Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (12)

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (12)
REGÉNY
6.

Már a piacon volt s boldog volt, hogy senkivel sem találkozott. Vagyis: hogy a tanárral; egész idő alatt bizonyos volt benne, hogy találkozni fognak, mert Babarczy megy hazafelé s íme csakugyan.

A szeme megmeredt s sokáig nézett rá messziről. A tanár úgy ment, ahogy szokott, kissé vaskos termetű volt s nehézkes lépésű, pedig nem volt idősebb harminc évesnél, de sohasem sportolt s mindig az asztal mellett ült egész életében. Egyszer volt nála Laci, egy igen kicsiny parasztház volt, ahol lakott, de az egész házat bérelte. Az utcára volt két szoba, ebben ő lakott. Valami gazdag papnak a fia volt, Hajduböszörményből talán, az apja már nem élt, hanem a nagybátyja, egy másik igen nagy alföldi városban, már nem tudta hol, pap volt és történetíró, ismert nevű ember, a Magyar Tudományos Akadémiának is levelező tagja s ez az ő szemében fényt vetett a tanárra, aki meggyőződése szerint szintén akadémikus lesz annak idején, híres lesz és nagy név s ezért kivételes respektussal volt vele szemben. Az öccsénél volt akkor, aki a konyhán túl az udvari szobában lakott egyedül, még cseléd sem volt a házban; különös volt az egész. Hátul istállók voltak, mint Jákóbéknál és tágas udvar, de sem csirke, sem tehén, sem egy árva kutya nem volt az udvarban. Olyan volt az, mint egy kihalt hely. Tisztára seperve és egyetlen nyom nem volt a porban. A tanár úr nem volt otthon és Pipi bevezette a bátyja szobájába az ő kérésére. Mindkét szoba tele volt könyvvel. Annyi könyvet még nem látott magánembernél. A belső szobában két fal a gerendás padlásig deszka polcokkal volt tele és teletömve könyvekkel. Volt köztük sok aranyvágású régi könyv is, nagyon régi könyvek és lent óriási fóliánsok. Csudálkozva nézte a sok ezer kötetet, csupa latin nyelvű könyv s nem értette mire az. Pipi nem volt valami beszédes fiú, csak annyit mondott, hogy ez az apjuk könyvtára. A nagyapjuk is református pap volt s annak az apja is. Így gyűlt fel századok alatt a könyv a családban s az most mind itt van a tanár úrnál. Pedig több testvérük volt, fiúk, volt már kész tanár is köztük, külömböző református kollégiumokban, de azok nem kaptak ezekből egy darabot sem, mind itt volt együtt.

Ez a két szoba olyan hatással volt őrá, mint valami kripta.

Nyomasztó volt neki, pedig ő is imádta a könyveket. De csak azt a könyvet, amit elolvasott, vagy el akart olvasni. Hanem, hogy így halott könyvek tengere vegye körül, ez épen úgy megborzasztotta, mintha egy kihalt tengeri csigákból rakódott szigeten kellett volna élnie. A szoba tele volt szivarfüsttel. Olyan szaga volt, mint egy kávéháznak reggel felé, de itt nem szellőztettek soha. Megáporodott füst, keserű és rossz ízű. Igen ócska bútorok, de nagyon jelentéktelenek. Parányi íróasztal, rajta nagy tintatartó s porzószóró. Öreg tollszárak tömege, kitörött tollakkal. Az egész oly ijesztően barátságtalan volt.

Ahogy most a tanárt látta közeledni, ezt a szobát érezte, mintha magával hozná és állandóan körülötte volna. Ezért is volt olyan sápadt az arca s kék szemei ezért néztek olyan közömbösen és bágyadtan.

