Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: MAI NAPOK

Szeged, szeptember 29.

Vétek, hogy az ember gyakrabban nem ül vonatra, hogy ilyen szép őszi napon, egy ilyen kedves estén leülhessen például itt a szegedi Kass előtt a terraszon. Bűbájos hely. A Tiszapart fáinak sűrű, kedves lombja. Az ég bársonykék. A hold dagadó sarlója újarany ékszer, mint egy szarmata násfa.

Úritársaság ül körül, körül a habfehér abrosszal leterített kerek asztalok mellett, - és magyarul beszélnek.

*

Ha odaülnék közéjük, megérteném, mit mondanak. A gondolataikat, a bajaikat, örömeiket, a filozáfiájukat, a temperamentumukat.

Így ültem példának okáért Luzernben és így néztem az embereket. És Firenzében és Utrechtben és Grácban és sok-sok helyen s nem értettem őket. Emberek voltak, úgy öltözve, mint én, habos kávét ettek, vagy fagylaltot vagy sört ittak, de nem kaptak ilyen remek S alakú kifliket, s ilyen pompás pasztránákat. Ugyanígy halkan beszélgettek. Pihenve az esti csöndben. A szép tájképben.

De nem beszélgettek magyarul s nem is tudtak jóformán semmit erről az országról. Magyarázni kellett nekik, amit itt mindenki tud: hogy mi is vagyunk. S aki nem beszél magyarul, az mindjárt ellensége is a magyarnak...

Mit tudjanak rólunk? Mit kell tudniok, mi az, amit a magyar ész, a magyar szív, a magyar erő hozott létre az emberiség számára? Mi az a csoda, ami csak itt van és sehol másutt?

S amiről mégis tudni kell mindenkinek, a világ minden sarkában?

*

Ősz úr sétál kedvesen, kényelmesen végig az asztalok közt. Most érkezett, hangosan köszön a társaságának.

- Jó estét kívánok, - s a pincérnek parancsol: - Adjon egy szép szőlőt.

A fehérkabátos pincér hozza a gyönyörű szőlőt. Mint az üvegszemek, dagadnak, virítanak a szőlőszemek. Az urak valami botrányról beszélnek... «aktaelemelés... következmények... az újságban is benne volt...»

Ah. Megborzongok.

Rettenetes. Már megint valami közéleti csunyaság.

Bár valami idegen nyelven beszélnének.

*

Ma különben azért jöttem Szegedre, mert véletlenül, az utolsó percben, értesültem, hogy ma este itt előadják a «Légy jó mindhalálig» c. darabomat. Az a külön érdekessége van, hogy tudtommal ez az első vidéki előadása s fiú játssza a főszerepet.

Budapesten lány játszotta, a csodálatos Vaszary Piri. Nyolcvanszor játszotta el s mindig telt ház előtt, vagy ötvenszer kint volt a tábla, hogy minden jegy elkelt. Ilyen eset csak egyszer történhetik egy író életében, hogy a közönség ilyen őszintén érdeklődik egy írónak egy élménye iránt... Milyen furcsa, ma fogom először végignézni e darabot. Pesten sohasem bírtam egy negyedóránál tovább bent lenni az előadáson, mert rögtön elfogódott a szívem és könny facsarodott s menekülnöm kellett a mult víziói elől. Oly tökéletes volt az előadás, hogy visszaéreztem magamat a multba s nem bírtam a fájdalmat. Mert sok fájdalom vérsara tapad minden szóhoz. Minden kimondott ige sebet szakgatott fel. Hagyjuk, örüljünk, hogy elmult. Ah, dehogy engedném, hogy visszatámassza a varázslat a régi napok gyötrelmeit.

*

Nézem az előadást.

Először is belém ijeszt valami kietlen dolog. A színház csak félig van tele.

