fejtve az új történetszemlélet módszerei, szempontjai s részben főbb eredményei. Még kevésbé érzem magamat illetékesnek laikus létemre a bírálatra. Csak a dolog fontosságára akarok rámutatni. Az új iskola művelői ma már elfoglalták a magyar tudomány fellegvárait, nagyrészt egyetemi katedrákról hirdethetik tanításaikat, a Nemzeti Múzeum vezetése az ő kezükben van és megvannak az orgánumaik is nézeteik kifejtésére. Hivatkozhatnak egy nagyszabású szintézisre, a Hóman és Szekfű által írt hatalmas terjedelmű magyar történelemre, amelyhez jelentőségben csak Horváth Mihály és Szalay László nagy műveit lehet hasonlítani. Bizonyosra vehető tehát, hogy ez az iskola rövidesen diadalmaskodni fog az egész vonalon, uralomra jut a történettanításban és át fogja alakítani a magyar közönség egész történelmi tudatát. Az utánunk következő nemzedékek már máskép fogják látni és értelmezni nemzetünk múltját. Bizonyos illuziókkal szegényebbek lesznek, de közelebb fognak jutni a történelmi igazsághoz. Mert az új iskola a minden melléktekintet félretoló igazságkeresést tűzte ki céljául, még mindnyájunknak kedves illuziók szétfoszlatása árán is aligha kell szellemi életünk ez eseményének fontosságát részletezni. Kihatása lesz politikai gondolkodásunkra, amelyet mindig sok tekintetben meghatároz a mindenkori történelmi tudat, a történelemmel rokon tudományok, köztük az irodalomtudomány fejlődésére, magára az irodalomra, módosítani fogja a művelt emberek önmagukról való tudatát, az egész közszellemet. Sok addig nemzeti hagyománynak tekintett elgondolás megszűnik nemzeti hagyomány lenni s új hagyományok lépnek helyükbe.

Természetesen egy ilyen változás nem maradhat ellentmondás nélkül. Sokfelé veszik ellenszenvvel az új irányú történetírók munkáját. Az első ilyen szellemű könyv, Szekfű Gyula Rákóczi-könyve még a háború előtt óriási vihart robbantott ki, amelyhez hasonló még sohasem volt egy tudományos munka körül. Ugyancsak a Szekfű Bethlen-könyve nemrég heves polémiát keltett, főleg kálvinista részről, ahol nem tudták elfogadni a nagy fejedelem nagyságának új értelmezését s ma is ragaszkodnak a régi eszményi képhez. A polémia azonban azóta lecsappant, a sajtóban látni egy-egy felszólalást, de a tudományos irodalom hallgat. A tudós körök nem bocsátkoznak vitába, mindössze egy-egy fejcsóválva rosszaló megjegyzést hallani tőlük a defaitista történetírókról. A harctól, vitától való óvakodás mai szellemére jellemző, hogy a régi felfogás hívei közül, akik tagadhatatlanul sokan vannak még és módjukban volna nyilatkozni, eddig még senki sem állt ki vitára. Szó nélkül átengedik a teret az új felfogásnak, amely tudatosan lerombolja igen jelentős részét annak, amihez egész munkájukkal hozzá vannak nőve s ami nekik kedves kell hogy legyen? Egészséges tudományos életben egy tudomány szellemének és módszerének ilyen gyökeres átalakulása nem mehetne végbe nagy eszmei harcok nélkül. Nálunk ráhagyják a polémiát az ujságírókra és pasquillus-szerzőkre. Liberalizmus ez, mely azt mondja: hadd érvényesüljön az újítás, ha van benne igazság? Ezt nem hiszem, mert ennek a liberalizmusnak az ellenkezőjét látjuk ugyanazon körök részéről más tereken, például az irodalmi polémia terén. Inkább azt kell hinni, hogy a régebbi történetszemlélet elvesztette aktivitását s nem érzi már magát elég erősnek a vitára. A nagy tudományos felkészültségű újítókkal csak publicisták és amatőr-tudósok polemizálnak s ők is egyelőre csak a jogtörténeti téren. Ezek az egész vitát politikai térre terelik, ahol a dolgok természetéből folyólag nem lehet tudományos kontroverziákat eldönteni. A vita a tudományos téren döntendő el s a hivatalos tudomány kötelességet mulaszt, ha némaságával elősegíti ennek a fontos tudományos kérdésnek idegen területre hurcolását.