Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
1. Mécs László. Mécs... Gondolom felvett név, szabadon választott s az ilyenben mindig van valami önkéntelenül kifejező, szinte árulkodóan jellemző. Öröklött nevéről nem felel az ember. Kapja és viseli, legtöbbször teljes passzivítással. De aki maga választ, bizonyos mértékig vallomást tesz - szimbolikusan - lényének gyökere: adottsága mellett. Jelen esetben valahogy így: Mécs és nem Fáklya. Égi ideálok tiszteletére gyujtott, hit olajából táplálkozó, rezgő tüzecske. Intim kis láng, amelynek szelíd sugarai egy szentképre hullanak. Szűk kört világítanak be ünnepélyes arany-ragyogással, míg a hátrább eső profán valóság dolgait homályban hagyják s legfeljebb azok árnyékát növelik nagyra.
2. Lehet különben, hogy mindez merő véletlen s csupán bennem felötlött játékos jelkép. Ám, amennyire akaratlanul kínálkozik, annyira talál.
Mécs László: pap. Papköltő. S a papság még a költő szabadságában is körülhatárolást, megkötöttséget, leszűkítést jelent. Korlátokat, amelyeket pap sohasem léphet át, szentély-otthonának megtagadása nélkül. Az ő dala csak
Mondom: a mécs csupán a szentkép vonásait ragyoghatja be és világíthatja meg tisztán.
3. De miért emlegetem ezt fel?
Mert jellemző. Roppant jellemző erre a népszerű költőre, aki egyre inkább fáklya-szerepben tetszeleg, holott lényege szerint...
Két kötetét olvastam át s ezek arról győztek meg, hogy nevét őszintén, tehetségének igaz mértékéhez szabva választotta. Vannak tiszta és meleg felvillanásai, közvetlenségükkel megkapó sorai, amelyek valóban költőre vallanak. Lélek-lírára és nem dobogó-retorikára. Ám ezekből a sorokból ritkán kerekedik egész strófa, még ritkábban egész vers. Elnyomja őket valami fékezhetetlenül ömlő, bőbeszédű prédikáló hajlam, Sujánszki, Mindszenti, Tárkányi óta szinte végzetes öröksége katholikus papköltőinknek. A mécslángnyi líra heve, közvetlensége, meghittsége belesáppad, belevész a hidegen csillogó szónoki figurák mesterkélt fényességébe. Ime, egy pap, aki az aranyhímes ornátus ragyogását többre becsüli a szívből-szakadt fohász egyszerűségénél. Mintha nem bíznék abban, hogy az ima önmaga erejéből is fel bír szállani Isten trónusához: repülőgépre ülteti s így próbálja szárnyra-kapatni igéit. Csoda-e, ha a
A költőt itt elveszejti a rétor, érzéseinek melegét lehűti a számító okoskodás. Mert nem éri be annyival, hogy szava magányos szívekben verjen visszhangot, de mindig tömegekhez kíván szólni. Túl akar kiáltani a templom-falon, hogy azok is meghallják, akik nem gyűltek be a prédikációra. Apologetikus szempontból nyilván helyeselhető ambició, ami azonban a költészetet illeti: meglehetősen célt tévesztett törekvés. Visszájára forduló. «Látom a szándékot és ez lehangol.»
4. Ha szemügyre veszem verseinek csiszolt formáit, nemcsak az tünik fel, hogy ezek a formák legtöbbször ürességet takarnak, hanem az is, hogy mások által már tökéletesen kidolgozott, kész formák. Majdnem mindig emlékeztetnek valakire. S ugyanez áll érzelmi és értelmi tartalmuk javarészére. Főkép vers-indító, csira-keltő képeire. Tegyünk próbát és üssük fel
5. Korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy Mécs Lászlónak egyáltalán nincsenek sajátos, eredeti képei. Vannak. Ám ezek egy része vagy halvány, elmosódó, kevéssé jellegzetes, (Szántás-vetés, humuszban, szerelemben, Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben,) vagy erőltetett, (a lába forrásként feszül... az Ősz, a szőrös szívű végrehajtó,) vagy puffogón dagályos (gurultam a kacagások fényvirágos ormán... ruhája tüzelt, mint vérbemártott lángok... csókpipacs-tenger közepén csobog a gyönyör-patak), vagy konvencionális, (Gazdagok szeme: gonosz tükör... agitátor szeme: vad tükör... a szegények tükre: szomoru,) vagy túlzsúfolt - s ez a leggyakoribb eset - egész a zavarosságig. (Költők, papok, csapos legények! Mi
Ha mégis akad olykor egy-egy meglepő, friss, szerencsés trópusa, rendszerint belefakítja a hozzá fűzött és kegyetlenül kifacsart gondolatsorba, amelynek se vége, se hossza. Azt mondja például: Az ég az Úr adománylevele s e Magna Chartán Isten aranypecsétje: a Nap... Idáig rendben van. De ami utána jön!
Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a méz
a mezők, kertek virágaiba,
virágokból a méhek torkába,
méhek torkából a kaptárakba,
kaptárakból a családok asztalára,
asztalokról menyasszonyba, gyerekbe, aggba
csurog a fény, csurog a méz.
Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a mámor
a Napból a venyigékbe,
venyigékből a fürtökbe,
fürtökből a kádakba,
kádakból a pincékbe,
pincékből a családok asztalára,
asztalokról vőlegénybe, cimborákba, öregekbe
csurog a fény, csurog a mámor.
Isten csodás aranypecsétje fénylik,
csurog a fény, csurog a vér
a Napból a legelőkbe,
füvekből a bocikákba,
bocikból a mészárszékbe,
mészárszékből a családok asztalára,
családok asztaláról gyerekbe, ifjúba, vénbe
csurog a fény, csurog a vér,
Isten csodás aranypecsétje fénylik...
És ez a példa rendkívül jellemző. Egész serege a verseknek hasonló recept szerint készült. Egyik szó szüli a másikat és nem marad egyetlen kinálkozó részlet se megbeszéletlen. Ime:
Hinni a tavaszban,
hinni a telekben,
hinni a derekben,
hinni a hegyekben,
hinni a völgyekben,
esőben, szelekben,
hinni a hernyókban,
hinni a lepkékben,
hinni madarakban,
hinni józanészben,
hinni a jószívben,
hangya-akaratban...