Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám

MOLNÁR ÁKOS: A BAGDADI KALIFA

- Jó napot! - vágtam oda keményen Irma kisasszonynak, fogtam a hegedűtokot és kimentem a szobából. De még láttam, amint gúnyos megvetéssel végignéz rajtam, aztán lebiggyeszti ajkát és elfordul, anélkül, hogy visszaköszönne. Mit bántam én! Vettem a kalapomat és becsaptam magam után az előszobaajtót, csak úgy döngött.

Forrtam a dühtől és a megalázottságtól. Balkezemen az ujjaim még mindig sajogtak, kénytelen voltam a hegedűt folyton a jobbkezemben vinni. Mint annyiszor, most is kedvenc elképzelésemhez menekültem: a fürdőkádba fektettem Irma kisasszonyt, egész meztelenül, pipaszár karját s lábát vastag fekete szíjakkal odakötöttem ösztövér, szúrós-csontú kis testéhez, aztán lassan öntöttem rá a forró, gőzölgő szurkot. Hogy ordított, hogy sikított! És én kéjes nyugalommal ültem a kád mellett, keresztbetett lábakkal és nyugodtan mondtam minden kanálnál:

- Ez a Bloch-etüdért van!

- Ez a fis-moll skáláért!

- Ez a szemüveg-ügyért!

Végül a fejére öntöttem a szurkot, úgyhogy már ordítani sem tudott.

- Ez pedig a Bagdadi Kalifáért!

Óh, micsoda túláradó örömmel, mennyi lelkesült boldogsággal vittem ma ennek a pápaszemes aszaltszilvának a Bagdadi Kalifát! Mult órán, amikor tudtam az etüdöt és ez a vérszopó vampír kivételesen szelíd volt hozzám, valahogy közel éreztem magamhoz és meséltem neki a Bagdadi Kalifáról, hisz elvégre az egyetlen ember volt, akivel komolyan beszélhettem zenéről. Rosszalólag csóválta a fejét, amiért megint mást játszom, mint ami elő van írva, de azért nagykegyesen megengedte, hogy ma elvigyem az órára. Igaz, mindent nem mondhattam el róla és azt is tudom, hogy a felnőttek az ilyen nagy lelkesültséget csak azért is mindig valami leereszkedő fitymálással fogadják, de ilyen rideg kegyetlenségre nem számítottam. Mert a Bagdadi Kalifa szép volt és én jól játszottam. Illetve jól játszottam volna, ha az első taktusok után nem fogja le a kezemet és nem mondja olyan közönnyel, mintha arról volna szó, hogy Magyarország fővárosa Budapest:

- Vegye elő az etüdöt!

Úgy elhallgattam, mint egy bogár, melyre rátaposnak. Kezdtem játszani az etüdöt. Az etüdöt, egyikét azoknak az ostoba kínzóeszközöknek, melyekből úgy árad az unalom, mint a téliládából elővett ruhából a naftalin-szag. De ez az őrült szemüveges kígyó olyan rajongással beszél az etüdökről, mint a világ leggyönyörűbb zenedarabjairól. Legalább ezerszer hallottam tőle, hogy «mérhetetlen kincs rejlik az etüdökben» és «ha jól akar hegedülni, tanulja meg az etüdöket». Én azonban tudom, hogy etüdök nélkül is lehet nagyon jól hegedülni. Példa rá a Bagdadi Kalifa. Csak hagyta volna végigjátszani, majd megmutattam volna, hogy tudok én jól is hegedülni! De nem, nekem az etüdöt kellett játszanom! Már a második sornál előhúzta a léniát. Olyan dühödt elszántsággal, hogy végigborzolódott a hátam. Tizenötször suhintott az ujjamra ezen az órán. Az utolsóelőtti suhintásnál említette a Bagdadi Kalifát.

- Magának hiába prédikálja az ember, hogy ne játsszon ilyen ostobaságokat!

Ekkor már zúgott a fejem, csorgott rólam a verejték, az ujjam úgy fájt, hogy akkor is hamisan játszottam volna, ha kitünően tudom az etüdöt, minden vonórántásnál előrebicsaklott a testem és nem láttam semmit, csak egy vörösen remegő ködön keresztül az ide-oda rángatódzó kottafejet. És sajátságos! Ilyenkor, ebben a feldúlt, keserű didergésben nem is haragudtam Irma kisasszonyra. Valahogy éreztem, hogy ő is ugyanúgy el van keseredve irántam és szívvel-lélekkel végzi a dolgát, az úgynevezett tanítást, amelyre őt is így tanították valamikor, és most itt, valami ismeretlen, hatalmas istenség parancsára egy szomorú szertartást végzünk, ami könyörtelenül egy óra hosszat tart és az, hogy én sajnálom őt, noha gyülölnöm kéne, ez bizonyosan ostobaság, melyért mindenki kinevetne, akinek csak elmondanám.

