Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Elvek és tünetek
Különös könyv, de annál érdekesebb. Tartalma tarka: visszaemlékezések, színházi kritikák, írói arcképek, irodalmi összefoglalások, közgazdasági problémák, politikai hozzászólások, szociológiai eszmék, esztétikai elmefuttatások, etnográfiai megfigyelések, kedélyes útleírások és fürge riportok kaleidoszkópikus gyűjteménye. Törhetetlen tudásvágy űzi az írót: az egyetem aulájától az éjjeli mulatóhelyig mindenütt meg kell fordulnia. Nem akar felületes lenni: megnéz nyolc lukszushotelt és kilenc lebujt, mielőtt végleges véleményét megalkotná. Meghallgatja a konzervatívot és a radikálist, de egyiknek sem hisz túlságosan. Egyedül vág neki az ismeretlen városnak, amelynek még a nyelvét sem érti. Tüntető tömeg és kardlapozó rendőrség forgatagába keveredik készakarva. Nem tud és nem akar lázadni vagy lelkesedni. Csak egy kérdés izgatja: hány percentig van igaza az egyik és a másik pártnak. Elvileg a gyöngébb fél pártjára szeret állni, de azért sohasem válik egyoldalúvá vagy elfogulttá. Nem árul zsákban macskát: nyelve hegyén hordja a szívét. Elég függetlennek érzi magát, hogy bármely darázsfészekbe belenyúljon. Benyomásai frissek: egy szálig a mult évből datálódnak. Meglátásai súlyosak: 320 oldalon keresztül birkózik velük. A szerző ismert és elismert író: Bernhardt Linde, az Észt Irodalmi Társaság pompás folyóiratának, a «Looming»-nak kritikusa és egyik szerkesztője.
Négy szomszédos ország - Lettország, Lengyelország, Csehszlovákia és magyarország - lelki profilját vetíti elénk az író szemének reflektora. Elsősorban az irodalmi és művészi élet kelti föl érdeklődését mindenfelé. De azért nem gubózik be soha: néhány tucat más tárgyra is elkalandozik mellékesen.
Az írót gyöngéd érzelmi szálak fűzik mind a négy országhoz. Lettország testvéri szövetségben él Észtországgal. A lengyel és cseh nyelvvel és irodalommal már egyetemi hallgató korában foglalkozott a szerző. A magyarokról gyermekkora óta tudja, hogy faj- és nyelvrokonai.
A magyar írógárda tagjai közül elsősorban Babits Mihály, «az újabb magyar irodalom legnagyobb költője és a mai magyar irodalmi élet középpontja» kelti föl érdeklődését. Markáns vonásokkal rögzíti le a mai magyar irodalom viszontagságos útját a Nyugat hőskorától napjainkig. Babits Mihály egyéniségének és jelentőségének hű és részletes kifejtése kapcsán vázlatos képét adja a magyar irodalomnak s tömör mondatokban rajzol meg néhány írói portret. (A magyar kultúra felsőbbségét és hódító erejét látja abban, hogy a «szláv» Babits, Markovits, Kaffka, Kassák, Tersánszky
Nem feledkezik meg a magyar színházról sem. Járt a Nemzeti és a Király Szinházban. A magyar színészet magas nívója váratlan meglepetésként érte. Értékeli a magyar rendezők ügyességét és nagyrabecsüli a magyar dráma realisztikus előadásmódját. A magyar színpad díszletei egyszerűek (különösen a végletekig zsúfolt lengyel színpadi díszletekhez viszonyítva), de tökéletesek és megkapóak. A magyar színész előadása közvetlen, odaadó, természetes és szuggeráló; a magyar közönség szokatlanul szereti és becsüli a színészeket. Csodálja, hogy a külföld még nem vette észre a magyar színjátszás érdemeit. A magyar színművészetet képesnek tartja, hogy a nyugati sablón sallangjait széttépve teljesen a saját lábára álljon és járatlan utakat törve maradandó becsű és meglepő újításokat produkáljon.
De végighallgatja és megszereti a cigányzene néhol mélabús, néhol pattogó ritmusait is és sajnálja, hogy a jazz-band már Magyarországon is kezdi kiszorítani a cigányzenét.
A magyar szállók, vendéglők és mulatóhelyek tulajdonosai és személyzete kellemetlen emlékeket hagytak az író lelkében hátra. A prágai szállókban, vendéglőkben és mulatóhelyeken olyasmik nem történhetnek, mint a budapestiekben. («Közel a Kelet ide és sok keleti vér folyhat fajrokonaink ereiben: akár a cigányoktól, akár a zsidóktól, akár a törököktől kapták.»)
A könyv stílusa könnyen, gördülő, változatos és szemléletes. Mondanivalóit szellemes tréfák és hasonlatok befűzésével fűszerezi és sok találó megjegyzéssel tarkítja. «A könyvesboltok kirakatai nyújtják az illető nép kultúrájának legmegbízhatóbb tükörképét.» «Valamely nemzet lélekszáma és irodalmi irányainak sokfélesége fordítva arányosak.» Egy-egy mondatából idegen világ szellője csap arcunkba. Furcsállja, hogy a magyar írók - munkásságuk és jelentőségük arányában - nem kapnak rendszeres állami támogatást. Érdekes kuriózumként említi meg, hogy a magyarországi zsidók magyarul beszélnek egymás között.
Voltaképpeni tárgyi tévedést az egész munkában csak két helyen vettem észre. Ignotust («dúsgazdag zsidó mecénás») alkalmasint összetéveszti Hatvanyval. A matyó hímzéseket - nyilván cseh információk alapján - a tót népmüvészet tipikus termékeinek tartja. (Igaz, hogy e kérdésben megoszlanak a vélemények. A szakemberek egyik része a matyókat, másik része a tótokat tartja átvevőknek. Az előbbi csoportba tartoznak a cseh etnográfusok.)
Bernhard Linde könyvét az észt kritikai irodalom pozitív értéktöbbletként fogja elkönyvelni. A mű érdekköre azonban messze túllépi Észtország határait. E könyvben megrajzolt korkép - mint emberi dokumentum - fontosabb a külföldnek, mint Észtországnak. E munkában följegyzett momentumok - egy élesszemű, nyiltszívű, tanult, tapasztalt, bátor és pártatlan külföldi ember prizmáján átvetítve - hat-nyolc népet közvetlen közelről érdekelnek. Kár, hogy a könyv elszigetelt nyelve miatt éppen a legérdekeltebb publikumból csak nagyon kevesen tudnak az író meglátásaihoz hozzáférni.