Nem tudta mit csináljon. Köszönjön-e, vagy ne. Az elébb nem köszönt. Akkor most sem kellene. De ezt se merte. Vagy átfusson a piacon a másik oldalra. Gyávaságnak érezte s nem is merte megtenni. Inkább azt tette, hogy ott maradt a szeme a tanáron s ment vele szembe. És mikor egészen közel voltak, akkor elfordította a szemét s merevedetten tovább ment mellette.

- Laci, - szólalt meg a tanár.

Ő megállott és a fakóságból egyszerre lángvörös lett.

- Maga úgy jár az utcán, mintha a fellegekben járna.

Nem felelt.

- Egy kis életet, barátom. Benne kell lenni az életben... Meg volt a konferencia...

Csak most villant fel előtte, hogy a tanár úr azért volt bent az iskolában, mert be volt rendelve, hogy a vizsgálat után azonnal megtarthassák a tanári konferenciát a lázadó diákság ügyében.

Állott és hallgatott és mereven nézett a tanárra.

- No, nem érdekli, mi az ítélet?

- De igen tanár úr.

- Gondos Márkot consilium abeundira ítélték... A többieknek szabályszerű lesz, mindenkinek a magaviselete.

Szabályszerű, az azt jelenti, hogy nem szabályszerű, vagyis kettes. Neki is többször volt szabályszerűje, rendszerint szórakozottsága, vagy makacssága miatt. Olyankor otthon nagy keserűség volt, mert a szülők jól ismerték az iskolai bírálatokat s tudták, hogy annak valami nagyot kell elkövetni, akinek a magaviseleti kálkulusához hozzányúlnak. Mert ez az egész ifjúság hozzá volt fegyelmezve ahhoz, hogy a megszabott határokon túl ne lépjen.

Legutóbb újra elolvasta a Csokonai életrajzát s azt olvasta, hogy Csokonai, mint nagy diák és fiatal tanár a növendékeit kivitte a Nagyerdőre s ott együtt pipázott velük és nótákat daloltatott öreg tanár társáról s a gazdasszonyáról, aki olyan jól tudta csinálni a hagymás vetrecét. Ez ma elképzelhetetlen. Szinte megérthetetlen. Ebben a korban igen nagy iskolaútálat volt a fiúkban. Olyan nagy, hogy minden módon szabadon kifejezést adtak annak, hogy a tanulást útálatos kényszernek tekintik s a tanárokat egyenként és személyszerint gyűlölik, vagy inkább útálják, de arra emberemlékezet óta egyetlen iskolában sem volt példa, hogy bent az iskola falai között ennek az érzésüknek kifejezést is adtak volna. Csalni a tanulással, a súgással, az egymás dolgozatainak leírásával, svindlikkel; kijátszani a tantervet és semmissé tenni a tanulási eredményeket, azt igen, de egy őszinte szó el nem hangzott.

Benne volt a levegőben, hogy a gyermeket már csecsemő kora óta megfékezzék. A gyermeket még ebben a korban verték. A jó szülőnek kötelessége volt megfenyíteni a gyermekét. Vesszővel, pofonnal, hátbavágásokkal, hogy a lépe majd leszakadt. A gyermek testét úgy tekintették, mintha gummiból volna s nem okozna neki kárt. De a brutális verések korának azért már vége volt. Laci kisgyermek korában hallott egy esetet, hogy egy gyermek az apja fizetését, amit papirba kapott, játékból elszabdalta, erre az apa rálépett az egyik lábára s a másikat megragadva, ketté hasította a gyereket. De ez az ember erdész volt, erdőkerülő, vagy vadőr s több ilyen esetet többet egész életében nem hallott.