A Bagdadi Kalifa nagyon bosszanthatta őt. Csak a szemüveg-ügynél láttam ilyen dühösnek. Ez úgy történt, hogy egy Bériot-etüd igen gyengén volt nyomtatva, úgyhogy alig tudtam elolvasni. Egyébként se láttam valami jól a kottát, különösen ha órán kellett játszanom, amikor a hegedűt a szabályoknak megfelelően kell tartani, tehát jó magasan, úgy, hogy ilyenkor nagyon messze esett a kotta a szememtől s inkább emlékezetből játszottam a darabot. Persze otthon, gyakorlás közben, lelógathattam a hegedűt és kedvem szerint közel állhattam a kottához. De hiába panaszkodtam, hogy nem látok jól. Anyuska mondta is néha, el kéne vinni a gyereket a szemorvoshoz és szemüveget rendelni neki, de nem lett semmi a dologból, amit nem is nagyon bántam, mert egyszer régen, voltam a szemorvosnál, aki olyan csípős folyadékot csöpögtetett a szemembe, hogy majd megőrültem. Szóval a Bériot-etüdbe kék ceruzával beleírtam a hangokat: f, c, a, g, as, s így tovább, hogy el tudjam játszani. Hát mit művelt az a fúria! Öt percig nézegetett felváltva hol rám, hol a kottára, miközben a kissé kinyitott száján vett belélegzést és az orrán át kilélegzést és úgy sziszegett, mint egy kígyó: Hissz!... Pissz!... Hallatlan!... Hihetetlen!... Végre megszólalt:

- Mondja, Gábor, maga rossz, vagy buta?

Elámultam.

- Egyik se vagyok. Azért írtam le a hangokat, mert nem látom jól a kottát.

- Mondja, nem únja ezt a folytonos hazudozást? Tizenkétéves fiú létére szégyelhetné már magát! Ha tényleg rossz volna a szeme, nem vettek volna a szülei már régen szemüveget?

Most magyarázzam el neki az egész ügyet! Hogy Anyuska tényleg mondta, jó volna szemorvoshoz menni, de az ügy elfelejtődött, én viszont nem szólok róla, mert félek a csepegtetéstől. Mit lehet itt mondani? Hallgattam. Némán álltunk a kotta előtt. A nyitott ablakon keresztül behallatszott a ház zaja, csörömpölés, gyereksírás, majd felzendült egy család nótája: «Sárgadinnye levele, kiszáradt a gyökere, Meglásd bizony megbánod, hogy a szívem nem szánod», de a végét már egész gyengén hallottuk, mert Irma kisasszony közben felpattant és becsapta az ablakot. Kezdődött a ceremónia. Az eleven frisseség után, ami az ablakból beáramlott, zord halotti dermedtség nehezedett a szobára. Le kellett radíroznom a kottáról, amit ráírtam volt, aztán elkezdtem nyekergetni a Bériot-etüdöt. Ha közel álltam a kottához: rendesen tartsa a hegedűt! Ha rendesen tartottam, tágra nyílt szemmel meredtem a kottára, úgyhogy könnyek préselődtek belőlem az erőfeszítéstől, mégsem láttam jól. Csak úgy hullottak az ütések az ujjaimra. Összeszorítottam a fogamat és átadtam magam sorsomnak. Hisz minden órának vége szakad egyszer! De iszonyatos hosszúak ezek az órák! És hány ilyen óra van az életben! Iskola, hegedűóra, házitanító, németóra! Csupa undok gyötrelem, csupa unalom, lótás-futás, érdektelen időpocsékolás, hisz nemsokára ott tartok, hogy igazán csak a Bagdadi Kalifával érzem jól magam...

Már rohantam az utcán. Hányszor panaszkodtam Anyusnak Irma kisasszonyra! (Apus nem törődött ezekkel a gyerek-dolgokkal, ő csak a pénzt adta.) És Anyus mindannyiszor megígérte, hogy egyszer eljön velem és jól megmondja a véleményét, de nem jött soha. Csordulásig gyűlt bennem a keserűség. Valahogy, úgy egyszerre, együtt láttam magam előtt mindazt a sok bajt és kellemetlenséget, amin át kell evickélni, felkeléstől lefekvésig. Minél gyorsabban otthon akartam lenni, ma szombat este van, anyusék elmennek hazulról és én legalább kilenc óráig játszhatom a Bagdadi Kalifát. Az utolsó oldal, tudom, még nem megy egész jól, ahol a magas fekvés és a dupla hangok vannak. Ha a Gyuszkó nem álmos és tovább bújja a képeskönyvét, még kilenc órán túl is játszhatom.

