Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

KÁRPÁTI AURÉL: MÉCS LÁSZLÓ VERSEI
Az ember és az árnyéka - Üveglegenda

1. Mécs László. Mécs... Gondolom felvett név, szabadon választott s az ilyenben mindig van valami önkéntelenül kifejező, szinte árulkodóan jellemző. Öröklött nevéről nem felel az ember. Kapja és viseli, legtöbbször teljes passzivítással. De aki maga választ, bizonyos mértékig vallomást tesz - szimbolikusan - lényének gyökere: adottsága mellett. Jelen esetben valahogy így: Mécs és nem Fáklya. Égi ideálok tiszteletére gyujtott, hit olajából táplálkozó, rezgő tüzecske. Intim kis láng, amelynek szelíd sugarai egy szentképre hullanak. Szűk kört világítanak be ünnepélyes arany-ragyogással, míg a hátrább eső profán valóság dolgait homályban hagyják s legfeljebb azok árnyékát növelik nagyra.

2. Lehet különben, hogy mindez merő véletlen s csupán bennem felötlött játékos jelkép. Ám, amennyire akaratlanul kínálkozik, annyira talál.

Mécs László: pap. Papköltő. S a papság még a költő szabadságában is körülhatárolást, megkötöttséget, leszűkítést jelent. Korlátokat, amelyeket pap sohasem léphet át, szentély-otthonának megtagadása nélkül. Az ő dala csak hymnus canonicus lehet, szerelme csak mennyei hevülés, gyűlölete csak bűn ellen feszülő indulat. A jóság és a szeretet - akárhogy átéli - számára mégis csak előírt kötelesség. Ilyesmi pedig mindig feszélyezi a költőt, eleve megregulázva érzéseit és gondolatát, már a fogantatás pillanatában. Hiszen ami az Úr országán kívül esik: csak siralom völgye. Földi jó: csak a sátán kísértő csapdája. Költői büszkeség: csak hiuságok hiusága. Gőgjének szükségkép össze kell törnie a szerzetesi alázat fogadalmában. Amerre fordul, mindenütt tiltó akadály. Egyedül az Isten felé nyílnak korlátlan lehetőségek előtte. Az égi távlatokba szabadon belefeszülhet. Akár olyan «forradalmi» szabadsággal, mint a poverello, aki csodálatos életét formálta örök költészetté.

Mondom: a mécs csupán a szentkép vonásait ragyoghatja be és világíthatja meg tisztán.

3. De miért emlegetem ezt fel?

Mert jellemző. Roppant jellemző erre a népszerű költőre, aki egyre inkább fáklya-szerepben tetszeleg, holott lényege szerint...

Két kötetét olvastam át s ezek arról győztek meg, hogy nevét őszintén, tehetségének igaz mértékéhez szabva választotta. Vannak tiszta és meleg felvillanásai, közvetlenségükkel megkapó sorai, amelyek valóban költőre vallanak. Lélek-lírára és nem dobogó-retorikára. Ám ezekből a sorokból ritkán kerekedik egész strófa, még ritkábban egész vers. Elnyomja őket valami fékezhetetlenül ömlő, bőbeszédű prédikáló hajlam, Sujánszki, Mindszenti, Tárkányi óta szinte végzetes öröksége katholikus papköltőinknek. A mécslángnyi líra heve, közvetlensége, meghittsége belesáppad, belevész a hidegen csillogó szónoki figurák mesterkélt fényességébe. Ime, egy pap, aki az aranyhímes ornátus ragyogását többre becsüli a szívből-szakadt fohász egyszerűségénél. Mintha nem bíznék abban, hogy az ima önmaga erejéből is fel bír szállani Isten trónusához: repülőgépre ülteti s így próbálja szárnyra-kapatni igéit. Csoda-e, ha a motor búgásától nem halljuk az emberi hangot?

A költőt itt elveszejti a rétor, érzéseinek melegét lehűti a számító okoskodás. Mert nem éri be annyival, hogy szava magányos szívekben verjen visszhangot, de mindig tömegekhez kíván szólni. Túl akar kiáltani a templom-falon, hogy azok is meghallják, akik nem gyűltek be a prédikációra. Apologetikus szempontból nyilván helyeselhető ambició, ami azonban a költészetet illeti: meglehetősen célt tévesztett törekvés. Visszájára forduló. «Látom a szándékot és ez lehangol.»