Nem is volt szükség ilyen szörnyű eszközökre, mert a levegőben volt a megfegyelmezettség. Politikailag volt már megfegyelmezve a nép. Kivált az intelligencia. Mameluk volt az egész világ. A kormánynak alázatos szolgája s a szülő legelső szava az volt a fiához, hogy megéreztette vele, hogy senkinek semmi téren nincs szabad akarata. Hivatalnok-réteg adta a legtöbb diákot s a hivatalnok valósággal szellemi pária volt, akinek nem volt szabad akarata. Szavazni a kormánnyal kellett s a hivatalfőnökök és a szolgálati viszonyban levő főnökök biztosan szállították a szavazó polgárokat a szolgabírónak, a főispánnak. A nemzet közszelleme volt béklyóban. S ez olyan destruáló hatással volt az egész világra, hogy az új generációk már úgy nőttek, hogy akarat nélküli engedelmes szolgái legyenek a hatalomnak. A karcagi végrehajtó az új főispánnak azzal tisztelgett, hogy «a mindenkori kormánynak alázatos szolgája X. Y.»

Ez a csodálatos szolgai szellem ült ott a Laci magatartásán is, míg a tanár előtt állott. A tanár a felsőbbség volt, amelynek joga volt kedélyesnek lenni lefelé, ha akart, bár nagyon ritkán akart. Ez a tanár talán soha még egy diákot sem szólított meg az utcán s őt se szólította volna meg, ha nem sértette volna, hogy ma már másodszor megy el mellette köszönés nélkül. S most, hogy megszólította, zavarba jött. Gyöngébb ember volt, minthogy valakit rendre tudjon utasítani az utcán, hát kénytelen volt emberi hangon szólani, bár érezte, hogy ez nem illik össze tanári méltóságával. Ő is szavazógép volt. Azt szavazta, amit az igazgató akart. Mert mért tegye ki magát valami zavarnak, vagy félreértésnek. Nem bírálta felül az előzetes döntést, megérezte, hogy az igazgató mit kíván s mivel ő az igazgató párthíve volt, most az igazgatói választásnál is, tehát természetes kötelességének tartotta, hogy igennel szavazzon egy diák kicsapatásának dolgában.

Egy pillanatig úgy volt, hogy még valamit mond az engedelmesen hallgató diáknak, de aztán meggondolta magát s csak annyit mondott atyai figyelmeztető hangon.

- Hát máskor köszönjön.

Ezzel biccentett s tovább ment.

Laci ott maradt s csak lassan indult el. Úgy érte ez a hír, mint egy főbevágás.

Egy zsidófiút kicsaptak. Érezte, hogy igazságtalan volt az ítélet, mert ki van zárva, hogy az osztályt valamire fel tudta volna úszítani egy fiú, akár zsidó, akár nem. Míg ő az osztályban volt, nem is hallotta a Gondos Márk különösebb szerepét. Senki sem hivatkozott rá. A hangja nem maradt az emlékében. Ennél váratlanabbul nem ítélhettek volna. Pétery Pistát hallotta. Az igen, az kiabált és sürgette az elmenetelt, de másra nem emlékezett.

Lógó fejjel bandukolt a templom felé.

Egy bolt volt a sarkon, amellett nehány fiú állott.

- Zalatnay, Zalatnay, - hallotta. Megállott.

A fiúk körülvették.

- Mit mondott Babarczy?

Ő hallgatott.

- Miért nem mondja meg?

- Gondos Márk consilium abeundit kapott.

- És a többiek?

- Szabályszerűt.

- Ez az egész?

A fiúk elkezdtek nevetni.

- Akkor jó, a fene bánja a szabályszerűt. Az érettségibe is bele írják?

- Azt nem mondta. Nem hiszem.

- Persze hogy nem. Beleírják a félévibe s aztán vége. Ezt elég olcsón megúsztuk.

Egy fiú sietve jött a templom felől. A templomon túl van az iskola.

- Tudjátok már? Gondos Márkot kicsapták, de azt mondta neki az igazgató úr, hogy joga van a püspökhöz fellebbezni.

Erre nevetés lett. Látták a sovány Gondos Márkot, aki nagyon zsidós volt, hogy a püspökhöz megy, akinek ott lógott arcképe az igazgatói irodában. Szép fehér bajszú aggastyán, a haját úgy fésüli, mint az irodalomtörténetben Bajza József.