Alig vártam a vacsora végét. Végre kezet csókolhattunk Anyának, Apának és mentünk a gyerekszobába. Gyuszkó egy-kettőre belebújt az ágyába az új képeskönyvével, amely már három hónapos volt ugyan, de ez a marha még mindig újnak hívta és egészen addig újnak fogja hívni, amíg nem kap egy még újabbat, én pedig elővettem a hegedűmet. Gondolkozni kezdtem. Anyusék még bejönnek elbúcsúzni, még végig kell hallgatni a szokásos prédikációkat, vigyázzak a Gyuszkóra, ne menjek az ablakhoz, ne verekedjünk, ne csöngessem be minden szamárságért a Marit, szóval nem tudtam, elkezdjem-e a Bagdadi Kalifát, ha rövidesen úgyis abba kell hagynom.

Elkezdtem.

Ez hihetetlen és megfoghatatlan csoda, ez a Bagdadi Kalifa! Írta Boieldieu. Ouverture. Hogy valakinek eszébe jusson kikeresni és egymás mellé állítani bizonyos hangokat, kitalálni ilyen édes, angyali dallamokat, melyekkel nem fogok betelni egész életemen át! A kirakatban láttam két hét előtt és a címe úgy megtetszett, olyan fantasztikus és meseszerű volt, annyira nem hasonlított azoknak a daraboknak a címeihez, amiket én játszottam, Etüd, Szonatina, Fingerübung, hogy három tízóraim árán megvettem. Óh édes, drága Bagdadi Kalifa! Mintha szaloncukrot szopogatnék, ami egyszerre szétolvad a szájban, olyan volt ez a bevezető melódia. Hányadszor játszottam két hét óta és mindig újból és újból éreztem ezt a bizsergető melegséget a szívem körül! Ha egy nehéz, hajszás nap után belebújik a puha dunna alá az ember, érezheti ezt a lágy, oltalmazó ölelést. Néha csodálkozva néztem ujjaimra, melyek furán ide-oda mozogva a hegedű nyakán, hol felemelkednek, hol rányomódnak a húrokra és életre hívják ezeket a bűbájosan körém fonódó dallamokat. Most holdvilág van és Semiramis függőkertjében sétál a bagdadi kalifa, messziről fehéren csillog a város, szegfűk és liliomok ontják illatukat, a háremben édesen nyujtózkodnak a rózsaszínű testű odaliszkok. Majd a gyors rész következik. Hajrá, csattogva szikráznak Bagdad ódon kövein a harcosok lovainak patái, a napsugár villogva siklik a lovasok vértjein s a kivont kardokon és a lakosság félve menekül házaiba, mikor büszke csapata élén, diadalmas pompában, aranyos köntösben, ragyogó koronájával elvonul a dicső kalifa... De ez már a harmadik fekvés és a kettős hangok, amiket még meg kell tanulni...

Az ajtóban megjelent elegánsan, illatosan Anyuska és izgatottan sietett Gyuszkó ágyához.

- Gyertek, öltözzetek fel gyorsan, ti is jöttök!...

- Mi is?

- A Mari megint leszökött az utcára. Nem hagyhatunk egyedül benneteket... Siessetek...!

Majd elszédültem a csodálkozástól és a gyönyörtől. Ez az én pompás, nagyszerű mamámra vallott, aki inkább elvisz minket este, semhogy egy mulatságot elszalasszon. Pillanatok alatt készen voltam a kézmosással, felhúzhattam az új cipőmet is, sőt a sárga keztyűt is és még segítettem a Gyuszkó cókmókjait összeszedni. Apus lent várt bennünket az utcán a társasággal, ingerült volt, rögtön elfordult tőlünk és előre ment Ottó bácsival, amiből megértettem, hogy nincs ínyére a dolog, tehát igyekeztem magam olyan picire összehúzni, ahogy csak tudtam, Gyuszkót pedig kézenfogtam és vigyáztam, nehogy valami butaságot csináljon.