4. Ha szemügyre veszem verseinek csiszolt formáit, nemcsak az tünik fel, hogy ezek a formák legtöbbször ürességet takarnak, hanem az is, hogy mások által már tökéletesen kidolgozott, kész formák. Majdnem mindig emlékeztetnek valakire. S ugyanez áll érzelmi és értelmi tartalmuk javarészére. Főkép vers-indító, csira-keltő képeire. Tegyünk próbát és üssük fel Az ember és az árnyéka című kötetet. Mingyárt az első versben ilyen sorokra bukkanunk: A másik oldalon a Nyár, a verejtékező paraszt, kiűzött Ádám, izmosan arat, egy percet sem halaszt... Egyszerre két Ady-kép jelenik meg emlékezetünk lapján: a paraszt-nyár, az izmos arató és a kiűzött Ádám. Mint a madarász a következő vers s ebben olvasom: Csak húznak ősszel és tavasszal, ha tél tomból, vagy nyár arat, (aratni: a költő egyik kedvenc szava) húznak a szépség-madarak... Már megint Ady, bárha szerényen kisbetű alá is búvik a Szépségmadár. És tovább, a többiek során, újra Ady meg Ady. Legfeltünőbben ő szolgáltatja a kiugró képeket: A vasgát előtt megjelent a jó szamaras Ember... de a szívük kilátszott... Imádság szent Tébolyért... Engem valahol Fényországban várnak... s folyik, míg egyszer elnyeli szent Isten-óceánja... Régi dalok csókja rajtam... álmodta őket vadnak és szabadnak... a mindenember tornya lakhatatlan... Hinni, hinni, hinni, - egy egész versen keresztül. A megfelelő helyre - eredetiben - mindenki emlékszik. Ehhez hát nem kell kommentár. Hacsak annyi nem, hogy minden költő gazdagságát elsősorban a spontán keletkező, génuin költői képek eredetisége és bősége jelenti. Csak aki a természetből és önmaga fantáziájából nem bír eleget meríteni, szokott ilyen kétségtelen irodalmi átvételhez folyamodni, akár tudatosan, akár öntudatlanul.

5. Korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy Mécs Lászlónak egyáltalán nincsenek sajátos, eredeti képei. Vannak. Ám ezek egy része vagy halvány, elmosódó, kevéssé jellegzetes, (Szántás-vetés, humuszban, szerelemben, Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben,) vagy erőltetett, (a lába forrásként feszül... az Ősz, a szőrös szívű végrehajtó,) vagy puffogón dagályos (gurultam a kacagások fényvirágos ormán... ruhája tüzelt, mint vérbemártott lángok... csókpipacs-tenger közepén csobog a gyönyör-patak), vagy konvencionális, (Gazdagok szeme: gonosz tükör... agitátor szeme: vad tükör... a szegények tükre: szomoru,) vagy túlzsúfolt - s ez a leggyakoribb eset - egész a zavarosságig. (Költők, papok, csapos legények! Mi csapoljuk a mámor-hordót, álmok hegyét mi verjük csapra vizébe vért keverve folyvást! Ó átkozott, ki romlott vérrel fertőzi meg a kék hegy álmát! Vérünkben Isten vére folyjon s úgy izesítsünk minden forrást! Ima-patakok iramlása legyen az Isten kacagása, zene-patakok zuhogása, legyen új hajnal hasadása stb.)

Ha mégis akad olykor egy-egy meglepő, friss, szerencsés trópusa, rendszerint belefakítja a hozzá fűzött és kegyetlenül kifacsart gondolatsorba, amelynek se vége, se hossza. Azt mondja például: Az ég az Úr adománylevele s e Magna Chartán Isten aranypecsétje: a Nap... Idáig rendben van. De ami utána jön!

Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a méz
a mezők, kertek virágaiba,
virágokból a méhek torkába,
méhek torkából a kaptárakba,
kaptárakból a családok asztalára,
asztalokról menyasszonyba, gyerekbe, aggba
csurog a fény, csurog a méz.
Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a mámor
a Napból a venyigékbe,
venyigékből a fürtökbe,
fürtökből a kádakba,
kádakból a pincékbe,
pincékből a családok asztalára,
asztalokról vőlegénybe, cimborákba, öregekbe
csurog a fény, csurog a mámor.
Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a vér
a Napból a legelőkbe,
füvekből a bocikákba,
bocikból a mészárszékbe,
mészárszékből a családok asztalára,
családok asztaláról gyerekbe, ifjúba, vénbe
csurog a fény, csurog a vér,
Isten csodás aranypecsétje fénylik...

Nem igaz. Isten aranypecsétje itt már rég nem fénylik. A költészetnek meg éppenséggel beborult. És nem is a vér csurog, csak a tinta. Hígan, vizenyősen, még egy tucat soron át.

És ez a példa rendkívül jellemző. Egész serege a verseknek hasonló recept szerint készült. Egyik szó szüli a másikat és nem marad egyetlen kinálkozó részlet se megbeszéletlen. Ime:

Hinni a tavaszban,
hinni a telekben,
hinni a derekben,
hinni a hegyekben,
hinni a völgyekben,
esőben, szelekben,
hinni a hernyókban,
hinni a lepkékben,
hinni madarakban,
hinni józanészben,
hinni a jószívben,
hangya-akaratban...

Ó igen, főkép az utóbbiban, mert ez az infinitivus-vers így folytatódik még jó másfél oldalon keresztül, letarolva az eget és a földet, a multat és a jövőt, az egész szociális és erkölcsi világrendet. Mécs sokszor használ fel népköltészeti motívumokat, de azokkal is csak így bánik el:

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,