Nézem a színházat. Mi ez? Egy pompás, nagyszerű épület. Csupa arany és ragyogás. Valami nagy kultúrának pompája. És üres. Tele vannak az első sorok. Elég sok, talán fele a földszintnek. De utána vagy tizenöt sorban egy lélek sem ül. A földszinti páholysor tele van, de néhány páholyban színészek ülnek s ezt én jól megértem.

Mi ez? Nagy a színház Szegednek? Vagy nekem?

*

Jó az előadás. Jó színészek. Mind jó színész. A szerepeket jól mondják, pontosan, gondosan. Mennyi jó színész van ebben a országban.

Nyilas Misit egy fiú játsza. Károlyi Vili. Kedves gyerek. Komoly, érzelmes s mindenekfelett igen kedves. Az igazgató megjegyzi mellettem, hogy ez kedvesebb Misi, mint Vaszary, Vaszary azonban férfiasabb. (Károlyi úr 32 éves; táncos-komikus; nős. A színpadon 13 éves s őszintén naiv és gyermek.)

A magyar színészet ebben a generációban nagy és mély átalakuláson ment át. Semmi túlzás, semmi színfalhasogatás. Inkább olyan nemes letompítása az eszközök használatának, amit az utolsó évtized reális és nemes játékstílusa hozott.

De a színház üres. Mért üres? Nem hoz már ez a kitűnő színészet szenzációt a közönségnek? Valami új játékra van szükség s valami új színpadi közlésre? Egy új stilizálásra van szükség? Tizenöt ilyen lelkes és kitűnő színész nem tudja megmozdítani a közönséget?

S mihez lehetnek szokva a habitüék, hogy szünetben ettől a publikumtól is el vannak ragadtatva? Azt mondják, hogy prózai darabnál ennyi előkelő nézőt régen nem láttak együtt.

*

A darabot nyugodtan nézem végig. Eszembe sem jutnak a régi szenvedések. Látványosságnak tekintem. Idegen tőlem. Kérdem, hány próbára dolgozták be? Az igazgató azt mondja: sok próba volt. Mennyi az a sok? Legalább: nyolc.

Nyolc próba. Hát ez aztán igazán kevés arra, hogy vérévé váljon a színésznek a szöveg.

De hol vegyenek nyolc próbánál többet? Mikor folyton új darabot kell játszaniok. Nyiregyházán pár évvel ezelőtt láttam egy első előadást, amelyet két próbára hoztak ki. Egy színész panaszkodott, hogy még nem is tudja, mi lesz a harmadik felvonásban a szerepe. A direktor azt mondta rá: majd meglátja este a premieren.

Van társulat, amelyik harminc darabot játszik egy hónapban.

Így nem lehet színészetet csinálni. Így nem lehet nagy esemény egy előadás. Így nem lehet izzó színházi estet produkálni. Ahhoz, hogy a színházi est izzó legyen, először is telt ház kell, mert a közönség együtt játszik a színészekkel.

Kiszámítják, hogy Szeged lakossága 140.000 lélek. Ebből van 3000, aki jár színházba, a többi egyáltalán soha nem megy színházba. A rossz gazdasági helyzet miatt ma legfeljebb ezer nézőre lehet számítani, akikből a színházi közönség kikerül.

Ezer ember nem bír eltartani egy nagy társulatot. Ezer embernek nem kell mindennapos előadás. Nyolc hónapon át mindennap.

Más dolga is van ma az embereknek.

A városi páholyban, amely olyan, mint a Burgtheater királyi páholya, ott ül a városi intendáns. Szép magyar feje megnyugtatólag hat. A második felvonást már nem nézheti meg, mert el kellett mennie a borbélyok és fodrászok bankettjére.

*

Hogy ezt megemlítem, ezt csak arra érdemes igazoló például felhozni hogy Szegeden egy premier nem esemény.