Egy nagy, kivilágított kávéházba mentünk, mely a Duna jobbpartján terült el, pagonyok és csalítok között, pazar volt, mint egy tündérkert, villanylámpák világítottak a fák között, elegáns társaságok az asztalok körül és elhatároztam, hogy én ma málnafagylaltot fogok enni habbal. Odasomfordáltam Anyushoz és megmondtam neki. Apus tejet akart rendelni nekünk, de Anyus közbeszólt, hogy «én már rendeltem a gyerekeknek», pedig csak aztán súgta oda a pincérnek: «málnafagylaltot habbal». Az örömöm nem volt teljes, mert felezni kellett Gyuszkóval, de hát istenkém, ha ma reggel valaki megjósolja nekem ezt az esti lumpolást, bizonnyal azt mondom neki Frigyesi tanár úr szavaival: nem érzed szavaid badarságát, fiatal barátom?

Egyszerre megszólalt a zenekar.

Nem is tudtam, hogy itt zenekar van. Nem láthattam, mert nem arról az oldalról jöttünk, de alig hogy befejeztem a fagylaltot, szaladtam a nagy, sárga hombárhoz. Ilyet sose láttam. Nem csinnadrattás katonabanda volt, sem cigányzenekar, hanem polgári zenészek, egymás hegyin-hátán, százféle hangszerrel és sokszor a zenészek fele nem játszott. Cigányoknál mindenki mindig játszik, katonabandánál egyesek olykor leteszik a hangszerüket, de ilyen furcsaságot még nem tapasztaltam: a dobos sokszor egész darabok alatt pihen, a trombitások szintén, a bőgősök egyik zeneszámnál mindössze kétszer húzták meg a vonójukat. De ez nem fontos. Ilyen gyönyörű zenékről még álmodni se mertem volna soha. Kővéfagyottan álltam ott, de amellett lihegtem a forróságtól és a szívem majd kiugrott a bőröm alól. Csupa ismeretlen darabot játszottak. Nem tudtam egyetlen dallamot se megfigyelni ebből a bonyolult zűrzavarból, de a feltornyosuló, színes hangtömegek hallatára szinte sikongatni tudtam volna a boldogságtól. A hegedűk hangja összekeveredett a furulyásokéval, egybeolvadtak, majd újra széjjelváltak, mint két hatalmas bársonyszalag, melyeket óriások lengetnek ide-oda és közben a trombiták harsány futamai, mintha az óriásgyerekek tapsikolnának örömükben és a hárfa turbékoló bugyborékolása, a kisbőgők mély búgása és az egész majd felhullámozva egyetlen tömegben, majd széjjelsziporkázva, millió vízcseppként a napsütésben, elkábított és megrendített, akár egy forró álom. Az egyik szünetben végigolvastam a műsort, melyet a földön találtam. Nem akartam hinni a szememnek. 5-ik szám: A Bagdadi Kalifa. - Boieldieu. - Megnyitó. - Óh, ha lett volna valaki, akinek a nyakába borulhattam volna! Anyuka zenei ügyekben nem számított. Ő csak arra ügyelt, hogy mindennap játsszam egy órát. Visszaszaladtam asztalunkhoz, de akaratlanul kibuggyant belőlem az öröm.

- Anyuskám, képzeld, a Bagdadi Kalifát fogják játszani!

Anyuka nagy beszélgetésbe merülten éppen csak annyit mondott:

- Hát csak hallgasd szépen! - és visszahajolt a Margit nénihez.

De Ottó bácsi meghallotta, amit mondtam.

- Na, és miért örülsz úgy a Bagdadi Kalifának? - kérdezte.

Kitártam két karomat.

- Mert a legszebb zene a világon... - kiáltottam, de rögtön elhallgattam, mert éreztem, hogy minden oldalról rám néznek az emberek.

- Mit mászkálsz annyit? Mingyárt hazaviszlek benneteket, ha nem viselkedtek rendesen! - kiáltott rám Apus, úgyhogy szégyenkezve ültem le a helyemre, az asztal végén, de amikor láttam, hogy Apus másfelé fordul, újból a zenekarhoz szaladtam. Már kitették volt a fekete kacskaringójával titokzatosan terpeszkedő 5-ös számot, mely mint egy óriási kulcslyuk várta a karmester intésére beléje nyomuló láthatatlan kulcsot, hogy feltáruljon a bagdadi kalifa zengő birodalmába vezető ajtó... Magamban találgattam, ki fogja játszani vajjon? A legjobban szerettem volna, ha az a fiatal, szőke hegedűs játssza a harmadik sorban, mert az olyan buzgalommal hegedül, mintha azt akarná, hogy csak őt hallja a közönség. De gyanítottam, hogy az első sorban ülő, torzonborz, feketehajú fogja játszani, aki nyilván a legfontosabb személy volt a zenekarban, mert a karmester folyton feléje intett, noha olyan unalommal és ímmel-ámmal játszott, mintha etüdöket gyakorolna.

