Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám

KÚNOS IGNÁC: A MOSOLYGÓ JAPÁN
(Bevezető egy japán meséskönyvhöz)

Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát tárja elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják szemeinket.

Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán népfajnak, melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben, mind lelkiekben való megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras országa alig egy századja hogy ismereteink világát szokatlan színek és gondolatok eredetiségével gazdagította és sajátos világfelfogásának különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel, egy eleddig rejtve maradt kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük, jelenjét ámultan csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük.

Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi kifáradóban levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő szemeikkel, szénfekete hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és örökké mosolygó ajkukkal szinte nyugoti problémává, egy még megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak. Nyelvük zengzetes, akár az eol hárfája, énekük igézetes akár a szférák zenéje, bensőséges életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok színtisztasága.

Történetelőtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté magasztosult mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai és az Isten-Anya dédunokájának, Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának szárrnazékai. Ebből az égiekhez vezető ősiségből alakult ki a japán nép belső életének ama mély gondolata, mely az ősök kultuszában tömjénezi az életadó Istenséget.

A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban lakóföldjükkel, földjük éghajlati sajátosságával van okozatos összefüggésben. A japán szárazföld hosszú és keskeny szigetalakulatoknak szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától a Dél trópikus Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai nem egyszer tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és krizántémos kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony áramlásai és a nagy passzátszelek teszik enyhén meleggé és termékenyítően nedvessé.

A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi szilvafák fehér kelyheire mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok terjengenek. Az örökké kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó hegyvidék mosolygó zöldje, a sok színvirággal teletűzdelt síkságok buja termékenysége, az életvidító tavasz hófehér virágai, a sirámos ősz bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége símogatja, mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és eltörülhetetlen nyomokat hagytak a japán néplélek derűre hajló belső életén és elzárt világuk csendes harmóniáján. Messze ködös magasságában pedig védően tündöklik a havascsúcsú Fudzsi-jama, a minden időkbeli japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú zarándokhegye.

A japán nép érzésvilága egész lelkiéletükre átalakító hatással van. Még az indokínai buddhista tanításokat is a maga derűs felfogásához idomította és úgyszólván japánosan nemzetivé tette. Mert míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének és a komor halálnak lett vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság nappalának és a megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé. Egyben pedig annak a mélyértelmű gondolatnak is, mely nem az öntudatlanságba, hanem az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A haláltól lelke valójában nem fél, mert a vele járó megsemmisülésnek hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint nem egyéb a halál, mint egy újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó másik és láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi bálványaik szentségén őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs áhitattal sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal áldozzanak el nem halványuló emlékezetének.

Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a Nirvánához, mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli fényességben nyilatkozik meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti az ő éltetve vidító sugarait és távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat, melyek mimózásan érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő viruló tavaszuk, kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak havasaiból is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes énjük van a virágaiknak is és eleven színeikben, szétáradó illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek.

De meg többet élnek az áldó természet ősök adta szabadjában, mint az egyébként egy-kettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel a nap melege, kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai kevésbé zavarják az ő nyugodt és egyenletes életüket. Innen a természetnek ama fanatikus imádata, mely sóvárosan egyesül bennük a tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság ikertestvére pedig a lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly.

A japánságnak szinte megkövesült jellemvonása az előzékeny viselkedés, a megszabott formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és lelki adottságuk látható megnyilvánulásakép, a híressé vált japán mosoly. És e mosoly magvát már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és tudatosan beléjük nevelni; akár csak az arra érdemesek előtt való mély meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő arcraborulást és az örvendezés jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását. A mosolygó arc kelleti magát, a komorkodó arc kelletlen; az előbbit mutatni, az utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség.

- Ha a szívünk szakad is belé - mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek egyik legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán családapává lett angol -, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba fojtsuk és ha hősi küzdelmek árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra.

Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az én japán mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt közöttünk és akivel hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az emlékezetében életelevenen élő japán népmeséket, azzal állított be egy nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott hazulról, Japánba kell visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott, mint mindig, ha beszélgetésbe kezdett.

- Mi történt? - kérdem tőle meglepődötten.

- Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb tagjának, nekem kell a helyét elfoglalnom - feleli még mindig mosolyogva és derűt mutató arccal halkan nevetgélve.

Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én nem voltam az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát mosollyal viszonozhattam volna. Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét, amely mosolyt fagyasztott arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának a haláleseten való fájdalmas megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se kelletlenkedjék. Amikor a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás.

És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly bánatos keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne aranyozna át a maga örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet viruló világából a halál hideg csarnokába, oda a kérdező szellemek színe elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak a legmélyebb nyugalommal néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó és egyben boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a pozitívumnak, a kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold ezüstszóró fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek.

Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak népköltésekbeli varázskertje. És a mókoszó bohókás Istenalakja, a groteszk megjelenésű bálványarc természeti jelenségek megannyi szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok forgatagába sodródnak, virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg növényi palástot öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak egymáshoz, krizántémok bársonyos sziromkái sugdolóznak össze, cseresznyevirágok helyezgetik színes kelyheiket és szilvalombok hamvas gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak. Megannyi szimbólumokká finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy a jutalom, a kijózanodó okulás és a kesernyés-ízű kárvallás. Akár az aesopusi mesék ostorsuhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájósan dagad. Hol mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó könnyein a megnyugvás mosolya szűrődik keresztül.

És csapongva száll a néplélek rejtelmessége és virulnak rikító hajtásai. Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dűlő dombok zöldelő lankáin állati szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes Kárma egyaránt teljesedik állaton emberen növényen, virágon és állati lélek emberi testben magasztosodik, emberi lélek meg állati testben tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog.

Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese, mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes mese, harmatcseppek mosolyává. kékellő égboltozat örök derűjévé.