- Gondos jajgatott, hogy neki nincs pénze utiköltségre Debrecenbe, erre Koós megindította a gyüjtést és a tanárok összeadták neki az utiköltséget.

Laci meg volt sértve, hogy erről nem szólott neki Babarczy tanár úr.

Hamar elbúcsúzott, mert sietnie kellett vacsorázni haza.

A templom háttal állott a piacnak, a tornya egy mellékutcára nézett. Felpillantott a magas épületre, amelynek igen apró ablakai voltak s azok is fent, egészen az eresz alatt. Ez tetszett neki, mert roppant puritánságnak vélte odáig, amíg meg nem magyarázták, hogy azért épült így, mert abban az időben nem volt szabad a protestáns templomokat homlokzattal a város főterére építeni. Ablakot is csak úgy volt szabad rajtuk alkalmazni, hogy ki ne lehessen rajtuk látni. 1790-ben. Ma már mulatság, akkor tragédia. De azért ez a tilalom tette komoran impozánssá a templomot.

Végre otthon volt. Futva, lélekzetszakadtan ért be az iskola udvarra s a jobbra álló kisebb épület az övék. Három lépcsőt ugrott egyszerre s két lépéssel a tornácon volt. Sietve be.

A következő percben már bent volt a szobában. Az ebédlőben.

Az asztal közepén égett a nagy lámpa. Körégős fehér nikkel talpú s öblű petróleumlámpa s erős fényt vetett az asztalra.

- Kezét csókolom, - köszönt a nagyanyjának, aki már az asztal mellett ült s az asztalon volt az étel.

- Te hol jártál fiacskám?

- A mezőn voltam.

- Minek késel el?

Már jött a bátyja a másik szobából, szigorú arccal, ahogy szokott. A szemöldökei közt a két mély ránc erősen gyűrött volt. De ahogy leült az asztal mellé s a szervétát szétbontotta s a nyakába kötötte, elmosolyodott s mintha azonnal más ember lett volna.

Juhtúrós galuska volt vacsorára.

Olyan szépen evett a bátyja, hogy odalopakodott a szemével s gyönyörködött benne. Nem sietett, nem volt mohó, nem volt neki fontos az evés, a villájával gondosan szedegette fel a tésztalapokat.

- Tudjátok már az ítéletet?

- Igen.

- Honnan?

- Én az utcán találkoztam Babarczy tanár úrral s ő megszólított és megmondta.

Várta, hogy a bátyja meglepődjön, mert az ő érzése szerint ez valami nagy szenzáció volt, hogy Babarczy tanár úrral beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy egy arkangyal leszállott az égből és az trombitálta ki. De a bátyja nem ütődött meg rajta.

Tészta után almát kaptak s a bátyja nagy kényelemmel és igen művészi biztonsággal hámozta az almát. Ezt szerette volna megtanulni. Hogy hogyan lehet ilyen kitünően bánni a késsel, villával, de ő csak a kezébe vette az almát és úgy hámozás nélkül beleharapott. Úgy szerette az almát rágni, mint gyermek korában otthon a fa alatt. Egész más íze volt az almának, ha meghámozták, mintha nem is alma lett volna, hanem elkészített étel.

- Azt mondja a régi nemes szabály az almára, hogy: «ha az alma olyan piros, mint a legszebb lány arca, akkor is hámozd meg, és ha a körte olyan rücskös, mint a legöregebb vénasszony bőre, akkor is edd meg». Az alma héjában a néphit szerint ártalmas, a körtében egészséges savak vannak.

Ebben a percben kint az előszobában nagy hangok voltak. Mindnyájan felfigyeltek s a Samu bácsi hangját ismerték fel.

- Ez Samu, - kiáltott fel boldogan a nagyanya, akinek a legjobb hallása volt mindnyájuk közt, kivált ha gyermekeiről volt szó.