A karmester fellépett a pódiumra.

A hangszerek abbahagyták a nyivákolást és legnagyobb csodálkozásomra, a zenészek legnagyobb része készülődni kezdett. Pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy a hegedűst bizonyosan kisérni fogják, tehát az én Bagdadi Kalifám nem is egy tökéletes Bagdadi Kalifa, mert kíséret nincs hozzá. Hirtelen olyan gyengeség fogott el, mint egyízben számtanórán, amikor kihívtak felelni és kiderült, hogy egészen mást tanultam meg, mint ami fel volt adva. De hiába, az eseményeken nem lehet változtatni. A karmester felemeli pálcáját és...

És az egész zenekar játszani kezd.

Egy keserű, maró ámulat kezd remegni bennem. Úgy megfeszítem a fülem, hogy a szemöldököm felugrik a homlokom közepéig... Nem, ez nem lehet igaz... Előveszem a műsort és rápillantok újra a táblára... Semmi kétség, ez a Bagdadi Kalifa, hisz egyes foszlányok nagyon ismerősnek tetszenek... De ugyanúgy, mint az iskolában a térképből nem látok egyebet, noha a harmadik padban ülök, mint egy nagy, színes tömeget és közel, egész közel kell mennem, hogy a városokat, folyókat, hegyeket megkülönböztessem, úgy tűnik fel ez az itteni Bagdadi Kalifa egy szétfolyó, színes habaréknak, melyből egy-egy élesebb figura gúnyos nevetéssel kicseng felém, hogy rögtön belemerüljön a többiek zűrzavaros táncába. Itt állok, egészen közel a zenekarhoz, az iskolai térképhez se mehetek közelebb, de itt, érzem, nem segítene semmiféle szemüveg. Mert hiába mondom magamnak, hogy az én Bagdadi Kalifám az igazi, nem ez, nem hiszem el, nem hiszem, ez az egész komoly, felnőttes apparátus oly kézzelfogható, igaz valóság, hogy csak az én pőre, háromoldalas, harmincfilléres kottám lehet a hamis. És mélységes csüggedéssel hallgatom a zenekart, mely tízszer olyan gyorsan játssza az Allegro-részt, mint én és minél kevésbé ismerős és minél szebb, amit játszanak, annál tisztábban érzem, hogy szánalmas, ostoba kölyök vagyok, akinek sokat kell még tanulni, hogy meglássa a dolgok igazi arcát. Már egy szédült tombolás az egész zenekar, trombiták, hegedűk, dobok, furulyák rikoltoznak és harsognak, a karmester veszettül hadonászik, még a torzonborz feketehajút is magával ragadja a láz és úgy nyiszálja a hegedűjét, hogy a vonójáról lógnak a szőrök. Majd egyszerre megáll minden, mint egy vekker-óra lejárt csengetése, taps, a karmester hajlong, az egyik hegedűs kihajol, kifüggeszti a hatos számot, kész, vége, ez volt a Bagdadi Kalifa...

És én csak állok, állok és egy tikkadt, sötét szorongás fojtogat. Nyomorultabbnak és elveszettebbnek érzem magam a műsornál, melyet görcsös gubanccá nyomkodtam össze és megértem, hogy Irma kisasszony miért nevezte ostobaságnak az én Kalifámat. Megértem, hogy vannak dolgok a földön, amiket könyörtelenül meg kell tanulni, hogy az ízüket érezze az ember, de tudom, érzem, hogy az Irma kisasszonyoktól sohse fogom megtanulni...

Hát hol, kinél, kitől?

Óh, hogy szerettem volna sírva odaborulni Anyuska ölébe és elpanaszolni bánatomat!

Kókadtan vánszorogtam a helyemre. Anyuska éppen nagyokat kacagva dőlt hátra a székén és azt mondta Ottó bácsinak:

- Jaj, ne folytasd, szúr már az oldalam!

Meg tudtam volna ölni.

- Szemüveget akarok! - akartam ráordítani, de csak ültem és hallgattam. Hirtelen borzasztó álmos és fáradt lettem, Gyuszkó is bóbiskolva ült már a székén, szerettem volna otthon lenni az ágyamban.