Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: GOETHE IPHIGENIÁJA
a Nemzeti Szinházban

Goethe az Iphigeniát a görög szobrok fenséges, nagyvonalú plasztikájában gondolta el és a modern lélek festőiségével alkotta meg. A dikció, az alakok mozgása klasszikus és plasztikai, a cselekvény belső szövete modern és festői. Abban a pillanatban, amint elfelejtette a görög végzet-felfogást s a cselekvényt az emberek jellemére és helyzetére alapította, belevitte a lelkiismeret problémáját az emberből kivetített görög Erynnisek helyett, csak kéreg lett a klasszicitás, a belső mag modern, XVIII. századi lett. Az Iphigenia nem görög értelemben klasszikus mű, hanem a XVIII. századnak a görög klasszicizmussal való ölelkezéséből született. Nevét a görög anyától kapta, lényegét a keresztény apától. Ebben a lényegében van bizonyos racinei elem, van bizonyos racionális elem, van görög elem is, de a legtöbb benne a goethei német elem.

Ebből a színházra, amely az Iphigeniát elő akarja adni, bizonyos stíluskötelezettség hárul. Goethe maga ezt a stílust plasztikainak gondolta el, mint egy beszélgetéséből kitűnik: fenséges páthoszú szavalásban s a mozdulatok szobrászi takarékosságában jelölte meg főkövetelményeit. De be kellett vallania, hogy az Iphigenia kedvére való előadását sehol sem látta, sem Weimarban, sem másutt. Talán azért, mert az ő színpadi elképzelése nem egyezik pontosan a darab jellemével, de valószínűbb, hogy azért, mert már az ő korabeli játék-stílus sem tudta megtalálni azt a különleges módot, ahogy az Iphigenia klasszikai és modern elemeit össze lehetne ötvözni. Ha a Goethe kívánta szoborszerűséget hangsúlyozzák, akkor az előadás merő recitálássá unalmasodik és elejtődik benne a szenvedélyek erős hullámzása. Ha a modern elemeket hangsúlyozzák, akkor a dikció páthosza, az egésznek a kimondott szóra alapított volta szenved rövidséget. Valahogy a két hangsúly összeolvasztásával lehetne az igazi Iphigenia-játékstílust kiformálni. Ez azonban olyan feladat, amelyet a mai színjátszás, mely csaknem teljesen elvesztette a klasszikai stílussal való érintkezést, nem bír megoldani.

Nem oldja meg a Nemzeti Színház előadása sem. Csak bizonyos részletek megoldását tudja megadni. Egy eredménye feltétlenül elismerésre méltó: kellő hangsúlyt vet a dikcióra. Ezzel el tudja érni, hogy Goethe széles szárnycsapásokkal szárnyaló, némely helyeken a legmagasabb csúcsokat elérő dikciója megfelelően érvényesül. Ebben nagy támogatására van Babits Mihály fordítása, amely azonfelül, hogy Goethe szavait nemcsak értelmük, hanem költői értékük és zenei hangzásuk szerint is hiánytalanul tolmácsolja, színpadilag is tökéletesen érvényesül, a színészek számára nem ad semmi beszédbeli nehézséget és kitünő színpadi akusztikája van. Folyton érezni benne a verset és mégis természetesen folyik a színész ajkáról. Egészen különleges stílus-érzés munkája ez a fordítás.

Szabó Margit emelkedik ki az előadásból. Nem igazi Iphigenia, ahogy Goethe elképzelte: Diana papnőjének méltósága, mely a legizgalmasabb pillanatokban sem hámlik le róla, nagyon kevéssé van meg benne. A goethei stílust ezzel elejti, illetőleg kelleténél jobban modernizálja. Megjelenésében sincs meg az a páthosz, amit az alak megkíván. Túlságos sokat mozog, különösen a kezével. De ha nem a stíluskövetelmény szempontjából nézzük, akkor játéka olyan színészi teljesítmény, amely meggyőzően bizonyítja a fiatal művésznő tehetségét. Nagyon szépen szaval, a modern szavalás hanggal, mozdulattal, arcjátékkal sokat színező, izgatott modorában, de átérzéssel és hamisság nélkül. Az Atridák szörnyű történetét minden túlzás nélkül, mondhatni diszkréten és mégis hatásosan mondja el, a párkák dalában tiszta lírai érzést mutat. Amit ad, csak rész-megoldás, de így is nagyon figyelemre méltó. Már az ő játékában is helyenként érezni a shakespearei tradició - az egyedül még valamennyire élő színpadi klasszikus-tradició - nyomait. Egészen ezt éreztető Abonyi Géza játéka. Orestest úgy játssza, ahogy az izgatott, paroxizmusban élő Shakespeare-alakokat szokták játszani; mikor Orestes az önvádtól őrjöngve áll Iphigenia előtt, az embernek önkéntelenül az jut eszébe, hogy ehhez a hanghoz, modorhoz, mozgáshoz a Lear szavai illenének. Thoast Lehotay kissé üresen játssza, Forgács Pyladest konvencionálisan. Barthos játéka megfelel szerepe jelentőségének. A rendezésben nem érezzük eléggé a stílus egységére való törekvést. A néma kórus a maga görög vázákról másolt mozdulataival inkább zavar, mint színez, - ezt feltétlenül el kellene távolítani.

Az Iphigenia után Plautus «A házi kísértet» (Mostellaria) című vígjátéka tölti ki az estét. Kedves, nem nagy jelentőségű bohóság, könnyelmű ifjaival, hiszékeny öregjével, ravasz szolgájával egyik őse a latin népeknél ma is élő bohózat-típusnak. Belőle érezzük meg igazán a francia és olasz vígjáték ősi hagyományát. Révay József fordítása bravúros munka, teljesen a mai nyelvre fordítja le Plautus beszédét, prózára a verset és mégse válik hamissá vagy stílustalanná. A vígjátéki hatás kitünő eszköze ez a nyelv. Az előadás stílusa a bohóckodásra alapítja a játékot, igen helyesen és a színészek, Gyergyay, Barthos, Forgács, Környey Paula, Eöry Kató többé-kevésbé beletalálják magukat ebbe a modorba. Kiválik közülük a fiatal Juhász József, - kis szereppel nagy sikert arat.