Arcéle kipirúlt s fogatlan szája kedvesen csillogott, ahogy felpattant és sietett a fia elé.

Csakugyan Samu bácsi volt. Jött be szélesen, nagy bundában és a lámpafényen széles homloka hatalmasan villant elő.

- Édes egy jó anyám, - ölelte az anyját oly melegen és oly odaadással, ahogy a vakációról hazatérő diák borul anyja nyakába.

Soká maradtak így s csókolgatták egymást. Laci megfigyelte, hogy ebben a családban oly rendkivüli szeretet van, hogy annak nem tudnak eléggé kifejezést adni. Az ő érzékenykedéstől idegen kedélye soknak is találta, hiszen sem temetés, sem amerikai út nincs, mért ez a túlzottság.

Végre kibontakoztak s akkor Samu, Pál öccsét ölelte meg ugyanolyan lármás szenvedélyes módon. Ezt is átfonta a nagy bundában röviddé vált karjaival s mindakét orcáját megcsókolgatta többször is. Akkor ő következett és ő érezte, hogy Samu bácsi nincs elragadtatva, hogy most ő nem túloz ugyanúgy, mint előbb ő a nagyokkal szemben. Bizonyára azt várta, hogy visítva és újjongva fonódik rá, de ő erre nem volt képes, pedig nagyon szerette és tisztelte ezt a legidősebb nagybátyját, mert hiszen úgy nevelték.

- No vesd le a bundádat. Mért veszel ilyen meleg kabátot, nincsen még tél.

Samu bácsi mielőtt a bunda levetéséhez fogott volna, megállott s körülnézett. Megcsóválta a fejét. Tetszett neki a lakás. Bólintott is. Meg volt elégedve, hogy az öccsének ilyen igazgatói lakása van.

- Nincs más édes jó anyám. Az ember azt veszi fel, ami van. A kisebbik kabátom nagyon kopott. Nem akartam avval röstelkedni itt az urak közt.

A nagyanya segített lehúzni róla a bundát, ami nem ment könnyen, mert Samu bácsi hirtelen nagyon meghízott. Mikor nála volt a két év előtti karácsonykor, sokkal soványabb volt, csontos erős iparos volt s most úgy állott itt, mint egy úr.

- Istenem, Istenem, - mondta a nagyanya s mosolyogva törölgette a szemét, - ez a Samu, ez a Samu, hogy ez így meglepett bennünket. Ettél fiam, éhes vagy?

- Hát bizony lelkem anyám majd kiesik a hasam, a vonaton nem nagyon kínálgattak, - s nevetett, hogy ilyen jó tréfát mondott.

Olyan furcsa bőre volt, mint a hús. Árnyalatnélkül s mégis halvány. Nem volt meg az a régi színes, piros barna férfiassága, valami tunyaság, renyheség volt a köverségében, Laci szánalommal nézte, mintha beteg lett volna.

Letelepedett az asztal mellé.

- Szép lakás, - mondta, - Pál öcsém, szép lakás, terringette. Modern lakás. Fürdőszoba is van?

- Van.

- De még nincs berendezve, - mondta Pali bácsi.

- Jó az, - szólt a nagyanya, - van benne egy nagy fakád, abba meg lehet fürödni.

- Hüj az kell nekem, nem kívánkozok én márványkádba, különben olcsón lehet azt csinálni, majd veszek neked Debrecenbe egy kádat s azt én mindjárt berendezem s csak be kell majd állítani.

- Mit csinálsz te Debrecenbe?

- Hát én már ott vagyok.

Mindnyájan megdermedtek. Samu bácsi okleveles gépész volt és egy szabolcsi kis faluban háza volt, gépjavító műhelye, amit a Pál segítségével vett és állított fel.

- Már nem vagyok falusi bugris, anyám.

- Hát mi az isten haragja.

