Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓ
A bécsi menyasszony - Békeffi László vígjátéka a Nemzeti Színházban

A színlapon a műfaj-jelzés arra való, hogy a közönséget tájékoztassa, milyen igényekkel induljon a szinházba. Mért félnek a «bohózat» szótól? Mért nevezik A bécsi menyasszonyt vígjátéknak, mikor annak rendje és módja szerinti bohózat, cselekménye, motiválásai, fordulatai és eszközei szerint? Nem lehet róla a vígjáték mértékei szerint beszélni, ha az ember nem akar igazságtalan lenni. Elvégre egy jó bohózat még mindig többet ér, mint egy rossz vígjáték.

Ennek a történelmi levegőjű, az 1830-as időkben játszó darabnak az a homöopatikus ötlet az alapja, hogy a haragot egy másik haraggal lehet gyógyítani. Az erélyes és haragos leányasszony, Krisztina haragszik az osztrákokra, részint családi sérelmek, részint egy csinos osztrák kapitány miatt, akibe valamikor fiatal korában szerelmes volt s akit hűtlenségen ért. Ez az első - mondjuk - alapharag. Ez az oka annak, hogy legkedvesebb unokaöccse nem meri szeme elé vinni azt a csinos kis bécsi feleséget, akit megszöktetett, akivel a prépost bácsi Krisztina bosszantására - ez egy mellékharag - összeeskette. Itt következik a félreértéseket termő intrika: a kis bécsi menyecskét úgy mutatják be, mint a szomszéd birtokos poétázó fiának a titkos feleségét. A kis poéta apja állítólag haragszik ezért a házasságért, tehát Krisztina felfüggeszti az osztrák elleni haragját és beveszi a bécsi menyecskét a házába. Ez az első ellenharag, t. i. Krisztina valami peres ügyből kifolyólag haragszik a szomszédra. A másik ellenharag az egykori kapitány, most már ezredes ellen szól, aki keresi a lányát és ezzel alkalmat ad Krisztinának, hogy bosszúból pártját fogja a bécsi menyecskének még akkor is, amikor megtudja, hogy ez az unokaöccse felesége. Szóval a leányasszony sorozatos haragjai sorozatos kibéküléseket eredményeznek és a bohózati világrend helyreáll, egy sereg mulatságos és egy sereg kevésbé mulatságos jelenet után. Az utóbbiak abból erednek, hogy a bohóskodás jó néhány fokkal naívabb a kelleténél, a történelmi levegő pedig nem annyira az alakok természetében, a múlt korból szakadtságában van, mint inkább a darab struktúrájában. A technika, a szerkesztés módja, a tréfa-anyag abból a korból való, amelyben a darab játszik s ezt el lehet fogadni egykorú műben, de modern darabban nagyon is avúltnak látszik. Az előadásnak szerencsétlen a szereposztása. Tasnády Ilona, Forgács, Palágyi nincs a maga helyén, Rózsahegyinek nem sok alkalma van produkálni valamit, csak Somogyi Erzsi és Abonyi Géza játéka az, aminek lennie kell.