Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · KÖZGAZDASÁG

Móricz Miklós: NAGYRÉV ÉS AZ IPAR

Szombatfalvy György a Magyar Társadalomtudományi Társulatban előadást tartott a nagyrévi Tiszazugról. A nyolc község sorsának ez a társadalomtudományi átvilágítása megdöbbentően hatott a hallgatóra.

Szombatfalvy vévigelemezte a Tisza- és a Kőrös-torkolat közé beszorult nyolc község egész életét és belső szerkezetét. Megmutatta ezt a magára hagyott népet, amelynek a hatvanezer holdnyi közös határ csak egy hetedrészén keresztül teremt és enged kapcsolatot más hasonló sorsú falvak felé; a belső és kegyetlen harcot, amely a törzsökös lakosság között s a «jöttmentek» - az ő szavuk ez - között van; e harc fegyvereként a rideg elzárkózást a jöttmentektől és a jómódú régi nép bezárkózását önmagába, mindenáron, tehát ha másként nem megy, az egykén keresztül. Másként pedig nem megy, mert a földet a jöttment veszi birtokba, az meghódítja még a homokot is és a régi törzsben nincs többé erő ahhoz, hogy a munkában keljen harcra a földért. De a munka maga is elsorvad ebben a harcban. A jöttment nem tudhat egyebet, mint amit a jómódúaktól tanult, számára a földdel való régimódi, primitív harc az egyetlenegy munkaforma, a jómódú nép pedig nem keres új lehetőségeket a munkában, nem fedezi fel az anyagot, hogy iparossá legyen és még kevésbé az embert, ami a kereskedelemhez vezet. A földet választotta és az egykét hozzá, mert nincs más megoldás, amíg nem tud egyebet. S mivel egykében él, kivándorlói sincsenek, hogy azok hozzanak hírt arról, hogy él a világ többi része, hogy élnek azok, akik túl laknak a Tiszán és túl a Kőrösön. E nyolc községben a mezőgazdasági foglalkozásba való bezártság uralkodik. Az ipar, a kereskedelem satnyább, mint bárhol az Alföld más falusi részein is. E Tiszazug egy-egy községében a lakosságnak 88%-a mezőgazda-nép, az ipar és a kereskedelem együtt is alig tesz 6%-ot. A kereskedelem? A zsidók száma 1880-ban még 151 volt itt, 1920-ban már csak 88. Pedig azóta a nép lélekszáma felével megnőtt. Igaz, hogy nem a törzsökös lakosságé, hanem a többieké. van olyan község, amelyben e negyven év alatt a református őslakosság összesen 7 fővel szaporodott s a nyolc község 6000 főnyi református lakossága is negyven év alatt mindössze 600 főt nyert.

Ők ez a borivó nép, ők építik maguknak az egyke-várat a legprimitívebb mezőgazdasági kultúra köveiből. Szombatfalvy világosan látja, hogy a nagyrévi légykő-kúra egyenes folytatása az egyke-prakszisnak. «A gyermekgyilkosságokról nincs statisztika; mondta előadásában; pedig Fazekasné és a lánya, ha szüléshez hívják őket, a többi bábaholmi közé a szatyorba mindig beleteszik a cukros-vizes üvegecskét is; arra kell ez, hogyha majd az anya úgy kívánja, ez tegye édessé az arzéncseppet az újszülött számára.» Az egyke-népe fogékony a légykő-megoldás iránt. Ez nem is lehet másként addig és ott, ahol a föld az érték és nem az ember.

Az egyke-gyökér meglátása helyes s ha ehhez azt az adatot is hozzáveszem, amelyik meg arról szól, hogy e falvakban nem tudják, mi az ipar, nem ismerik feszítő erejét, nem tudják róla, hogy teremt az emberi munka számára uj lehetőségeket s hogy fejleszti ki emberré azt, ami az emberben van; hogy szabadítja fel azt a föld és az időjárás rabsága alól, hogy hoz színt az életbe és hogy épít jövőt, ott, ahol a föld már felmondta a szolgálatot, akkor teljes az a kép, amelyet a Tiszazug problémájának megoldásához a politikusok elé kell tárni.

Ipar nélkül nem lehet az egyke ellen harcolni. Az egyke-kényszer addig áll meg, amíg nincs ellenérv arra, hogy az ember szaporodik, de a föld nem. A mezőgazdának nincs erre válasza és nem is lehet: az iparnak s a kereskedelemnek van. Adjanak gyárat annak a Tiszazugnak. Ha lehet textilgyárat, hogy az asszonyok előtt nyíljék meg legelőször a kereset lehetősége, mert az egyke-gondolatot ők hordozzák. S ha másként nem megy, akkor háziipar formájában közelítsék meg e falvakat, tanítsák meg az asszonyokat új munkára, ne a «jöttment» ellen való harc legyen a tiszazugi élet egyetlen belső problémája.

Többé-kevésbé pedig ez az egész ország egy nagy Tiszazug. Nagy? Tiszazugnak nagy.

Az egész országban ott uralkodik az a félelem, ami a földhöz kötött ember rettegése a holnaptól. Itt még senki sem mer önmagában bízni, hanem csak a földben. Itt még az a jelszó járja, hogy mindnyájan a földből élünk, s akinek nincs többé közvetlen köze a földhöz, az már mind ráadás. az már mind az embertermő-erő tékozlása és könnyelműsége. Itt rettegve gondolnak arra, hogy a magyar nemzet még mindig szaporodik, itt számlálgatják az állásokat és legjobban szeretnék őket telekkönyvezni, hitbizományi joggal. Ez a nemzet még nem lát túl a mezők határain, még nem látja az embert, itt még az egykegondolat küzd az életnek felsarjadó új erejével szemben: és ha egyéb nem, akkor numerus clausus lesz belőle, ami ma az egész világon, minden nemzet között a magyarságnak jellegzetesebb ismertetőjegye, mint volt a paprika és a fokos.

Teremtsünk ipart ennek a népnek. Ez nemcsak megélhetés kérdése, hanem a kultúráé is. Ez magának az embernek s a nemzetnek a kérdése. Az új ezerév legelsősorban azon dől el, hogy vajjon ahogy annak idején fel tudtuk fedezni a földet, fel tudjuk-e most az ipart. A nemzetnek ma a föld az ura és a föld irgalmatlan úr. Az iparos a maga ura s ha nem az, akkor legfeljebb embernek szolgája. A földet csak az ipar törheti be alánk s nekünk szükségünk van arra, hogy végre urai legyünk a magunk földjének.