Samu bácsi elgondolkozott.

- Bizony magam sem tudom... Tudja anyám, nem ment az sehogyse. Az ember csak dolgozik, dolgozik, mint egy marha, reggeltől estig csak veri a vasat a nagy kalapáccsal és semmi látszatja. A gyerekeim nőnek, nem tudom őket faluról taníttatni s azt nem akarom, hogy belőlük is falusi kovács legyen, mint belőlem. Papnak kellett volna nekem lenni.

- Aj fiam, akkor annak is örültünk, - s a nagyanya szeme azonnal nedves lett a könnytől.

Elővette a kis zsebkendőjét és az orrát fuvogatva szipogott.

- Jobb lett volna otthon maradni és paraszt lenni? András bátyád kocsisa?

- Azért sok minden lehetett volna máskép csinálni, ugye Pál se maradt ott a falu szemetjében. Milyen igazgató! Haj barátom, azt próbálni kell, mi a mesterség.

- Még nem vagyok igazgató, csak ideiglenes, - mondta csendesen Pál.

- Az már olyan mindegy. Hallottam én Debrecenbe, hogy milyen nagy ember vagy. Mit akarnának itt ezek a nyavalyás tanárok, veled egy se veheti fel a versenyt.

Laci aggódva lesett Pali bátyjára, akinek a homlokán megjelentek a komor vonások. Összehúzott szemöldökkel nézett maga elé. Nagyon félt ő ettől a kifejezéstől s felújult benne a sok aggodalom, hogy a nagy család rettenetesen ránehezedik erre az egy emberre, akit mindenki úgy néz, mintha gróf volna s mindent bírna. Most már ellenségesen várta, mi fog még következni.

- Hát eladtam a kis házat.

- Eladtad?

- És pedig jól. Jövő májusig a családom ott maradhat. Van egész télrevaló ennivaló. Két disznó az ólban, búza kvantum szátisz. Nem halnak éhen a télen. Addig pedig nekem meg kell szerezni a jövőt.

Hosszú ideig hallgattak.

- És a feleséged beleegyezett?

- Hát szegény feleségem, őt se ítélhetem halálra. Egész életében egy nyavalya falusi mesterasszony legyen belőle. Talán így jobb lesz, jó az isten, ha nyulat ád, bokrot is ad hozzá.

- S eladtad a házadat?

- Örültem, anyám, hogy eladhattam. Az uradalom vette meg és uradalmi kovács és gépész műhelyt rendeznek be benne. Azért lehetett megcsinálni, hogy májusig ott maradhat a családom.

- S nem sajnálod?

- Mit sajnáljak rajta?

- De hát most mi lesz belőled, fiam, fiam.

- Ugyan ne búsúljon anyám, ebbe az országba egy iparosnak nincs semmi becsülete. Semmi a világon. Egy utolsó naplopó segédjegyzőnek több becsülete van, mint a legelső mesternek. Én már azt nem bírtam tüdővel.

- De hiszen mindenki megbecsült, a papékkal jóba voltál, a jegyzővel voltál barátságba, Kárászékkal, Hollányiékkal, a legnagyobb családokkal barátkoztál.

- Bár ne tettem volna anyám. Mindig csak én fizettem rá. Nekem semmi hasznom nem volt belőle. Az elől kellett már elmenekülni, hogy az én jóságomat csak kihasználták s utána leköptek.

A nagyanya felállott s átment a másik szobába sírni. Nem akarta, hogy a Pali fia szívét keserítse, hiszen ő két évet töltött Samuéknál, de nem bírt ott maradni, mert nem bírta nézni a menye pazarlását. Az itt mindennek az oka. Annak az úrhatnámsága, a nagyravágyása. Az nem akart mesterné maradni, pedig hogy ömlött a pénz, hányszor eldicsekedett Samu, hogy egy patkolás neki két krajcárjába van s huszonötöt kap érte...