El lehet azt képzelni, hogy a bayreuthi polgármester a Wagner-előadások első napján magát az alpolgármesterrel képviseltesse, aki viszont csak egy felvonást nézhet végig, mert a borbélyok éppen azon az estén rendezik bankettjüket? Vagy a Sophokles premierjén annak idején?

Szegeden egy évben van legalább huszonöt vagy talán még sokkal több premier. Lehetetlenség, hogy olyan nagy dologgá váljanak ezek a színházi esték, hogy a város vezetősége is mindig ott asszisztáljon. Ha egy volna, vagy kettő egy évben! Vagy ha a sok közt egy olyan, mint a Reinhardt-féle Salzburgban, akkor igen. Akkor az az egész városnak nagy ügye, eseménye és szinte létérdeke volna.

A színház azonban évezredek s az utóbbi század folyamán lemondott a nagy pillanatnyi-jelentőségről, mindennapi szórakozássá vált s ebben a mindennapi használatban megkopott. Pedig rendeltetése és lehetőségei nagyok és szentségesek lehetnének. S ezért is nem tud versenyezni a mozival, amelyet a színészek csak egyszer játszanak el s aztán a gép veszi át a sokszorosítást és a közlést.

Talán itt van a színház válságának valamely gyökere. A színészetnek nem tudom, nem kell-e valaha megint visszatérnie az ősi módszerre: a nagy események nagy előkészületű, nagyfontosságú jelentőségére.

*

Este a vacsoránál vagy tizenöten; húszan voltak együtt. Egyetlen ember sem volt a társaságban, aki szegedi lett volna. Egyáltalán egy kézfogás erejéig sem találkoztam ezen az estén szegedi emberrel. Kivéve, hogy az intendáns úr egy pillanatra meglátogatott az igazgatói páholyban.

A színészek, az ujságírók, akik hivatásukat itt gyakorolják; valamennyien idegen városokból, vagy vidékekről származtak be Szegedre. S ez igen sokat jelent. Azt jelenti, hogy vannak hivatások, amelynek a munkásait egyetlen város, ha még oly nagy is, nem termelheti ki. A művészek az egész országnak a gyermekei. Ez teszi a nemzeti kultúrát nemzetivé. Különben helyi produkció, műkedvelő előadás lenne belőle.

*

Hajnal.

Korán ébredő, korán kelő ember vagyok, idegenben még hamarább ébred az ember.

Kisétálok a Tiszapartra, páratlanul gyönyörű kép.

Elmegyek a Tisza mellett a híd felé. A Kultúrpalota előtt, a hídfőnél már óriási szekértábor. Mint az ősidőkben. A tanyai nép behozta a gyümölcsét, termését. Eladók és vásárosok országgyűlése. Nagyon szépek a szegedvidéki kis szekerek.

Sétálok tovább s egyszerre csak váratlanul egy furcsa, meglepő, különös kép: a szent Márk-téren találom magamat.

Ennél váratlanabbat egy magyar vidéki városban nem lehet elképzelni.

Ott áll egy hatalmas, téglából s fehér kőből épített templom s előtte nagy, fekete tér. Komor, fekete palota zárja be a másik három oldalról a teret, feketére égetett téglából, a piaca is fekete tégla. Olyan az egész, mintha hatszáz évvel ezelőtt építette volna egy gazdag s hatalmas fekete város, amelynek a hajói bejárják a messze Keletet. A templom stílusa is valami olyan. Román elemek, zord oszlopok. Minden oszlop tüntetően más. Az ősi időkben azonban ezek az oszlopok azért voltak mind újak s mások, mert mindeniket egy másik kismester faragta s nemes verseny volt, hogy ki tud szebbet és külömbet alkotni. Most nyilván egy építész tervezte az összest s csak a kor stiláris utánzása kedvéért rajzolt ennyi újat és másat. Nem tudok hozzászólani az építészeti s művészeti részéhez ennek a csodálatos építkezésnek, Remélem, a szakkritikusok meg lesznek vele elégedve, szeretném, ha meglennének, mert ez az egész oly nagyszabású vállalkozás, hogy ennek csak tökéletesnek szabad lenni. Nem ismerem az építésznek még a nevét sem. A templom főbejáratán balról egy nyomott ajtó felett egy kopasz fej szerénykedik, nyilván az építészé. Ez nem sok jót ígér.

