Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Fenyő László: AZ UTAK ÉNEKE
Justus Pál versei

A fiatal költő mindegyik verse alatt évszám jelzi: mikor íródott - bizonyára azzal az igénnyel, hogy az olvasó nyomon követhesse költői fejlődésének vonalát. Ha már most csakugyan keresni kezdjük - az évszámok vezette úton - e háromíves füzet fejlődésvonalát, arra a meglepő eredményre jutunk, hogy az évszámok nem segítik, de zagyválják az összbenyomást. Fejlődésvonalról pedig - dátummal vagy anélkül - nem is beszélhetünk - csak a szinte versről versre való ingadozások hullámvonaláról. Justusnál mindig kimutatható, hogy melyik az a személyhez tapadt költői ideál, amelynek láthatatlan vagy látható lebegése verseit vezeti; az 1927-ből való «Az utak éneke»-ciklus első verseiben például Rilke ez a költői ideál, főkép a Stundenbuch hangját próbálja: «isten is egy út. A legegyszerűbbik.» stb. és napjait nevezi vak madaraknak, ami kevésbé meglepő és kevésbé szemléletes is, mint Rilkénél: Deine Hände, wie blinde Vögel

S mint amikor a sétáló gyanútlan, csupazöld erdei útján hirtelen egy meredek szélére ér: ilyen hirtelenséggel zuhan az olvasó Rilkéből - Kassákba. A pontos rendben tartott, nagyobbrészt rímes strófákat szeszélyes hézagokkal tarkított hosszú sorok váltják fel, interpunkció nélkül, ötletszerű sormetszetezéssel, képek jönnek és mennek és sisteregnek, mint a rakéták és elpukkannak, mint a rakéták és nem marad semmi a tetszetős szódrapériák mögött és az egész vers szaga, mint a megpörkölt művirágé. - A világosság «kivirágzik» itt, többször egymásután, de «kivirágzik» a költő szavainak tisztasága is, a világosság több versben visszatérőleg «könyörtelen», mintha a jelző patent volna. S mialatt az ember olvassa és Kassákra gondol: (aki persze ennek a stílusának legjobb verseiben mindezt keményebben, önkonomikusabban és meggyőzőbben csinálta), felötlik itt-ott az «új költészet» egy-egy másodrangúbb csillaga is és helyet kér a sorokban.

Fentiekből könnyű volna következtetésképpen kimondani, hogy Justus Pál epigon - ha - húszegynéhány éves fiatalemberről lévén szó - ez a kimondás nem volna megfontolandó. Justus korában Ady is még epigon volt, sőt Justus versei átlagban nívósabbak, mint Ady epigon-lírája. Ámbár. Éppen ez a bizonyos nívó kelt gyanút... Mert az elhanyagolt televényen még minden megteremhet, de a szíkföld, mégoly ápolt, szíkföld marad.

Meg kell említenem, hogy a füzetben két oly verset is találtam, és pedig a legújabbak közül, amelyek mindazonáltal indokolttá teszik, hogy az epigon cím és jelleget egyelőre várakozási állományba helyezzük: «A csillagok ellen» és főkép «A távozó utána», mely utóbbiban kollektív általánosságok, iskolás «új költészet» helyett mindössze személyes élményt ad a költő.

Személyes élményt, Justus Pál!