- Hát Samu, a magad ura vagy, te tudod, mit kell tenned, - szólt az igazgató.

- Dehogy tudom én öcsém, most sincs egy vasam se, hogy őszintén megmondjam. Csak olyan városi proletár lett belőlem... Azért jöttem most is hozzád, hogy míg a vizsgákat lerakom, addig nem volna rossz, ha te engem besegítenél Debrecenbe a városi színházhoz gépésznek. Most épen megüresedik a gépészi állás, legalább ideiglenesen, mert avval kevés dolog van, amellett lehet tanulni, s ha aztán vége van a diákoskodásnak...

- Miféle diákoskodás... Hiszen neked csak két gimnáziumod van. Az is érvényét vesztette. Mikor volt az az istenért, hogy te Lőcsén a gimnáziumban voltál...

- Biony, rosszkor halt meg szegény apánk. Ha ő életben maradt volna, akkor elvégezhettem volna az iskolákat s milyen nyugalmas élete van egy papnak istenem, csak azok a kis vasárnapi prédikációk...

- Szóval mit akarsz?

- Legalább is megszerezni a négy gimnáziumot s akkor elvégezni a jegyzői tanfolyamot.

- Azt ma már nem lehet négy gimnáziummal, ahhoz hat gimnázium kell. De épen most van tárgyalás alatt, hogy azt is nyolc osztályhoz kötik.

Samu elhallgatott s szinte belesápadt.

- Nyolc gimnázium, az sok. Az nagyon sok. Én nem félek a tanulástól, hanem az időtől. Úgy gondoltam, hogy félév alatt annyit bevágok, hogy a hiányzó két osztályt megcsináljam s azután még egy év...

- Na látod, ilyen vak nyomon indulni el egy felnőtt embernek. Ahhoz, hogy te jegyzői képesítést szerezz, legalább öt-hat esztendő kell.

- Az sok. Az nem lehet. Nekem családom van, három gyerek. Feleség.

Laci remegve hallgatott. Olyan iszonyú volt neki, hogy ez a vén ember, mert legalább negyven éves, most ilyen bolondságra adta a felét, hogy úgy nézett rá, mintha a tenger partján állana s be akarna ugrani egy magas szikláról a vízbe...

Pali bácsi intett neki s ő értette, hogy szivart kér. Sietve ment a szivarokért, - még kettő volt.

Pali rágyújtott.

Samu nagyot nézett.

- Éjnye teremtette, engem meg se kínálsz.

Pali bácsi intett s ő mérgesen hozta a másik szivart.

Samu fogta a szivart s megropogtatta.

- Ilyet szívsz? Vékony szivar. Mért nem inkább britannikát.

Pali bácsi nem szólott rá semmit.

- Portorikó nem szivar, az csak olyan cigaretta. Játék.

A Pali homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok. S már az arcélén is kezdett megjelenni a piros folt s kétfelől a homloka szélén, ami azt jelezte, hogy a harag nő benne.

- Tanács és megbeszélés nélkül belemenni egy ilyen vakmerő lépésbe... Téged rosszakaratúan felbíztattak azok a falusiak, tudja azt a jegyző is.

- Látod. Hát ilyen emberek közt maradjak... Most már aztán igazán nem bánom. Nekem onnan ki kellett szabadulni, mert megfulladtam volna. Én, öcsém, Pál, egyebet nem tehettem, nekem be kellett dobnom a vaskeresztet az ellenség közé, akkor aztán mehetek utána. S megyek is, mint a brannyiszkói hősök... Még úgy sose volt, hogy sehogyse lett volna. Jó az isten, majd csak megsegít.

- A jóisten nem küld neked utalványon pénzt.