Nemes szándékok mindenfelé. A különös lovagvár folyosóin a legkülömb magyar fejek. Írók, tudósok, művészek. Liszt Ferenc fehér kőben, Arany János parasztfeje bronzban. Vitéz János cserépben. Pázmány Péter merev főpapi alakja márványban áll.

Kispapok, apácák állanak batyuval egy stílusos ajtó előtt. Felettük Szent Ágoston majolikában tanít együgyűségében megilletődött csoportot.

IV. Béla ó-aranyban emeli városi rangra Szegedet.

Katona István kitűnően mintázott tüzes magyar feje; Révai Miklós; Munkácsy fáklyaszerűen lobogása, Zágoni Mikes Kelemen, Brassai Sámuel, Szinyei-Merse, Zichy Mihály, Izsó Miklós, Ferenczi István.

Hermann Ottó és Lóczy Lajos, Semmelweis Ignác, Bolyai Farkas, Bessenyei György és báró Korányi Frigyes.

Az egyetemi polgárok eltünődhetnek, mennyi nagyszerű embere van a magyar kultúrának. Minden európai nagyságnak tudunk egy ellennagyságot állítani. Mért nem vagyunk hát egyetemlegesen vezető tagja ennek a kultúrának?

Apáczai Cseri Jánost egy téglafalból kibontott halálfejjel ábrázolták. Ez talán a mi ezeréves szimbólumunk?

És így tovább a szédülésig. Szamosközi, Mikó Imre, Horváth Mihály. Szalay László, s Schedel-Toldy Ferenc. Eötvös, Trefort és Kazinczy. Aztán nyilván a Kőrösi-Csoma hindú bálványemléke s végül a Petőfi álomszerűen elnyúlt, nagyfejű, hosszú alakja. S a Jókai feje, ahogy kikukucskál a kőkeretből s mosolyog...

Vajjon mennyibe került ez az építkezés?

Ilyet aztán aligha tud mutatni a mai Európa. Legfeljebb Amerika, ahol még mindig utánpótlás folyik, parancsszóra építenek egy-egy annak idejében elmulasztott műemléket a dollárok hatalmával.

Mindenesetre rendkívüli ötlet s rendkívüli energia hozta létre ezt a csodavárat a magyar tudománynak.

Mátyás király negyvenezer diáknak épített egyetemet Budán. Még krónikás állításnak is fantasztikus. Hol volt itt akkor még negyvenezer diák? Ma is sok.

S a rendkívüli méretű templom, gazdag aranyvirágokkal teleírt boltjaival. Mennyi áhítat és mennyi szenvedés nyerhet itt boldog megnyugovást.

*

Azután elutazom a reggeli vonattal.

Egy úri ember ül szemben velem, összeismerkedésünk után Szegedről beszél rémítő dolgokat.

Hogy a városnak hetvenezer holdja van s túlnyomórészt kisbérlőknek kiadva. És hogy ma tízezer család él kétségbeesve s nyomorban a szegedi tanyavilágban.

Hallgatom s nem akarok hinni s nem akarom megjegyezni a szavakat. Ha legközelebb Szegedre jövök, fölkeresem Somogyi Szilveszter urat, a város remek podesztáját s majd őt kérdezem meg. Ahányszor vele találkoztam, az ő sugárzó arcán mindig az van, hogy a magyar földmíves boldogan éljen s szeresse munkálni a drága magyar alföldi földeket. És fölkeresem a tanyavilágot is. Harmincéves adósságom, hogy még ma sem ismerem a szegedi Alsó tanyák népét...