- Nem is kell. Mindig meg lesz nekem a becsületes kenyerem, míg az Isten erőt és egészséget ad. De én tartozom a gyermekeimnek azzal, hogy ne hagyjam őket a sárban és a piszokban. Ebben az országban csak annak van becsülete, akinek diploma van a kezében. Az én fiamból még minden lehet. Legyen belőle ügyvéd. Perelje ki a világból azt, amit a kutya világ az apjuktól elrabolt.

Hallgattak.

- Kossuth Ferencnek is kortese voltam, ahhoz is elmehetek. De nem akarok nagyurak tányértörlője lenni.

- De ha ilyen büszke vagy... azt sem várhatod, hogy a Kossuth Ferencek jöjjenek utánad.

- Ha olyan volna, mint az apja... Az egy félisten volt. De ez csak egy félember... Még beszélni sem tud. Tisz... telt... pol... gár... tár... sa... im... Nekem kellett utána felállani a hordóra s akkor úgy hallgattak engem az emberek, csak tátották a szájukat... Hej öcsém, öcsém, ...öcsém, Pál... ha én pap lehettem volna...

- Ahhoz tíz esztendei munka kell.

- Ez a baj. Nincs is nekem más bajom, csak az, hogy kimaradtam az időből... Egy rossz telekkönyvvezető, az csak lehet azért még énbelőlem is!...

- Telekkönyvvezető... Tudod mit, ez még tán inkább... Nem telekkönyvvezető ugyan, csak legalább írnok a telekkönyvnél... Ha az neked elég...

- Nekem szerény igényeim vannak.

- Nem veszem észre.

- Nekem csak egy kívánságom van, hogy a feleségemből uri asszonyt csináljak s a gyermekeimet kitaníttathassam. Én magam ellakok egy kunyhóban, elhálok a szénán, megelégszem a sült tökkel ebédre, vacsorára, de azt akarom, hogy a gyermekeim nekem szemrehányást ne tehessenek, hogy: «apám, hol voltál, mikor mirólunk gondoskodni kellett. A nagyapánk pap volt és te minket ott felejtettél a semmibe, a piszokba, a neveletlenségbe»...

- Jól van Samu, én amit tehetek, megteszem. Sokat nem tehetek, mert az én fizetésem, jól tudod, le van foglalva.

- Tudom öcsém, tudom, elég bánat az nekünk, az egész családnak, hogy kiskorú fővel egy olyan gazember berántott...

- Nem volt gazember... és megfizetett érte...

Laci lehajtotta a fejét. Tudott arról, hogy Pali bátyja még egyetemi hallgató korában váltót írt alá és pedig több ezer pengőről szóló váltót a tanítványa apjának, aki akkor igen nagy úr volt, de nem sok idő mulva öngyilkos lett s rajta maradt a váltó, amelyből azóta sem tudott semmit sem törleszteni, s még a kamatait is csak a legnagyobb erőfeszítéssel fizette. De fizette már diákkorában is. S most, hogy tanár lett, a fizetése létminimumig le volt foglalva. S emellett a nehéz család. Most is ők ketten élnek itt rajta s mindig segíteni kell, hol egyiket, hol másikat, közben még az ő szüleit is, mert náluk sok a gyerek s nagy a teher és az ő sorsuk a legrettenetesebb... Véghetetlen szánalmat érzett a kedves jó bátyja iránt, aki sohasem tagadta meg segítő kezét a rokonaitól s vele szemben olyan jóságos volt, hogy örökbe fogadta, a híres anyai nevet ráruházta s az egész életét mint fiáét a maga vállára vette. Jaj, mi lesz ebből... Micsoda dolog az, hogy íme most egy felnőtt ember csak úgy rávetette magát. Már látta, hogy nem lesz ebből semmi jó. Itt maradnak örök tehernek.

Felállott s elment a maga szobájába s amint behúzta maga után az ajtót, levetette magát a díványra s elkezdett zokogni. Vigyázva azért, hogy görcsös zokogása ki ne hallatsszék az ajtón.

(Folyt. köv.)